Nyelvünk és Kultúránk - A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának folyóirata, 101. szám (1998)

Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag - Szathmári István: Petőfi nyelvi hatása

EZERNYOLCSZÁZNEGYVENNYOLC, TE CSILLAG vegtan, a szociolingvisztika, a pragmatika stb. felé); hogy köznyelv és irodalmi nyelv dolgát és a nyelvi rétegek viszonyát nem jelentéktelen mértékben másként látjuk; hogy közben megjelent a Petőfi-szótárnak mind a négy vaskos kötete; és hogy - mint minden nagy téma - Petőfi nyelvé­nek a vizsgálata is kimeríthetetlen... Mielőtt a címben jelzett kérdés tárgyalására rátérnénk, lássuk röviden, hogy egy-egy - nyelvi és stiláris tekintetben - kiemelkedő egyéniség (költő, író stb.) a nyelvnek egyáltalán mely rétegé­re fejthet ki számottevő hatást. A lényeget kiemelve azt mondhatjuk: mindenekelőtt a nyelvi sztenderdre, illetőleg annak két megjelenési formájára, a köznyelvre és az irodalmi nyelvre. De mindjárt megjegyzem: főként ezek alapjának, fő vonásainak a kikristályosodása előtt, tehát ná­lunk a múlt század közepe tájáig, vége feléig. A nyelvi sztenderdet mai ismereteink szerint így határozhatjuk meg: egy-egy nyelvnek a többi használati formán (a nyelvjárásokon, a szociolek­­tusokon stb.) felülemelkedett, fő vonásaiban egységes, normatív és eszményi változata, amely rendszerint integrációs folyamatok útján hosszabb idő alatt alakul ki, majd a nép, illetve a nem­zet nyelvhasználatának reprezentánsává válik. Ezen belül a köznyelv a sztenderd beszélt változa­ta, tehát lényegében a társas érintkezés nyelve, amellyel az iskolában, a hivatalokban, a kereske­delemben, illetve a rádióban és a televízióban stb. élünk. A köznyelv szerkezete, normarendsze­re a beszélt nyelvi jelleg (az interakció, a hangos beszéd sajátságai, a taglejtés alkalmazása stb.) következtében kevésbé feszes, mint az irodalmi nyelvben. Az irodalmi nyelv a nyelvi sztenderd írott változata, amelybe minden magasabb szintű írott nyelv beletartozik, tehát a szépirodalmon kívül a tudományos, a publicisztikai, a vallási, a politikai stb. írott nyelvhasználat. Érthető, hogy az irodalmi nyelv a normákhoz, a hagyományhoz jobban ragaszkodik, és esztétikai céljai is erő­sebbek. (L. részletesebben Benkő 1988: 243-257.) A sztenderdizált nyelv kialakulása - mint ismeretes - hosszú folyamat. Nálunk a nyelvi egy­ségesülés és normalizálódás intenzívebben a XVI. század második negyedében indult meg, fő­ként a humanizmus, a reformáció, a könyvnyomtatás, a kialakuló literátusréteg stb. hatására, és - az eddigi kutatások tanúsága szerint (Bárczi 1963, Szathmári 1968) - a nyelvi sztenderd, pon­tosabban az irodalmi nyelv a XVIII. század elejére alapjaiban körvonalazódott, de csak formai, azaz helyesírási, hangtani és alaktani tekintetben. A tartalmi, vagyis a szókészleti, frazeológiai, mondatjelentéstani, stilisztikai stb. jelenségek sztenderdizálása azonban még el sem igen kezdő­dött, sőt szó- és kifejezéskészletünk nagyon szegényes volt: hiányoztak nyelvünkből a XVIII. század vége felé és a XIX. század elején nagy számban keletkezett új dolgokat, fogalmakat meg­­jelöltő szavak, valamint a színes, változatos és hatásos stílust biztosító nyelvi-stiláris eszközök. Egyébként megjegyezhetjük, hogy még a formai jellegű normák is csak a műveltebbek körében voltak ismeretesek. Mielőtt továbbmennénk, itt kell kitérnünk a Prágai Nyelvészkar idevágó tanítására. Bohuslav Havránek és Vilém Mathesius ugyanis még két fontos jellemvonását emeli ki a nyelvi sztenderd­­nek, benne az irodalmi nyelvnek. Szerintük az irodalmi nyelvet - szemben a népnyelvvel - fela­datainak a sokrétűsége, polifunkcionalizmusa s ennek következtében kifejezéseinek a nagyobb dif­ferenciáltsága is jellemzi, hisz átfogja a kultúra és a civilizáció valamennyi területét. A másik fon­tos sajátság az irodalmi nyelv intellektualizációja. Ez a főleg a szókészletben és a szintaxisban mu­tatkozó sajátság teszi alkalmassá a nyelvet a mindennapi használatnál magasabb absztrakciós szint jelölésére és a bonyolult logikai folyamatok, a komplex gondolatok kifejezésére (l. pl. a műszava­kat, továbbá az újabb kötőszókat, névutókat stb.). (L. részletesebben Péter 1976: 410-412.) 38

Next