Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1870-04-04 / 14. szám

Tiszamelléki levelek. Ha már „bizonyos közlönyben“ szól a „flóta“ és klarinét,“ — de süt a lapok szasabjain is neki­dőlnek a lén­yőgőnek: illő, hogy az is m­egszóllaljon­, a „nagyobb harmónia“ okáért. — Ha a nóta kedves szerkesztőm „aruk­­koltassa“ be, a Tiszavidékbe. Igaz farsang végéről, a böjt végére jutottunk majd, __„óra nélkül, de én oka nem vagyok; „bizonyos köz­lönyben“ vígan farsangoltak az olympi Istenek, oly an­­­nyira, hogy eltörődve „oh múltam est“ még most is pihen­nek. Kinek húzzak tehát.? 1 . . . Vidékünkről, legfeljebb azt zenghetném el miszerint apadóban a Tisza, de ez merő phéonasmus, idő pazarlás gondolául, minthogy szőke Tiszánk apadását, „bizonyos szerkesztőkkel bővelkedő közlönynek“ nagy mérvű ára­­dozásai, úgy is sejtetik szerkesztő urammal, ne azért hadd szék­jen a dal ! Emlékezik, én édes szerkesztőm, szavaira miket hoz­zánk, első nótánk meghallgatása után intézett, volt ilyetén­­képen”: ne bántsd e nevet, neked állnak majd, hogy „bőg a bőgő“,— és ime megesett ! — A jó urak viczczel csináltak belőle és „sicuti Jupiter tonnis, ex allo minit ignem,“ rövi­deden és „velősen“ nekünk szaladnak „magna voce cla­­viantes,“ hogy a T. vidékben egy irodalmi capacitás a ja­vából, bőgi stb. — Lám édes szerkesztő ur: magna inge­­nia conveniunt ! No de ezután egy adomát mondok el. Lipcsén vásár alkalmával betér Áron a czukrászdába, „Mi az ára, ezen darabka kalácsnak? Kérdi, — Egy uj garas. „Adjon inkább egy pohár liqueurt. (megissza és menni készül.) — Ön nem fizetett; a liqueur árát kérem ! „Hát nem adtam érte ezen kalácsot? — De a kalácsot sem űzette meg. „Hát megellem? Hasonló syllogismussal szolgál „bizonyos közlöny“ rendesen, midőn azt akarja, hogy — minden áron — neki legyen igaza. — Az igazság ellenben „Gassenhauer!“ Ha a „Nyíli közlöny“ firmáját nézem, akkor Dobay, de ha az idézett „terminus technikust” veszem, megisme­rem benne — nagy hangjáról és „nagyokat mondani sze­rető tulajdonáról“ — Aesculap nagyhírű tanulványát. — Alá szolgája. — „A kéz ugyan az Ezsau-é, de a hang a Jákób-é“ mondja az írás. És már most édes szerkesztő úr elvállalom a „bő­­gést“ még pedig először azért, mivel bőgősemnek tulajdo­nítható tán némikép hogy kezdik belátni bizonyos „nagy­­ralőrök“ miszerint nem lehet oda biggesztenü­nk Minerva nevét, minden vizenyős tollgyakorlat alá; szóval, mivel a szeg fejére találtam­; vagy jól nemesül és igazságosan mondva: „gassen­h­auereztem;“ — és másodszor, mivel nem magam, hanem elegáns társaságban, bőgök és pedig görög istenekkel ! — Erre már nagyot néz én édes szer­­kesztőm ! — de lesz ez így áll! írva vagyon is. Is a „Nyíri Közlöny“ 11-dik számá­ban, — a „Tiszavidékben egy nem ugyan görög isten, ha­nem stb. bőgi gassenhauerjeit ! — már most ezen monda­tot tekintve kérdem, van, e vonatkozással az ige bőg, a görög istenre ? van ! Na ha van, akkor „adu“ nem bőg ugyan, de mégis szokott bőgni, például midőn a „Nyíri Közlönyben“ hal­latja szavát. Hogy ilyet írjon „isteni dlubb“ ezt csakugyan bámulni kell. — No de ennek is oka — a Syllogismus; ez egyszer azonban „csütörtököt mondott.“ „Vis consilii expers mole mit sua!“ Oda lettem, midőn elhatolt hozzám a hír, mely sze­rint Nyíregyházának két lapja leend : „Quaiilo coeli movendi sunt el terra !