Nyírvidék, 1880 (1. évfolyam, 1-40. szám)

1880-10-14 / 29. szám

29. szám. I. évfolyam. Nyíregyháza, Csütörtök, 1880. október hó 14. Főmunkatárs : VITÉZ MIHÁLY. A községi jegyző és tanító uraknak egész évre Az előfizetési pénzek, megrendelések, valaczeni utcza 1551. szám) intézendők. A lap szellemi részét illető minden közkéziratok vissza nem küldetnek. Előfizetési árak: postán vagy helyben házhoz hordva. Egész évre...........................................................................4 írt.. Félévre...................................................................................2 „ Negyedévre .....................................................................1 w csak két forint, mint a lap szétküldése tárgyában teendő fölszólamlások PIRINGER JÁNOS és JÓBA ELEK kiadó-tulajdonosok könyvnyomdájához (nagy felelemények a szerkesztő czime alatt (nagy-debreczeni utcza 1551 sz., Blahunka ház) küldendők. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. Értesítés. Lapunk utóbbi számában ígéretet tettünk t. olvasóinknak, hogy lapunkban a szellemet mindinkább emelni, s közleményeinket minél tartalmasabbá és élvezetesebbé tenni akarjuk. Ezen ígéretünket ime már a jelen számban beváltjuk némileg, megnyervén főmunkatársul a szabolcs megyei hírlapirodalom egyik alkotóját, a — reméljük sokaknál jó emlékezetnek örvendő — „Nyirfalombok”l Íróját, s hisszük, hogy közülünk naponkint több több jelentékeny munkaerők fognak csoportosulni, kiknek közreműködésével lapunk a vidéki lapok között jelentékeny helyet foglaland el. A „Nyirvidék“ előfizetési ára: postán, vagy helyben házhoz hordva. Egész évre .... 4 frt. Eél évre..........2 frt. Háromnegyed évre: „ Negyed évre. . . „ A községi jegyző s tanító uraknak egész évre csak két forint. A „Nyirvidék“ szerkesztősége és kiadó-hivatala. Figyelmeztetés, tisztelt előfizetőinkhez. Azon felmerült esemény folytán, miszerint a lapunkért járó előfizetési pénzek, nagy részben nem hozzánk mint tulajdonosokhoz küldettek be, s igy általunk fel sem vétetvén, előfizetőinken újból követeltettek; ezen úgy reánk, mint olvasóközönségünkre nézve valóban kellemetlen helyzet elkerülése szempontjából tisztelettel felkérjük t. előfizetőinket, hogy az előfizetési díjakat, valamint a hirdetési illetményeket is — mint ez, lapunk mindegyik számának homlokzatán olvasható, — mindenkor a kiadóhivatalhoz kegyeskedjenek beküldeni. Felhívás: Á. L. urat ezennel felhívjuk, hogy a közte mint szerkesztő, s köztünk mint kiadók közt fenforgó pénzügyi kérdést legfeljebb két hét alatt tisztába hozni szíveskedjék, amit ha nem tenne, kénytelenek leszünk erélyesebben fellépni ellene. Pirinner János és Jóba Elek, kiadó-tulajdonosok. Hirdetési díjak: Minden háromszor halálozott petitsor egyszeri közlésénél 5 kr , többszöri közlésnél 4 kr. számittatik. Kincstári bélyegdij fejében minden egyes hirdetés után 30 kr fizetendő. A nyílttéri közlemények dija soron kintik kr. A kishirdető rovata alatt, a tiz sort meg nem haladó közleményért csak 30 kr vétetik. ÖRÖMHÍR, a szabolcsmegyei gazdáknak. A súlyos csapás, mely Francziaország bortermelését érte a fillokszéra által, szegény magyar hazánkon is megnehezült. „A vész—mint egyik hírneves szaktudósunk írja Páncsova táján, az Érmellék vidékén már bevágta körmeit, a Hegyalja népe remeg, mert hiszen a baj Kassa felől már megközelítette, — hegyeikbe már talán be is fészkelődött . . . remeg Versecz, Fehértemplom, mely szőllőiben egyetlen életforrását félti, remeg minden kiválóbb borvidék népe.“ És méltán remeg, mert ami Francziaországban megtörtént jelesül, hogy szakértő nemzetgazdák számitása szerént a fillokszéra ez ideig több kárt tett ott, mint a kapzsi Németországnak fizetett óriási badisarcz — nálunk is vajmi könnyen megtörténhetik, daczára az eddig alkalmazott ellenszereknek, melyek, mint a tapasztalás igazolja egy fabatkát sem érnek. Nem czélunk — mert laikusok is vagyunk e részben — a fillokszéra betegség tüzetes tárgyalásába bocsátkozni, s annyival inkább ellene újabb s újabb árkánumokat ajánlani, hanem csak annyit mondunk — és ez leend az örömhír a nyírvidéki szőlősgazdáknak, hogy mi a fillokszérától legkevésbbé sem félhetünk. A fentebb említett tudós jelesül azt állítja, hogy a homokterületen fekvő szőlők, természetük szerint legjobban vannak biztosítva a fillokszéra ellen, mert a homokban a fillokszéra nem élhet meg, — az eddigi tapasztalatok alapján tehát ki lehet mondani, hogy terjedelmes homokterületeink szőlői megmaradnak. (Term. tud. „Közlöny“ 