Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1870-04-04 / 14. szám
Tiszamelléki levelek. Ha már „bizonyos közlönyben“ szól a „flóta“ és klarinét,“ — de süt a lapok szasabjain is nekidőlnek a lényőgőnek: illő, hogy az is megszóllaljon, a „nagyobb harmónia“ okáért. — Ha a nóta kedves szerkesztőm „arukkoltassa“ be, a Tiszavidékbe. Igaz farsang végéről, a böjt végére jutottunk majd, __„óra nélkül, de én oka nem vagyok; „bizonyos közlönyben“ vígan farsangoltak az olympi Istenek, oly annyira, hogy eltörődve „oh múltam est“ még most is pihennek. Kinek húzzak tehát.? 1 . . . Vidékünkről, legfeljebb azt zenghetném el miszerint apadóban a Tisza, de ez merő phéonasmus, idő pazarlás gondolául, minthogy szőke Tiszánk apadását, „bizonyos szerkesztőkkel bővelkedő közlönynek“ nagy mérvű áradozásai, úgy is sejtetik szerkesztő urammal, ne azért hadd székjen a dal ! Emlékezik, én édes szerkesztőm, szavaira miket hozzánk, első nótánk meghallgatása után intézett, volt ilyeténképen”: ne bántsd e nevet, neked állnak majd, hogy „bőg a bőgő“,— és ime megesett ! — A jó urak viczczel csináltak belőle és „sicuti Jupiter tonnis, ex allo minit ignem,“ rövideden és „velősen“ nekünk szaladnak „magna voce claviantes,“ hogy a T. vidékben egy irodalmi capacitás a javából, bőgi stb. — Lám édes szerkesztő ur: magna ingenia conveniunt ! No de ezután egy adomát mondok el. Lipcsén vásár alkalmával betér Áron a czukrászdába, „Mi az ára, ezen darabka kalácsnak? Kérdi, — Egy uj garas. „Adjon inkább egy pohár liqueurt. (megissza és menni készül.) — Ön nem fizetett; a liqueur árát kérem ! „Hát nem adtam érte ezen kalácsot? — De a kalácsot sem űzette meg. „Hát megellem? Hasonló syllogismussal szolgál „bizonyos közlöny“ rendesen, midőn azt akarja, hogy — minden áron — neki legyen igaza. — Az igazság ellenben „Gassenhauer!“ Ha a „Nyíli közlöny“ firmáját nézem, akkor Dobay, de ha az idézett „terminus technikust” veszem, megismerem benne — nagy hangjáról és „nagyokat mondani szerető tulajdonáról“ — Aesculap nagyhírű tanulványát. — Alá szolgája. — „A kéz ugyan az Ezsau-é, de a hang a Jákób-é“ mondja az írás. És már most édes szerkesztő úr elvállalom a „bőgést“ még pedig először azért, mivel bőgősemnek tulajdonítható tán némikép hogy kezdik belátni bizonyos „nagyralőrök“ miszerint nem lehet oda biggesztenünk Minerva nevét, minden vizenyős tollgyakorlat alá; szóval, mivel a szeg fejére találtam; vagy jól nemesül és igazságosan mondva: „gassenhauereztem;“ — és másodszor, mivel nem magam, hanem elegáns társaságban, bőgök és pedig görög istenekkel ! — Erre már nagyot néz én édes szerkesztőm ! — de lesz ez így áll! írva vagyon is. Is a „Nyíri Közlöny“ 11-dik számában, — a „Tiszavidékben egy nem ugyan görög isten, hanem stb. bőgi gassenhauerjeit ! — már most ezen mondatot tekintve kérdem, van, e vonatkozással az ige bőg, a görög istenre ? van ! Na ha van, akkor „adu“ nem bőg ugyan, de mégis szokott bőgni, például midőn a „Nyíri Közlönyben“ hallatja szavát. Hogy ilyet írjon „isteni dlubb“ ezt csakugyan bámulni kell. — No de ennek is oka — a Syllogismus; ez egyszer azonban „csütörtököt mondott.“ „Vis consilii expers mole mit sua!“ Oda lettem, midőn elhatolt hozzám a hír, mely szerint Nyíregyházának két lapja leend : „Quaiilo coeli movendi sunt el terra !