“ De jobban oda vagyok, hogy a bölcsesség istennőjé­ben — baglyot kelle megismernem. Szegény Minerva ; úgy jártál látom, mint a vén czi­­gány, — le is felejthettél, mint ö, egy egy nótát minden­nap ! — Épen azért mivel annyi évszázad folyamén el is gyengülhettél, elvénUlhettél már. esett az élőknek reá gondolni, hogy mégis csak lesz a ki énekelni fog felettök, ha elesnek, tának.Ezért az ifjak az egyész seregnek kedvenczei va­ A preses Szilay Gyula nem­sokára hadnagyi rangot kapott és a többiek is rövid időn altisztekké levének, de ők azért mindég egy csapatban voltak. Mikor valamely városba érkeztek, ők a csapat élén mentek két sorban, s rendesen ama lelkesítő dallal vonul­tak be­: „Ös Buda gyermeke föl szaporán !“ Szép, csinos gyermekek voltak, nem is igen kellett nekik szállásról gondoskodni, a kis leány igen sokszor el­pirulva és szemlesütve kérte atyját, hogy a diákokat hívja szállásra, persze hiába volt rajtuk az egyenruha, mindjárt tudták, hogy diákok. Volt is ott aztán mulatság, a hol ők voltak, összejött ott a város vagy falu minden szépje, s ki­vált ha még egy pár guirire és zongora is akadt, tartott a mulatság kivilágos hiviradtig; — s midőn indulni kellett a kis dalárdának, sok ablakból lehetett kényező szemeket látni utánok tekinteni; annyi koszorút, annyi virágcsok­rot, annyi emléket kaptak, hogy némelyik már nem is tud­ta hová rejteni. A Csengei Kálmán szép szőke Lollija, a Kazanyi La­­czi Juliskája otthon kényezteti utánunk, ők pedig kezdtek róla meggyőződni, hogy Lollikénál és Juliskánál kedve­sebb lények is vannak a világon, s ha olykor egy pár csókra tehettek szert, nem igen csináltak belőle lelkiis­­­meretet, úgy sem tudja meg azt sem Lottika, sem Juliska. Mikor táborozott a csapat, az egész század körül ült egy-egy óriási tűzrakást, s ilyenkor az ifjak kedélyes sze­relmes népdalokat zengettek : „Elmentem én a szöllőbe!“ stb. az egész századnak kedve kerekedett, lassanként az egész zászlóalj egy tömegbe gyűlt, s olyan óriási kon­­czertek rendeztettek, hogy gyönyörűség volt hallgatni. — „Frange. .. . calamos et iianes desere musas. El polius grandes, rubicundaque coliige curna. Duc ad musch­a greges et lac venale per urbem !“ A „válasz a vén bőgőnek„-fele tl­emat egyúttal nem varialjuk; tudomásul vesszük, hogy a begyult felesleg nemes czélra lesz fordítandó, s megsüvegeljük a dalárdát azon 5 Irinyi adományért, melyet az, — 51 Lakatos Ká­roly ur tudósítása szerint, — Petőfinek szobrára áldozott. De mind e mellett nem kerülhetjük el, hogy L. K. úr válaszára meg ne tegyük észrevételeinket. Mellőzvén, hog­y nekünk legfeljebb „felvilágosítással“ szolgálhatott volna; a mennyiben arra, amit nem egyedül és kizárólagosan neki irtunk, „választ“ nem írhatott: kissé nagyon „rátádénak“ találjuk a hangot, melylyel válaszát „elhegedelte“ volt — Úgy látszik megtagadja töllünk azon judiciumot,“ mely szerint a szent mih­ályi dalárda tag­jaiban nem tudtuk felismerni a „csak elemi iskolákat vég­zett, mesterembereket!