1880. szeptember füzet 331/ 332. lap.) Köszönet a derék magyar tudósnak e jó szóért a nyíri szőlősgazdák nevében. Éljen Herman Ottó! Aki ha közénk jöne és az úgynevezett „nyíri vinkót“ megkóstolná, aligha mondaná, amit csakúgy látatlanban s illetőleg kóstolatlanban koczkáztatott, hogy tudni illik a homokterületek borai — éppen úgy mint a síkon fekvő kerti szőlőké (például a nánási vagy pláne a nagyfalusi borok) csak helyi s mint ilyenek is csekély értékűek. Hát ha ellene megkóstolni? Bizony bizony nagyon szívesen látnók! A „NYÍRVIDÉK“ TÁRCZÁJA. Özvegy asszony és gyermekei. (Aranyat nyert eredeti beszély.) Irta: Kunhomoky J. József. (2-ik közlemény.) — Kedves fiam! szólt utána Hampóné keserű nyugalommal, tehát csakugyan itt akarsz hagyni magamra? Nem elég, hogy már atyád elveszett a háborúban, nem elég hogy ott van bátyád a katonaságnál (de ki tudja merre ? s talán őt sem láthatom soha többé) s most te is el akarsz hagyni, hogy többé ne lássalak?! . . . Elválni örökre! . . . Mit tegyek itt egyedül, elhagyottan? Engem — mig te távol leszesz — megemészt a bú, s elfed a sír, mert minden percze életemnek távollétedben csak nyughatatlanság, bánat és gyötrelem. Mert megjegyzendő, hogy Hampó András uram székely nemes a törökkeli csatában esett el s azóta az idősb testvér mint katona távol van a szülei háztól, ki tudja, tán honától is ? Három éve már, hogy még csak tudósítást sem kaptak tőle (még a posta abban az időben gyérebben volt mint manapság) semmit s még hitt se felőle. — Erősítse meg szivét jó anyám, törölje le bánatos könnyeit — szólt Béla kilépve a benyílóból — s mintegy engesztelve kesergő anyját. Nekem mennem kell! Nem tagadja meg a természet önmagát; atyám is harczba volt, bátyám is harcba van s én legyek náloknál tettekben szegényebb s nézzem azt, hogy akarják megfosztani trónjától s országától koronás fejedelmünket Zápolyát. Avagy ereimben nem atyámnak vére Hampó vér csergedez-e ? Ha a hon és fejedelem veszélyben van, én honn maradjak-e? Óh nem, ez nem lehet, sőt megyek sietek, nem habozom egy perczig sem; mig ez a kar kardot bir emelni: addig ne heverjen tétlenül, mig szivemben egy csepp vér buzog: az addig a hazáért dobog, mert a haza mindnyájunknak édesanyja, amely táplál s nevel; illő lenne-e hát elhagyni a veszélyben ? Mert bizonyára nagyobb veszélyben forog, mint most jó anyám, kinek, ha látnám azt, hogy karomra nagy szüksége van, csakugyan nem hagynám el. — Meg lehet, hogy a sors majd összehoz bátyámmal s mi akkor egyesült erővel, összetett vállal harczolunk hazánkért és hogy ha lenni kell, szenvedünk is érte. Ne féljen jó anyám a vész lecsillapul (mi széjjel verjük azt) nem sok idő múlva, még mielőtt gondolná, hazatérek bátyámmal hófehér paripán. S akkor együtt leszünk többé nem távozunk, élhetünk békében ősi lakhelyünkön s csekély vagyonkánkban. — Hát engem is itt hagysz ? kérdé Teréz bizalmasan — »A haza minden előtt« szólt ő katonásan s felelt lakomice. — Mit de 1 semmi ellenvetés, hiába marasztalsz, hiába esdekelsz, hiába könnyezel,itt kell hagynom téged is, de majd koszorúzott fővel térendek vissza s akkor. — S akkor ? szólt a leányka mintegy akaratlanul. — No akkor egészen csak neked s jó anyámnak élek, de mig Erdély fölött látom tornyosulni a felleget, mely reá vészt hozhat, addig lehetetlen. — «Lehetetlen» — önkéntelenül lebbent el e szó a lányka korai ajakán ; azután még lehetlenebb ! (— szólt határozotabban.) Oh! jól tudom én, hogy fejed sebekkel lesz koszorúzva a csatatéren, száguldó paripák taposnak szét s még csak élettelen holttestedet sem láthatom. S itt könnyekre fakadt. A könnycseppek úgy peregtek le arczán, mint harmat cseppek a rózsa levelen. Béla reá borult mint lomb a virágra s lecsókolta könnyeit. Majd az édes anya »a jó Klári néni» ölelte át őket reszkető két karával — melyek nem az öregség, de a meghatottság miatt reszkettek — s beleegyezését s áldását nyujtá fiának ezen szavával: »vezérelje a nagy Isten diadalról diadalra mocsoktalan kardodat !» E szavak után mindhárman elcsendesedtek. Valami bús komolyság szállta meg arczukat, úgy álltak ott mint egy bokor, permetező esőben. Egy festő ecsetjére méltó kedves családi kép ! Gyenge az én tollam ennek lefestésére. Még ezután sokáig beszélgettek együtt. De minek szaporítsam a szót; a végeredmény úgy is az lett, hogy Béla összecsókolván mindkettőjöket, édesanyját Teréz gondjaira bízva, s áldásaiktól kisérve mutatott vidor arcczal elhagyta az atyai házat. — Ki tudja: látja-e többet? ....