Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1881-05-05 / 18. szám

II. évfolyam. Nyíregyháza._______________18. szám._________ Csütörtök, 1881. május hó 5. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Fömunkatárs: VITÉZ MIHÁLY. Előfizetési föltételek: postán vagy helyben házhoz hordva. Egész évre.................................................................................4 frt. Félévre.........................................................................................2 ^ Negyedévre.............................................................................1 „ A községi jegyző és tanitó uraknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő felszólamlások Piringer János és­­ Jóba Elek kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debre­­czeni­ utcza 1551. szám) intézendők. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czime alatt kéretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak ismertt kezektől fo­gadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek viszsza, tél után 30 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 krajczár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó-hivatalunkban (nagy-debreczeni­ utcza 1651. szám); továbbá: Goldberger A. V. által Budapesten, Hansenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Hirdetési dijak: Minden négyszer halálozott petit-sor egyszer közlése 6 kr . többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirde­­ t társadalom árvái ... ii. Nehogy hűtlenekké váljunk az igazsághoz, el­hallgatván a valódi tényállást, meg kell említenünk, hogy az állam az által is akart segíteni a nép­tanítók helyzetén, hogy számukra az úgynevezett nyugdíjalapot létesítette, megszavaztatván e czél­­ból a képviselőház által százezer forintot, s elren­delvén, hogy ezen alap nevelésére az iskolákat fentartó közegek évenként tizenkét, a nyugdíjképes azaz okleveles tanítók pedig öt forintot kötelesek fizetni. Valóban olcsó nagylelkűség az állam részéről leghasznosabb munkásai irányában! Aztán, hát a néptanítók azon roppant száma, melynek alig jut elég a mindennapi kenyérből, — miként szakíthatja el önmagától és családjától az évi díjakat, kivált ha, mint a felső-szabolcsi ref. egyházmegyében, saját özvegy árvai pénztáruk ré­szére is kell befizetniük jövedelmük bizonyos szá­zalékát? És e nyugdíjalap mikor fogja elérni azon pontot, hogy hivatása szerint, csak némileg is mél­tányos járadékot adhasson az elaggott tanítóknak, vagy árvaságra jutott családjaiknak? Sőt, ha már ez idő szerint is e ponton állana, megenyhíti-e a néptanító sanyarú sorsát a messze­­távol délibábjában felcsillámló remény, hogy majd valamikor jobb napok virradnak családjára, vagyis tulajdonképen számukra is jut egy darabka kegye­lemkenyér? Ne csodálkozzunk uraim! ha ily körülmények köztt a nevelésügy tényezői közöl sokan nem fejte­nek ki annyi erélyt és buzgalmat, nem mutatnak fel annyi eredményt, mennyit lehetne és kellene, mennyit tólök a haza és egyház méltán vár, sőt jogosan követel. A nyomor rész tanácsadó, s a nélkülözés elbénítja a lelkesedés magasba törő szárnyait. De hát csakugyan örökre érvényesnek kell lennie, még­pedig a megélhetés szempontjából is, a régi hirh­edett közmondásnak: „quem dii odere, paedagogum fecere?