“ De jobban oda vagyok, hogy a bölcsesség istennőjében — baglyot kelle megismernem. Szegény Minerva ; úgy jártál látom, mint a vén czigány, — le is felejthettél, mint ö, egy egy nótát mindennap ! — Épen azért mivel annyi évszázad folyamén el is gyengülhettél, elvénUlhettél már. esett az élőknek reá gondolni, hogy mégis csak lesz a ki énekelni fog felettök, ha elesnek, tának.Ezért az ifjak az egyész seregnek kedvenczei va A preses Szilay Gyula nemsokára hadnagyi rangot kapott és a többiek is rövid időn altisztekké levének, de ők azért mindég egy csapatban voltak. Mikor valamely városba érkeztek, ők a csapat élén mentek két sorban, s rendesen ama lelkesítő dallal vonultak be: „Ös Buda gyermeke föl szaporán !“ Szép, csinos gyermekek voltak, nem is igen kellett nekik szállásról gondoskodni, a kis leány igen sokszor elpirulva és szemlesütve kérte atyját, hogy a diákokat hívja szállásra, persze hiába volt rajtuk az egyenruha, mindjárt tudták, hogy diákok. Volt is ott aztán mulatság, a hol ők voltak, összejött ott a város vagy falu minden szépje, s kivált ha még egy pár guirire és zongora is akadt, tartott a mulatság kivilágos hiviradtig; — s midőn indulni kellett a kis dalárdának, sok ablakból lehetett kényező szemeket látni utánok tekinteni; annyi koszorút, annyi virágcsokrot, annyi emléket kaptak, hogy némelyik már nem is tudta hová rejteni. A Csengei Kálmán szép szőke Lollija, a Kazanyi Laczi Juliskája otthon kényezteti utánunk, ők pedig kezdtek róla meggyőződni, hogy Lollikénál és Juliskánál kedvesebb lények is vannak a világon, s ha olykor egy pár csókra tehettek szert, nem igen csináltak belőle lelkiismeretet, úgy sem tudja meg azt sem Lottika, sem Juliska. Mikor táborozott a csapat, az egész század körül ült egy-egy óriási tűzrakást, s ilyenkor az ifjak kedélyes szerelmes népdalokat zengettek : „Elmentem én a szöllőbe!“ stb. az egész századnak kedve kerekedett, lassanként az egész zászlóalj egy tömegbe gyűlt, s olyan óriási konczertek rendeztettek, hogy gyönyörűség volt hallgatni. — „Frange. .. . calamos et iianes desere musas. El polius grandes, rubicundaque coliige curna. Duc ad muscha greges et lac venale per urbem !“ A „válasz a vén bőgőnek„-fele tlemat egyúttal nem varialjuk; tudomásul vesszük, hogy a begyult felesleg nemes czélra lesz fordítandó, s megsüvegeljük a dalárdát azon 5 Irinyi adományért, melyet az, — 51 Lakatos Károly ur tudósítása szerint, — Petőfinek szobrára áldozott. De mind e mellett nem kerülhetjük el, hogy L. K. úr válaszára meg ne tegyük észrevételeinket. Mellőzvén, hogy nekünk legfeljebb „felvilágosítással“ szolgálhatott volna; a mennyiben arra, amit nem egyedül és kizárólagosan neki irtunk, „választ“ nem írhatott: kissé nagyon „rátádénak“ találjuk a hangot, melylyel válaszát „elhegedelte“ volt — Úgy látszik megtagadja töllünk azon judiciumot,“ mely szerint a szent mihályi dalárda tagjaiban nem tudtuk felismerni a „csak elemi iskolákat végzett, mesterembereket!