“ Tiltakozunk egyelőre is azon föltevés ellen mintha mi, első közlésünkben sérteni akartuk volna a t. dalárdát, ellenben kedves dolgot véltünk tenni akkor, midőn figyel­meztettük rá a nagy közönséget, hogy ő is létezik, és ko­molyan tör előre, szép hivatásának megfelelni óhajtván. Nemes szándék vezérelte tollunkat, midőn az érin­tett dalárdáról „nótázlunk,“ s megváljék őszintén nagyon szivesen helyeselnék — alkalmas időben — a gyántázást is csak lenne, ha nem is minden faluban, — legalább min­den városban — széles magyarországon — „gyantázni való.“ — Már t. i. „dalárda.“ És épen, mivel — mint apróbált hegedűs — első pilla­natra, könnyen ismertük fel az elemeket, mikből a sz.mihályi dalárda szervezve ; vallunk oly bőven az elismeréssel, a melylyel jutalmazandón­ak véleményeztük, azon valóban komoly törekvést, miszerint egyesek tanítván, mások ta­nulván szorgalommal, mindnyájan az inarticulált, dissonans hangtól, a lelket vidító harmóniához emelkedtek. Elhiszi tehát Lakatos úr, magunk bírálatában egé­szen más mértéket alkalmaztunk volna, a­mennyiben ze­­nészelileg képzelt egyéneknél, a „forte, piano, pianissimo, crescendo, decrescendo, stb.“félreismerése vagy nem tudá­sa nem „egy kis hiba“ hanem „nagy hiba“ — lévén ezen tudomány a zene legnagyobb titka, varázsa, melylyel szi­vet indít, és lelket emel; keblet nyugtat és felzavar. Mi hisszük, a t. dalárda vezetői és tagjai is azon vannak, hogy folyton haladva czélhoz jussanak . Végül szomorú hírrel fejezem be nótámat melyből utolvégre is az sül ki, hogy a „túlságos gyantázás a vonó­nak is, a búrnak is árt. — Szomszédunkban T. Eszláron, — mint tudomásunkra jutott — vigmulatozás után — far­­sang utolján, — haza felé igyekezvén egy jómódú család­fő útközben elbukva, egy kert árokba esett, és ugyanott hótmét két éves gyermek könnyen szabadulhatott volna, a szerencsétlen vízbe fűlt. — Másnap halva leték. A tanulság belőle az: „ne gyantázz, ha nem muszáj !“ „a még be nem rekedt Vén bőg Ö.“ végzése által vétetvén igénybe, sem hogy kedvem kere­kedhetnék képzelődő tehetségemnek az olympusi magas­latokig szabad röptét engedni. Végre pedig titkári minőségemben, a társulati ügyek­ben már azon oknál fogva sem lehet intézkednem kényem s kedvem szerint, mivel ügyködési köröm csakis a köz­gyűlések s választmányi ülések jegyzőkönyveinek veze­tésére és azokban hozott határozatok kiadványozására szorítkozik. Fogadja szerkesztő úr kiváló tiszteletem kifejezését a nyíregyházi terménycsarnok titkárja. Levelezés. NHyiregyh­áza márcz. 30. 1870. Tisztelt szerkesztő ur ! Stark Emanuel urnak becses lapjának múlt számá­ban közzé­tett felszólalására válaszoltatik, hogy a hely­beli terménycsarnokban kifüggesztett betűrendes név­jegyzéke a társulati tagoknak, magában foglalja az ös­­­szes jelenlegi tagok teljes és hiteles sorozatát. A­ki tehát e jegyzékbe föl nem vétetett nem tagja a társulatnak,— s a­menyiben az előbbi tagok közzül néhá­nyan a kérdéses névsorozatból hiányzanak, ezen körül­mény abban leli magyarázatát, hogy nevezettek a legkö­zelebb lefolyt ujób­bi alakulás alkalmával önkéntes kilépés folytán megszűntek társulati tagok lenni. Stark urnak személyemre vonatkozó éles meg­jegyzéseit illetőleg kijelentem, hogy kellő hajlam s képes­ség hiányában sem egy cochinch­imi sem pedig más lapnál görög istennek, de még apró szentnek sem csaptam fel, szabad időm sokkal komolyabb hivatás­szerű teendők el­­ő­l. Később a közemberek is megtanulták a nehezebb darabo­kat is, s oly harczi indulókat mondtak, hogy a