“ Nem tudjuk, ha a hazai népnevelési egyletek, gondolkoztak-e kellőleg e kérdésről, keresték-e annak érdemleges megoldását, vagy talán tudomásuk sincs a nevelésügy e mély és fájdalmas sebéről. Ha ne­talán ismeretlen volna előttük e szomorú helyzet, minden bizonnyal hazafiúi kötelességük: tanulmá­nyozni azt tüzetesen, behatólag, és ha azt megorvo­­solniok, vagy legalább enyh­ítniök sikerül, nagyobb lendületet adnak a nevelés ügyének, mint eddigi összes működésökkel, mely a nevelésügy tényezői­nek figyelmen kívü­l hagyta. A tanfelügyelői intézmény hasonlóul adja jelét e téren életrevalóságának és szükségességének, melyet sokan — jogosan-e, nem-e? jelenleg nem fejtegetjük — vitás kérdéssé tesznek, vagy épen mereven tagadnak. Jelezze az intéző körök előtt a néptanítók nagy részének mostoha helyzetét, mu­tassa ki a szoros és benső összefüggést e helyzet és a tanügy lassú fejlődése között, kérjen, zörges­sen, buzdítson, s a c­ablousterfl idő és erőtékozló munka mellett, melyet tőle ott fent megkívánnak, árasszon életet és élénkebb vérkerengést a neve­lésügy szervezetébe, a tanítók sorsának könnyítése, a hivatásuknak megfelelők jutalmazása által, ren­dezvén­y végett segélygyűjtéseket, sorsjátékokat, tánczvigalmakat stb. stb. Nekünk pedig az jut eszünkbe, hogy a „sza­­bolcs megyei takarékpénztár-egylet“ már több ízben hozott szép áldozatokat a tanügy oltárára, segé­lyezvén a nagy­kállói reáliskolát, s ha jól emléke­zünk, egyes néptanítók buzgó működését is jutal­mazván. Eszmerokonságnál fogva aztán kérdésbe tesszük, ha nem lehetne-e, nem volna-e hazafias eljárás, e dicséretes példát a többi pénzintézetek­nek is követniük megyénk területén? Az osztalé­kok alig csonkulnának ez által, míg a népnevelés ügye tetemesen nyerne, s a jelezett intézetek is beigazolnák, hogy nem pusztán nyeremény-vállala­tok, hanem humanitárius egyesületek is egyszer­smind. Azt hisszük meg is teszik, a­mit tehetnek, a tanfelügyelőség felhívására. Végül egy szavunk volna a közoktatásügyi miniszterhez is, ha ugyan szóba áll ő méltósága a mi igénytelenségünkkel. Olvassuk a lapokban, hogy a „Magyar hírlap­írók nyugdíjintézete“ számára több hazai részvény­társulat igen jelentékeny összegeket szavazott meg, jelesül a „Magyar átalános biztosító-társulat“ tíz­ezer, az „Athenaeum társaság“ öt­ezer, a „Fonciére pesti biztosító-intézet“ két­ezer ötszáz, az „Első magyar biztositó-társulat,“ a „Lloyd társaság,“ az „Első hazai takarékpénztár“ egyenként két-két ezer, sőt még az „Assecurazioni generali“ trieszti biztosító-társaság is két ezer forintot, öt év alatt egyenlő részletekben törlesztvén a felajánlott ös­­­szegeket. — Ha a miniszter ezen és más hasonló társulatokat megkeresi vala, kétségkívül már eddig tekintélyes alapot teremthetett volna a néptanítók segélyezésére. És miután eddig nem tette, tegye meg jövőben a teendőket, s az általunk jelezett társadalmi úton törekedjék megvigasztalni, meg­menteni a társadalom ama rettenetesen elhanya­golt árváit! Ez érti magnus Apollo! Csatár. Szabolcsmegye középtanodai oktatás­ügyéhez, Nyíregyháza, 1881. lípribhó. Az utóbbi időben felszínre került és több ízben szellőztetett Szabolcsmegye középtanodai oktatás­ügye úgy vidéki, mint a fővárosi sajtóban. E nagy és népes megye ezen ügyének kérdése elég fontos arra, hogy vele az érdekeltek és hivatot­tak fontosságához mért tüzetességgel foglalkozzanak. Ha az említett oktatás­üg­gyel foglalkozunk, vol­­taképen a nyíregyházi és nagy­kállói középiskolákról van szó. Nyíregyháza mint jó szomszéd Kállónak sóba ártani nem akart sem tettel, sem szóval, szavát csak akkor hallatá, midőn határos szomszédai azt színlel­ték, hogy nem ismerik, midőn létét tehát midőn proximus arduit ucalegon.agyonhallgatták. A hasonszellemü szatmári levélre már nem ref­lectalok, mellőzöm felemlitését azon szívós, osztatlan elismerésre méltó törekvésnek, melylyel N.­Kálló kö­zönsége minden irányban létérdekeiért küzd; azt sem tartom szükségesnek bizonyitgatni, hogy a 4917 Q kim. nagyságú és mintegy 221,000 jó érzelmű lakos­sal bíró Szabolcs megyének teljes középiskolára lehet igénye, csak az alább következő tények constatálá­­sára szorítkozom. 