“ Tiltakozunk egyelőre is azon föltevés ellen mintha mi, első közlésünkben sérteni akartuk volna a t. dalárdát, ellenben kedves dolgot véltünk tenni akkor, midőn figyelmeztettük rá a nagy közönséget, hogy ő is létezik, és komolyan tör előre, szép hivatásának megfelelni óhajtván. Nemes szándék vezérelte tollunkat, midőn az érintett dalárdáról „nótázlunk,“ s megváljék őszintén nagyon szivesen helyeselnék — alkalmas időben — a gyántázást is csak lenne, ha nem is minden faluban, — legalább minden városban — széles magyarországon — „gyantázni való.“ — Már t. i. „dalárda.“ És épen, mivel — mint apróbált hegedűs — első pillanatra, könnyen ismertük fel az elemeket, mikből a sz.mihályi dalárda szervezve ; vallunk oly bőven az elismeréssel, a melylyel jutalmazandónak véleményeztük, azon valóban komoly törekvést, miszerint egyesek tanítván, mások tanulván szorgalommal, mindnyájan az inarticulált, dissonans hangtól, a lelket vidító harmóniához emelkedtek. Elhiszi tehát Lakatos úr, magunk bírálatában egészen más mértéket alkalmaztunk volna, amennyiben zenészelileg képzelt egyéneknél, a „forte, piano, pianissimo, crescendo, decrescendo, stb.“félreismerése vagy nem tudása nem „egy kis hiba“ hanem „nagy hiba“ — lévén ezen tudomány a zene legnagyobb titka, varázsa, melylyel szivet indít, és lelket emel; keblet nyugtat és felzavar. Mi hisszük, a t. dalárda vezetői és tagjai is azon vannak, hogy folyton haladva czélhoz jussanak . Végül szomorú hírrel fejezem be nótámat melyből utolvégre is az sül ki, hogy a „túlságos gyantázás a vonónak is, a búrnak is árt. — Szomszédunkban T. Eszláron, — mint tudomásunkra jutott — vigmulatozás után — farsang utolján, — haza felé igyekezvén egy jómódú családfő útközben elbukva, egy kert árokba esett, és ugyanott hótmét két éves gyermek könnyen szabadulhatott volna, a szerencsétlen vízbe fűlt. — Másnap halva leték. A tanulság belőle az: „ne gyantázz, ha nem muszáj !“ „a még be nem rekedt Vén bőg Ö.“ végzése által vétetvén igénybe, sem hogy kedvem kerekedhetnék képzelődő tehetségemnek az olympusi magaslatokig szabad röptét engedni. Végre pedig titkári minőségemben, a társulati ügyekben már azon oknál fogva sem lehet intézkednem kényem s kedvem szerint, mivel ügyködési köröm csakis a közgyűlések s választmányi ülések jegyzőkönyveinek vezetésére és azokban hozott határozatok kiadványozására szorítkozik. Fogadja szerkesztő úr kiváló tiszteletem kifejezését a nyíregyházi terménycsarnok titkárja. Levelezés. NHyiregyháza márcz. 30. 1870. Tisztelt szerkesztő ur ! Stark Emanuel urnak becses lapjának múlt számában közzétett felszólalására válaszoltatik, hogy a helybeli terménycsarnokban kifüggesztett betűrendes névjegyzéke a társulati tagoknak, magában foglalja az összes jelenlegi tagok teljes és hiteles sorozatát. Aki tehát e jegyzékbe föl nem vétetett nem tagja a társulatnak,— s amenyiben az előbbi tagok közzül néhányan a kérdéses névsorozatból hiányzanak, ezen körülmény abban leli magyarázatát, hogy nevezettek a legközelebb lefolyt ujóbbi alakulás alkalmával önkéntes kilépés folytán megszűntek társulati tagok lenni. Stark urnak személyemre vonatkozó éles megjegyzéseit illetőleg kijelentem, hogy kellő hajlam s képesség hiányában sem egy cochinchimi sem pedig más lapnál görög istennek, de még apró szentnek sem csaptam fel, szabad időm sokkal komolyabb hivatásszerű teendők elől. Később a közemberek is megtanulták a nehezebb darabokat is, s oly harczi indulókat mondtak, hogy