Nyelvünk és Kultúránk - az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének tájékoztatója, 62. szám (1986)
Szilágyi Ferenc: Budapest Balatonja - a Velencei-tó és környéke
bomlasztó hatásának a gránitporfir, amelyből a szél által is tovább szobrászott érdekes alakzatok maradtak a felszínen, mint pl. a névadójára emlékeztető Oroszlán-szikla. Míg a Badacsonyra a vulkáni bazaltorgonák a jellemzők, itt a tömzsi gránitoszlopok puhább részeit kifaragta a víz, a szél: mintha bálázott gyapjú, kötéllel átkötött gyapjas zsák volna mind úgy is hívják őket: „kőzsák”, „gyapjaszsák”. Hasonlítanak hozzájuk némileg a híres „ingókövek”, amelyek közül a legnagyobb a Meleg-hegy gerincének nyugati végén levő Likaskő. Lefelé aztán akár Sukorón, akár Pákozdon fölhajthatunk egy pohár jó helybeli, termelői bort. De aki inkább vízre szomjazott meg, annak se kell messzire mennie: Sukoró mellett van a rádiumos Borjú-forrás, Pákozd mellett pedig az Angelika-forrás, a Barlang-kút s a szintén rádiumos Bárány-forrás. A Meszeg (eredetileg: Mélyszeg — vagyis ’mély szöglet’, ’zug’) tetején álló 48-as emlékművet már láttuk messziről, most érdemes megnéznünk közelebbről is. S van itt egyéb látnivaló is: nem történelmi, hanem természeti érték. Pákozd környékén alakították ki a 420 hektáros természetvédelmi területet, amelynek kutatóállomásán a tókörnyék madárvilágát tanulmányozhatják a tudósok. Mert azért még ma is akad tanulmányozni való, bár a madárvilág az üdülők számával egyenes arányban csappan. Több mint kétszáz éve még így írt Grossinger János, a neves természettudós: „Midőn 1754-ben körüljártam a pákozdi, mások által velenceinek vagy Kisbalatonnak nevezett tavat, nem csekély csodálkozással néztem a madárfajokat, amelyek szeptemberben ott éltek. Volt ott százezer madár is! Különféle récék, ludak, hattyúk, búvárok, kanalasgémek, gödények, sirályok, búvárrécék, szárcsák; a parton pedig gémek, darvak, széki csérek, szalonkák, bíbicek . . .” Bizony a hattyú itt ma már fehér holló, akárcsak a daru s a nagykócsag — ámbár ez az utóbbi féltett ritkaságunk mintha szaporodóban volna a tó védett részein. Így is van még óvni és gyönyörködni való: ilyen a búbosvöcskök násztánca, a nádirigók, függőcinkék művészi fészke vagy alkonyi szerenádja. Rokona, az egyre ritkább barkós cinege meg valóságos légtornász mutatványaival ejt ámulatba. A nagytestű magányos bölömbika szava már kevésbé dallamos, mintha tompa hajókürt búgna föl a vizek fölött. Néhány évtizede a filmező Homoki Nagy István még eredeti „Vadvízország”-ot talált errefelé is, ma már azonban a néhány száz horgász helyén tizenötezer sporthorgász zavarja a vízi s nádi madarak nyugalmát, fészkelését. Igaz, történnek ellenintézkedések is: ilyen a Kárászos nevű mesterséges sziget s a déli oldalon a híres agárdi „madárvárta”. Induljunk is oda, miután megpihentünk a pákozdi nagysziget Szúnyog-csárdájában, ahol megcsodálhatjuk a régi halászélet szerszámait: a fatörzsből vájt bödönhajót, a varsát, tapogatót, szigonyt, kerítő hálót, a kerek „pendelyháló”-t. A halaknak mintha valamivel több szerencséjük lett volna, mint a madaraknak: 1974 óta megszűnt a hálóval, a villamos árammal való halászat, csak a pecázók, a „madzagáztatók” próbálgatják szerencséjüket a vízbe mélyen benyúló horgásztanyákon. Amíg a hajónk (az agárdi partról rendszeresen indul hajó oda-vissza a pákozdi nagyszigetre) a vizet szeli, jobbról is, balról is ezüst hátú halak dobják föl magukat: a pontyok paradicsoma ez, mondogatják a horgászok, de akad itt keszeg, sügér, compó, süllő, sőt újabban — betelepítés által — a Távol-Keletről származó növényevő amur s a Sargasso-tengeri jóízű angolna is előfordul. (Az utóbbiak, ha feltámad vándorlási ösztönük, megindulnak a folyókon lefelé és- 58