hadsereg valamennyi zenekara sem tette volna ki őket. Vegyes hírek. — A tiroli daltársulat Nyíregyházát is meglátogatta azonban keresztül utazólag csak két hangversenyt rendeztek Első estve márczius 30-kán is szép számmal voltak hallgatók második estve azonban a terem annyira tömve volt, hogy alig­ lehetet mozdulni A nemzeti öltönyüket viselő társulati tagok­nak, már megjelenésük megnyerő volt, s a rokon­szenvet csak fokozták élénk előadásaik által. Nyíregyházáról Kassára mentek de ígéretüket leírjuk, hogy Kassáról visszajőve­, két hét múlva ismét fel fognak lépni. Ha ugyan el nem vette az igazgató úr kedvét a benyújtott vendéglői számla, melyre azon nyilatkoza­tott tette, hogy Egész Európában még sehol sem került annyi­jában a mulatság, mint nálunk. De már csak ugyan kezdjük hinni, hogy­­ nagy vendéglőnkkel még európai hírre teszünk szert. = Reményi Ede márcz. 20-kán tartott második, rész­ben jótékony ezéiü hangversenyének tiszta jövedelme volt 130 frt, melynek felerésze­­ 55 frt, akként osztatott el, hogy a jóté­kony helybeli nőegyletek részére át adatott 32 fr 50 kr, a kath. orgonára szintén 32 frt 50 kr. Mely utóbbi czelra tehát, mivel az első hangverseny jövedelméből is 50 ft adatott öszvesen 82 frt 50 kr. jött be. Hogy a nagyhírű hangversenyező fellépése ily nem várt csekély eredményt mutat fel, annak egyik főfő okát, a belépti dijak magasságában találjuk, melyhez a mi kö­zönségünk szokatlan.­­ A körözs nagyrév. templomot épitő szegény ref. egy­ház részére Nagy Adolf ur által begyü­jtetett öszvesen 18 ft 20 kr. Ehhez járultak Nagy Adolf 5 fi, Deczky Laura 1 fi, Farkas Geiza 1 fi, Deczky Teréz 1 fi, Gyöngyössy Sámuelul 50 kr, Farkas Gyula 1 fi, Illincz Gyula 1 fi, Szabó Amália 50 kr, Laky Teréz 50 kr, Krasznay Péter 1 ft, Krasznay Gábor 1 ft, G. A. Kubassy 1 ft, Laky Bella és László 1 ft, Ferenczy és Luchs 2 ft, N. N. 40 kr, M. 30 krral — Folyó hó 28-kán az orosz utszában tűz ütött ki két épület lett a lángok martalékává az ügyes intézkedés azonban csak­hamar elejét vette a nagyobb szerencsétlenségnek. A Folyó hó 1-én tartotta meg a debreczeni Csokonai szobor választmány értekezletét, melyben véglegesen elhatá­roztatott, hogy a szobor a kollégium kertben fog felállitatni elhatároztatott e mellett, hogy a szobor mentői előbb hozat­­tassék haza, s egyszersmind talapzat elkészítésével Komlóssy Imre, Simonffy Sámuel, Gelenczey Pál és Tóth Antal urak bízattak meg. El­len fogadva Oláh Károly urnak azon in­dítványa mely szerint a leleplezési ünnepélyre készítendő pá­lyaműre 40 db arany tűzessék ki.­­+- Utazóktól hallottuk, hogy a Miskolc­, hatvani vas­pálya több helyen de különösen Abony körül nagyon lesü­­lyedt, közelebb egy teher­szállító vonat egyészen lefordult a sínekről. Beszélnek a konduktorok gorombaságáról is, ez átalában így szokott lenni kezdetben, majd meg­töri őket az idő, mint ez más vas pályáknál is történt — ifj. C­s­á­t­h­y Károly könyvkereskedésében egy jóházból való fiú mint gyakornok felvételik. A A pesti lá­ncz híd társula­t házáért, mely a hid megváltása után a részvényesek birtokában marad, a budai keresk. és iparban­k 250,000 filot ígért, de a társulat nem adja 300,000 frton alól. — A képviselőházban tegnap kiváncsi tekintetek estek az ellenzék egy pontjára; azt kémlelték