a hadsereg valamennyi zenekara sem tette volna ki őket. Vegyes hírek. — A tiroli daltársulat Nyíregyházát is meglátogatta azonban keresztül utazólag csak két hangversenyt rendeztek Első estve márczius 30-kán is szép számmal voltak hallgatók második estve azonban a terem annyira tömve volt, hogy alig lehetet mozdulni A nemzeti öltönyüket viselő társulati tagoknak, már megjelenésük megnyerő volt, s a rokonszenvet csak fokozták élénk előadásaik által. Nyíregyházáról Kassára mentek de ígéretüket leírjuk, hogy Kassáról visszajőve, két hét múlva ismét fel fognak lépni. Ha ugyan el nem vette az igazgató úr kedvét a benyújtott vendéglői számla, melyre azon nyilatkozatott tette, hogy Egész Európában még sehol sem került annyijában a mulatság, mint nálunk. De már csak ugyan kezdjük hinni, hogy nagy vendéglőnkkel még európai hírre teszünk szert. = Reményi Ede márcz. 20-kán tartott második, részben jótékony ezéiü hangversenyének tiszta jövedelme volt 130 frt, melynek felerésze 55 frt, akként osztatott el, hogy a jótékony helybeli nőegyletek részére át adatott 32 fr 50 kr, a kath. orgonára szintén 32 frt 50 kr. Mely utóbbi czelra tehát, mivel az első hangverseny jövedelméből is 50 ft adatott öszvesen 82 frt 50 kr. jött be. Hogy a nagyhírű hangversenyező fellépése ily nem várt csekély eredményt mutat fel, annak egyik főfő okát, a belépti dijak magasságában találjuk, melyhez a mi közönségünk szokatlan. A körözs nagyrév. templomot épitő szegény ref. egyház részére Nagy Adolf ur által begyüjtetett öszvesen 18 ft 20 kr. Ehhez járultak Nagy Adolf 5 fi, Deczky Laura 1 fi, Farkas Geiza 1 fi, Deczky Teréz 1 fi, Gyöngyössy Sámuelul 50 kr, Farkas Gyula 1 fi, Illincz Gyula 1 fi, Szabó Amália 50 kr, Laky Teréz 50 kr, Krasznay Péter 1 ft, Krasznay Gábor 1 ft, G. A. Kubassy 1 ft, Laky Bella és László 1 ft, Ferenczy és Luchs 2 ft, N. N. 40 kr, M. 30 krral — Folyó hó 28-kán az orosz utszában tűz ütött ki két épület lett a lángok martalékává az ügyes intézkedés azonban csakhamar elejét vette a nagyobb szerencsétlenségnek. A Folyó hó 1-én tartotta meg a debreczeni Csokonai szobor választmány értekezletét, melyben véglegesen elhatároztatott, hogy a szobor a kollégium kertben fog felállitatni elhatároztatott e mellett, hogy a szobor mentői előbb hozattassék haza, s egyszersmind talapzat elkészítésével Komlóssy Imre, Simonffy Sámuel, Gelenczey Pál és Tóth Antal urak bízattak meg. Ellen fogadva Oláh Károly urnak azon indítványa mely szerint a leleplezési ünnepélyre készítendő pályaműre 40 db arany tűzessék ki.+- Utazóktól hallottuk, hogy a Miskolc, hatvani vaspálya több helyen de különösen Abony körül nagyon lesülyedt, közelebb egy teherszállító vonat egyészen lefordult a sínekről. Beszélnek a konduktorok gorombaságáról is, ez átalában így szokott lenni kezdetben, majd megtöri őket az idő, mint ez más vas pályáknál is történt — ifj. Csáthy Károly könyvkereskedésében egy jóházból való fiú mint gyakornok felvételik. A A pesti láncz híd társulat házáért, mely a hid megváltása után a részvényesek birtokában marad, a budai keresk. és iparbank 250,000 filot ígért, de a társulat nem adja 300,000 frton alól. — A képviselőházban tegnap kiváncsi tekintetek estek az ellenzék egy pontjára; azt