Nyelvünk és Kultúránk - A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának folyóirata, 111. szám (2000)
Örökség - Kósa Csaba: Jókai „Tűzijátéka”
ÖRÖKSÉG ahol sár van, ott nincs por, a szerkesztők gyalog járnak, a kiadók üveges hintóban, a tolvajok pedig mind e mai napig lopnak, olly régi dolgok, hogy még!” E fiatalember megjelenése után nem lehet úgy újságot írni, mint eddig. Jókai hozzászoktatja az olvasót, hogy a stílusáért keresse, kedvelje az újságírót. Az ő érkezése után feltűnővé válik a nehézkesség, bántóvá válik a szürkeség, az ötlettelenség. Jókai tollán könnyedén futnak a mondatok, arannyá olvadnak a szavak. Mintha fuvallat emelne, lebegni kezdenek a sorok, eddig ismeretlen, mámoros érzés keríti hatalmába az olvasót, úgy érzi, hogy nemcsak a hírekért, a mindennapokban való eligazodásért érdemes lapot rendelnie, hanem az olvasás élvezetéért is. Jókai mást nyújt, mint az elődei. Egyszer elandalít, egyszer borzongat. Egyszer kacagtató, egyszer sejtelmes. Egyszer játékos, egyszer pletykáló. Máskor komoly, emelkedett. Mint az Életképek 1848. március 12-i számában. A farsangról ír, de felmentést kér „a szende lelkesedés alól!” Históriai napok közelednek: „...az egész világ vérfarsangot ünnepel... égő városok, az illumináció: csatamező a bálterem, kard a hegedűvonó, s népszabadság az óriási francaise nyitánya.” Táncsics Mihály ezekben a napokban olvas börtönében a francia forradalomról. De még senki sem tudja, hogy három nap múlva a Pilvax kávéház asztalánál a Tizenkét pontot önti végleges formába Jókai Mór. Még ő sem tudja, hogy lapja következő számában a magyar forradalomról számol be tudósításában: „A mennydörgés azt mondja: le térdeire ember, az Isten beszél. A népszava is megdördült és mondá: föl térdeiről rabszolga, a nép beszél! Tartsátok tiszteletben e napot, mellyen a nép szava először megszólalt.” Magas szinten műveli az újságírói műfajokat. Eddig - mintegy erőpróbát tartva - váltogatta őket, felhúzozta a saját hangjára. Most megdördült az ég s a föld most van igazán elemében. Az idő felgyorsul, lázasan lüktetnek a napok. Jókai megint kitalál valamit. Kitalálja, hogy miként tarthatja ébren a közönség érdeklődését, miként formálhatja a gondolkodását, miként késztetheti véleményalkotásra. Mindezt úgy, hogy észrevennék: nem csak szórakoznak olvasás közben. Mindezt úgy, hogy észre sem veszik, és indulatba jönnek, felháborodnak, nevetnek a közszereplőkön, el- és megítélik őket. Új műfajt teremt Jókai, a glossza műfaját. Charivarinak nevezi a műfaji leleményt. Rövid közlemények, tréfás pillanatképek, humoros apróságok. Zárómondat csattanóval vagy szellemes megjegyzéssel. Nem üt, nem harap Jókai - a gyűlölet soha nem ér fel hozzá. Szándéka a csípés. Megcsipkedni az álnokot, a képmutatót, a butát, a gonoszt, a nemtelent. A gyávát, a rossz embert. Jókai-tüskék, Jókai-fricskák 1848-ból: „Azt mondják, hogy a bécsi kormány kevés pénzt hagyott meg nálunk, ne mondjátok, az istenért! mert ha megtudja, hogy hagyott itt benn valamit, még visszajön érte s ezt a keveset is elviszi.” „Egy püspöknek a szívét holta után bebalzsamozták. Testét eltemették a k.-i sírboltba, szívét az sz.-ibe. A teste fölé illy feliratot tőnek: itt fekszik egy szívtelen ember. A szíve fölé pedig ezt: itt fekszik egy embertelen szív.”