sokan, hogy érzi magát gr. Z­i­c­h­y Jenő az ellenzéki padon, hova for­­ma szerint átpártolt a Deákpárttól. *46 Egy ló boszuja. A lónak — Így írja a „Volks­­freund“ — nagy hűségre de mint számos példa mutatja s neki készülve rohant előre, mint vas gyűrű ölelte körül a tömegbe állott zászlóaljakat. A négyszögek egymás után bomlottak szét, futott a ki futhatott; de jaj volt annak a ki elfutott, jaj volt annak a ki ott marad­t vér, pusztulás és halál sötét lett a téren mindenütt. Csak egy kis csapat küz­dött még, ellene újabb újabb rohamok intéztettek, de győztesen vert vissza minden támadást. A négyszög kö­zepén 12 ifjú zengette a lelkesítő dalt : „Ös Buda gyer­meke fel szaporán !“ De ismét új és roppant erővel támad az ellen, most már mint bőszült tengeráradat csapkodja körül a parányi kősziklát, a szégyenében dühödt orosz sereg, melynek kezéből a győzelem koszorút látszik ki­venni, s a nap dicsőségét elhomályosítani a kicsiny ma­gyar csapat. A csata­kiáltás, az ágyuk dörgése, a szuronyok és kardok csattogásának iszonyú harmóniája közzül még mindég kihallatszik a dal : „Ős Buda gyermeke fel­sza­porán !“ De az érczfal a roppant erőnek engedni kezd, a hő­sök egyenként düledeznek ki a sorokból, helyeket nincs kinek pótolni, a tömeg mind kisebb térre szorul, már csak alig néhányan védik a zászlót, de a dal mindegyre hang­zik, csakhogy mindig gyengébben, mindig elhalóbban, már csak egyes hangok hallszanak, végre elnémul a dal, elné­multak a hős dalárok, ott fekszenek mind a tizenketten, véres testeikkel fedve az összetétett zászló rongyait. Da­lolva haltak meg, eltemették önmagukat. A szép szőke Lolli, a kis Juliska hiába várták vissza kedveseiket. Ott alusznak azok a közös nagy sírban. De az otthon maradt 12 ifjú, elzarándokolt társai sír­jához s kényezve zengették el a sír felett : „N­yugosz­­nak ők a hős fiúk, Dúló csaták után!“ Áldott legyen emlékezetük, III. Néhány délig eg­y vár védelme volt bizva a csa­patra, melyet a kis dalárda lelkesített. Alig lehet valami szebbet, valami nagyszerűbbet hallani, mint midőn a vár fokon, csendes holdfényes estéken összejött a csapat, ösz­­hangzatosan betanulva mondották el amaz ismeretes dalt: „Fel, fel örök, fel vigyázzunk ! Tralala labda lalala lallallom! Csak danoljunk,ha jönnek, Gondoljak, hogy már h­arczoló vitézekkel Tele itt a vár ! Gyávát bánt a félelem, Hős vitézi védelem Lelkesít, a hon javára élni halni készl ! Az éjjeli csendben messzire hangzott a lelkes harczi dal, a vezér szobája ablakából sokszor örömkönyeket hul­latva hallgatta a lelkes csapatot, az ostromló sereg bos­­­szankodott, mérgelődött a jókedvű fiukra, mert nem sok­szor semmisült meg a rész felvigyázóira fektetett roham­­­tervek a­miatt, hogy többnyire éjfél után hangzottak el a dal utolsó hangjai! Az őr, ki a falakon maradt, midőn a többiek nyugodni mentek , a világért sem aludt volna el őrhelyén, reggelig mindig dödölle magában: „Fel, fel őrök, fel, vigyázzunk ! Tralala lalala lalala lallallom !“ De eljöttek nem rókára a meleg napok a kis csapat­ra is; kemény csatája volt a vezérnek az oroszokkal, az északi óriás tízszerte nagyobb erőt állitott szembe a jelen­téktelen számú hadsereggel, s a kartácszápor rettentő mó­don tizedelte a magyar sereget, majd kifejlett a lovasság, Gy.S.

Next