Nyelvünk és Kultúránk - A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának folyóirata, 109. szám (2000)

Örökség - Pomogáts Béla: Petőfi ünnepén

ÖRÖKSÉG lett megküzdenie. Jól tudott, hogy milyen rágalmak ütötték el attól a lehetőségtől, hogy az el­ső népképviseleti országgyűlésen a kiskunságiak képviselője legyen. És végül korai halála is nagyrészt annak a következménye volt, hogy a vesztett csatából nem tudott elmenekülni. Bem tábornoktól kapott lovat, hogy szüleit eltemethesse, pénzzé kellett tennie, és nem akadt senki, aki a vereség zűrzavarában az ő megmenekítésére gondolt volna. Mint szinte minden erkölcsi zseninek, Petőfinek is magányos léleknek kellett lennie. És mint minden erkölcsi zseninek, az ő nevét is nem egyszer próbálták kisajátítani olyanok, akik­nek eszméihez, szabadságszeretetéhez, a bátor önfeláldozáshoz és az erkölcsi tisztaságához nem volt semmi közük. Örökségét ezért többnyire nem a politika, hanem az irodalom, a szel­lem szabad világa őrizte meg: Arany János és Ady Endre, Babits Mihály és Illyés Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc. Ha Petőfi valódi szellemi hagyatékát akarjuk megismerni, akkor az ő műveikhez folyamodhatunk. Beszédemet egy kérdéssel kezdtem: vajon mit viszünk magunkkal az új évszázadba, az új évezredbe abból a gazdag örökségből, amelyet Petőfi Sándor sorsa és szelleme, költészete és eszmevilága ránk hagyományozott. Ennek a kérdésnek a nyomán egy egész nemzetnek és kü­lönösen a fiatal nemzedékeknek kell majd vizsgát tenniük. „Petőfi nem alkuszik” - mondotta volt még az első világháború előtt Ady. Valóban, Petőfi egy kicsinyes alkukkal, méltatlan kiegyezésekkel, hatalmi törtetéssel és erőszakos pénzhajszával jellemezhető korban, mint ami­lyen a mi korunk is, időszerűtlennek, nyugtalanítónak és távolinak tetszik. A magasan álló és nagy követelményeket támasztó példa mindig zavarja azokat, akik számára a szakrális törté­nelmi szimbólumok semmit sem jelentenek. Petőfi alakját, örökségét, példáját és költészetét, amelyben mindez ránk maradt, hitem sze­rint mégsem nélkülözhetjük ezen a mostani mitikus korfordulón. A pillanatnak, amelyet most, a kétezredik esztendő küszöbén átélünk, jelképes jelentősége van, és ezt a jelentőséget akkor élhetjük át és aknázhatjuk ki igazán, ha átvisszük magunkkal a „túlsó partra” közösségi és tör­ténelmi identitásunk szakrális szimbólumait. Ha velünk marad és őrködik fölöttünk a nemzeti lobogó, a Szent Korona, a Himnusz, 1848 és 1956, ha velünk marad Petőfi Sándor szelleme és példája. Ha megadjuk magunknak azt az esélyt, hogy valóban Petőfi népe legyünk. Elhangzott Kiskőrösön, Petőfi Sándor szülőháza előtt 2000. január 1-jén éjfél után. 13

Next