kémlelték sokan, hogy érzi magát gr. Zichy Jenő az ellenzéki padon, hova forma szerint átpártolt a Deákpárttól. *46 Egy ló boszuja. A lónak — Így írja a „Volksfreund“ — nagy hűségre de mint számos példa mutatja s neki készülve rohant előre, mint vas gyűrű ölelte körül a tömegbe állott zászlóaljakat. A négyszögek egymás után bomlottak szét, futott a ki futhatott; de jaj volt annak a ki elfutott, jaj volt annak a ki ott maradt vér, pusztulás és halál sötét lett a téren mindenütt. Csak egy kis csapat küzdött még, ellene újabb újabb rohamok intéztettek, de győztesen vert vissza minden támadást. A négyszög közepén 12 ifjú zengette a lelkesítő dalt : „Ös Buda gyermeke fel szaporán !“ De ismét új és roppant erővel támad az ellen, most már mint bőszült tengeráradat csapkodja körül a parányi kősziklát, a szégyenében dühödt orosz sereg, melynek kezéből a győzelem koszorút látszik kivenni, s a nap dicsőségét elhomályosítani a kicsiny magyar csapat. A csatakiáltás, az ágyuk dörgése, a szuronyok és kardok csattogásának iszonyú harmóniája közzül még mindég kihallatszik a dal : „Ős Buda gyermeke felszaporán !“ De az érczfal a roppant erőnek engedni kezd, a hősök egyenként düledeznek ki a sorokból, helyeket nincs kinek pótolni, a tömeg mind kisebb térre szorul, már csak alig néhányan védik a zászlót, de a dal mindegyre hangzik, csakhogy mindig gyengébben, mindig elhalóbban, már csak egyes hangok hallszanak, végre elnémul a dal, elnémultak a hős dalárok, ott fekszenek mind a tizenketten, véres testeikkel fedve az összetétett zászló rongyait. Dalolva haltak meg, eltemették önmagukat. A szép szőke Lolli, a kis Juliska hiába várták vissza kedveseiket. Ott alusznak azok a közös nagy sírban. De az otthon maradt 12 ifjú, elzarándokolt társai sírjához s kényezve zengették el a sír felett : „Nyugosznak ők a hős fiúk, Dúló csaták után!“ Áldott legyen emlékezetük, III. Néhány délig egy vár védelme volt bizva a csapatra, melyet a kis dalárda lelkesített. Alig lehet valami szebbet, valami nagyszerűbbet hallani, mint midőn a vár fokon, csendes holdfényes estéken összejött a csapat, öszhangzatosan betanulva mondották el amaz ismeretes dalt: „Fel, fel örök, fel vigyázzunk ! Tralala labda lalala lallallom! Csak danoljunk,ha jönnek, Gondoljak, hogy már harczoló vitézekkel Tele itt a vár ! Gyávát bánt a félelem, Hős vitézi védelem Lelkesít, a hon javára élni halni készl ! Az éjjeli csendben messzire hangzott a lelkes harczi dal, a vezér szobája ablakából sokszor örömkönyeket hullatva hallgatta a lelkes csapatot, az ostromló sereg bosszankodott, mérgelődött a jókedvű fiukra, mert nem sokszor semmisült meg a rész felvigyázóira fektetett rohamtervek amiatt, hogy többnyire éjfél után hangzottak el a dal utolsó hangjai! Az őr, ki a falakon maradt, midőn a többiek nyugodni mentek , a világért sem aludt volna el őrhelyén, reggelig mindig dödölle magában: „Fel, fel őrök, fel, vigyázzunk ! Tralala lalala lalala lallallom !“ De eljöttek nem rókára a meleg napok a kis csapatra is; kemény csatája volt a vezérnek az oroszokkal, az északi óriás tízszerte nagyobb erőt állitott szembe a jelentéktelen számú hadsereggel, s a kartácszápor rettentő módon tizedelte a magyar sereget, majd kifejlett a lovasság, Gy.S.