Nyelvünk és Kultúránk - A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának folyóirata, 111. szám (2000)

Örökség - Kósa Csaba: Jókai „Tűzijátéka”

ÖRÖKSÉG ahol sár van, ott nincs por, a szerkesztők gyalog járnak, a kiadók üveges hintóban, a tolvajok pedig mind e mai napig lopnak, olly régi dolgok, hogy még!” E fiatalember megjelenése után nem lehet úgy újságot írni, mint eddig. Jókai hozzászoktat­ja az olvasót, hogy a stílusáért keresse, kedvelje az újságírót. Az ő érkezése után feltűnővé vá­lik a nehézkesség, bántóvá válik a szürkeség, az ötlettelenség. Jókai tollán könnyedén futnak a mondatok, arannyá olvadnak a szavak. Mintha fuvallat emelne, lebegni kezdenek a sorok, eddig ismeretlen, mámoros érzés keríti hatalmába az olva­sót, úgy érzi, hogy nemcsak a hírekért, a mindennapokban való eligazodásért érdemes lapot rendelnie, hanem az olvasás élvezetéért is. Jókai mást nyújt, mint az elődei. Egyszer elandalít, egyszer borzongat. Egyszer kacagtató, egyszer sejtelmes. Egyszer játé­kos, egyszer pletykáló. Máskor komoly, emelkedett. Mint az Életképek 1848. március 12-i számában. A farsangról ír, de felmentést kér „a szende lelkesedés alól!” Históriai napok közelednek: „...az egész világ vérfarsangot ünnepel... égő városok, az illumináció: csatamező a bálte­rem, kard a hegedűvonó, s népszabadság az óriási francaise nyitánya.” Táncsics Mihály ezekben a napokban olvas börtönében a francia forradalomról. De még senki sem tudja, hogy három nap múlva a Pilvax kávéház asztalánál a Tizenkét pontot önti vég­leges formába Jókai Mór. Még ő sem tudja, hogy lapja következő számában a magyar forradalomról számol be tudó­sításában: „A mennydörgés azt mondja: le térdeire ember, az Isten beszél. A népszava is megdördült és m­ondá: föl térdeiről rabszolga, a nép beszél! Tartsátok tiszteletben e napot, mellyen a nép szava először megszólalt.” Magas szinten műveli az újságírói műfajokat. Eddig - mintegy erőpróbát tartva - váltogat­ta őket, felhúzozta a saját hangjára. Most megdördült az ég s a föld­­ most van igazán elemében. Az idő felgyorsul, lázasan lük­tetnek a napok. Jókai megint kitalál valamit. Kitalálja, hogy miként tarthatja ébren a közönség érdeklődését, miként formálhatja a gon­dolkodását, miként késztetheti véleményalkotásra. Mindezt úgy, hogy észrevennék: nem csak szórakoznak olvasás közben. Mindezt úgy, hogy észre sem veszik, és indulatba jönnek, felhá­borodnak, nevetnek a közszereplőkön, el- és megítélik őket. Új műfajt teremt Jókai, a glossza műfaját. Charivarinak nevezi a műfaji leleményt. Rövid közlemények, tréfás pillanatképek, humoros apróságok. Zárómondat csattanóval vagy szellemes megjegyzéssel. Nem üt, nem harap Jókai - a gyűlölet soha nem ér fel hozzá. Szándéka a csípés. Megcsipkedni az álnokot, a képmutatót, a butát, a gonoszt, a nemtelent. A gyávát, a rossz embert. Jókai-tüskék, Jókai-fricskák 1848-ból: „Azt mondják, hogy a bécsi kormány kevés pénzt hagyott meg nálunk, ne mondjátok, az iste­nért! mert ha megtudja, hogy hagyott itt benn valamit, még visszajön érte s ezt a keveset is elviszi.” „Egy püspöknek a szívét holta után bebalzsamozták. Testét eltemették a k.-i sírboltba, szí­vét az sz.-ibe. A teste fölé illy feliratot tőnek: itt fekszik egy szívtelen ember. A szíve fölé pe­dig ezt: itt fekszik egy embertelen szív.”

Next