1. Szabolcs megyének inkább van szüksége gym­­nasiumra, mint reáliskolára. Ha e kétnemű középiskola látogatottságát, igény­­bevételét szemügyre vesszük, azon meggyőződésre ju­tunk, hogy országszerte általában nagyobb a rokon­­szenv a gymnasium, mint a reáliskola iránt. És ez főleg onnan van, mert a gymnasiumot végzett tanuló előtt azon egyes szakpályák is nyitva állanak, melyekre a reáliskola előkészít, s ezen felül képesít a tudomány egyetemre is, melybe reáliskolai készültséggel lépni nem lehet. A reáliskolába lépő tanuló hajlamai és valamely szakpálya iránti vonzalmával tisztában még nem le­het, gyakran megesik tehát, hogy később, néhány reál­­osztály elvégeztével oly pályára ébred benne kedv, me­lyet csak a tudomány-egyetemen végezhet és melyre gymnasiumi előkészültségre volna szüksége.­­ Miután ily esetben sok baja lehet a tanulónak, a hiányzó is­meretek pótlásával, a közönség a reáliskolát mindin­kább mellőzi és a gymnasiumnak ad előnyt. A reáliskola feladata az alakító tehetség kiké­­pezése az exact tudományok terjedelmesebb tárgyalása által a gyakorlati élet magasabb szakmáira, modern nyelvi alapon. Szükség tehát reáliskolákra oly vidékeken és vá­rosokban van, hol a lakosság túlnyomóan kereskede­lem, tengerészet, kézmű- és gyáripar, erdészet, bányá­szat stb-vel foglalkozik. Szabolcs megye majdnem kizá­rólag földmivelő megye lévén, ilynemű foglalkozások ágait benne hiába keressük, minélfogva hiányoznak a föltételek és közvetlen befolyások is arra, hogy a ta­nulók a gyakorlati élet ilynemű szakmáira határozhat­nák el magukat. — Ugyanezt bizonyítják a statiszti­kai adatok, melyek szerint az 1879/80-ik évben sza­­bolcsmegyei illetőségű tanuló reáliskolába járt az or­szágban összesen 96, gymnasiumba pedig 413. — Sza­­bolcs megyében tehát inkább gymnasium kell, mint reál­iskola, melynél jobban pótolna szükséget akar egy gaz­dasági szakosztál­lyal bíró nép,­­ vagy polgári iskola, akár talán felsőbb gazdasági tanintézet. 2. Szabolcs megy­ében bármilyen középiskolának nem N.­Kálióban van helye, hanem Nyíregyházán, mert az ma már nem fővárosa a megyének, nem székhelye a közigazgatásnak és törvényszéknek, mint volt azon idő­ben, mikor ott a reáliskola alapittatott. Ezen változás nagy és végzetteljes, de természe­tes tényezőjévé vált a nagy-kállói társadalmi viszo­nyok hanyatlásának, azon hatás, befolyás és tekintély csökkenésének, melylyel azelőtt a megyében birt. A székhely focus a megyében, melyben a köz­élet minden fénysugarai egyesülnek; szive a megyé­­­­nek, melyben anyagi és szellemi életerei öszponto­­sulnak. Nagy-Kálló intelligentiájának és hegemóniájának megfogyatkozásával a reáliskola is elvesztette működési talaját és terét, mert mindamellett, hogy osztályai számban ezen időtől majd minden évben szaporodtak, tanulóinak száma mégis folyvást fogyott. Az 1874/6-ik tanévben 4 osztályban még 94 tanulója volt, az 1879/80-ik­­évben pedig 7 osztályban már csak 75. Nagy-Kálló tanulóinak legnagyobb contingensét a­­ megyebeli és nagyobbrészt még oly rész népiskolák szol­gáltatják, melyekből akadályok nélkül ritkán vehetők fel tanulók a középiskolába. Szabolcs lakosai nagyrészt helvét hitvallásnak, kiknek fiai közel lévő, saját felekezet­­i jokbeli számos iskoláikat keresik fel, hol hitbeli igénye­iknek is inkább elég van téve nem nagyobb terhek árán,­­ mint a káliói bárminemű állami középiskolában. E bajon a kállói érdekeltség, főleg pedig a szabolcs megye taka­rékpénztár úgy igyekezett segíteni, hogy ösztöndíj és más­nemű segélyezés által vélte a tanulókat oda édesgetni, azonban — sajnos — a tapasztalat szerint a czél el­­ lett tévesztve, mert az eredmény nem felelt meg sem a megye népességének, sem azon áldozatoknak, melyek­e­t czélból hozattak. Nyíregyháza a megye székhelye, fontos vasúti pont és mindazon előnyökkel rendelkezik, melyektől Kálló elesett. Mintegy 25,000 lakosa, virágzó kereskedelme és ipara van (mégis csak négy tanulót adott a reáliskolának Mai számunkhoz egy fél iv melléklet van csatolva.

Next