Nyírvidék, 1892 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1892-10-23 / 43. szám

Melléklet a „Myltvidék" 1892. 43-ik számához. i» kieMjiti: köteleztetik azonban Nyíregyháza város, h­ogy »• ho leforgása alatt, saját helyi viszonyaira tekintettel egy haM.nl. i­­­.a bály rendeletet alkosson és azt törvényhatósági jóváhagyás végett mutassa be. A járási főszolgabirák, Nyiregyháza város polgár­­­­mestere és a községek elöljárói, utóbbiak a „Nyírvidék"­­ vármegyei hivatalos lap utján felhívatnak, hogy ezen szabályrendelet közhírré tétele iránt az 1886. XXI. ti cz. §-a értelmében azonnal intézkedjenek s a közhírré tétel megtörténtét igazoló bizonylatokat a községek elöljárói illetékes főszolgabiráik utján, Nyíregyháza város polgár­mestere pedig közvetlen a vármegye alispánjához 30 nap alatt beterjesszék. Mivel Miklós László alispán, a járási főszolgabirák, Nyiregyháza város polgármestere és a községek elöljárói, utóbbiak a „Ny­írvidék" vármegyei hivatalos lap utján s a szabályrendelet közlése mellett jegyzőkönyvi kivonaton értesíttetnek. Kelt mint fent. Kiadta: Sipos B­éla, aljegyző, 3548. Kórh. , 1892 Szabolcsvárm­egye alispánjától. A járási főszolgabiráknak, Nyiregyháza város polgár­mesterének és a községek elöljáróinak. Torda-Aranyos vármegye alispánjának 7738/92. szám alatt kelt megkeresését szabályszerű nyomozás s esetleges intézkedés végett másolatban oly felhívással közlöm, hogy eredmény esetén arr­ól Nyiregyháza város polgármestere közvetlenül a községek elöljárói pedig illetékes járási fő- 1 szolgabiráik utján hozzám jelentést tegyenek. Nyíregyházán 1892. szeptember 27-én. Miklós László, alispán. (Másolat.) 7739/892. Torda-Aranyos vármegye al­ispánjától. Valamennyi törvényhatóságnak. Nagy Róza 20 éves, ev. ref. vallású hajadon, a kolozsvári „Karolina" országos kórházban 1892. év 111. negyedében ápolt cseléd által a kórházi felvétel alkalmával illetőségére nézve be­mondott adatok valótalannak bizonyulván, nevezettnek kihallgatása vált szükségessé. Mivel azonban nevezett Kolozsvárt utolsó tartózkodási helyén nem volt feltalálható és jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen, felkéretnek a törvényhatóságok, hogy nevezettet hatóságuk területén, nyomoztatni és feltalálás esetén őtet illetőségére nézve tüzetesen kihallgattatni s eredmény esetén engemet a fel­veendő jegyzőkönyv megküldése mellett értesíteni szíves­kedjenek. Megjegyeztetik, hogy nevezett Gerend községbeli illetőségűnek vallotta magát, azt állítva, hogy atyja Nagy István és Gerendben bír illetőséggel.'torda, 1892. augusztus hó 31-én. Rédiger Béla, alispán. 3022. Kórh. 1892. Szabolcsvármegye alispánjától. Nagyküküllő vármegye alispánjának 10899/92. szám alatt kelt megkeresését szabályszerű nyomozás s esetleges intézkedés végett másolatban oly felhívással közlöm, hogy eredmény esetén arról Nyiregyháza város polgármestere közvetlenül, a községek elöljárói pedig illetékes járási főszolgabiráik utján hozzám jelentést tegyenek. Nyíregyházán, 1892. szeptember 27-én. Miklós László, alispán. (Másolat.) 10999/92. sz. Valamennyi vármegye és törvényhatósági joggal felruházott város tek. törvény­hatóságának. Ötves Miklósné született Lakatos Mária 30 éves, gyermekei: Ötves Bali 1i hetes és Ötves Zsolt 10 éves, továbbá Grancsa Lajos 6 éves kóborczigány család kórházi ápoltak illetékessége megállapítandó lévén, fel­kérem a tek. hatóságot, nevezett ápoltakat köröztetni és feltalálás esetén mindazon körülményre nézve, melyből illetékességük megállapítható, kihallgattatni és az­ ered­ményről engem rövid időn értesíteni szíveskedjék. Seges­várit, 1892. évi augusztus hó 10-én. Nagyküküllő vármegye alispánja. Szoboszlay. Magyar isteni­ tisztelet. Nem régiben, a helybeli ág. ev. népiskoláknak a mult tanévet berekesztő vizsgái alkalmából egy czikk jelent meg, a „Nyírvidékiben, melynek írója, mérlegelvén amaz eredményeket, melyeket ág. ev. népiskoláink városunk megmagyarosodása tekinteté­ben elértek, arra a konklúzióra jutott, hogy az iskolák bevégezték ebben az irányban feladatukat. Mert­ — úgy­mond — a helyzet immáron az, hogy az iskolákba felkerülő gyermekek már a családi tűzhelytől a magyar nyelv tudásával mennek oda s nem kell őket előbb magyarul megtanítani, hogy azután a teljesen magyarrá tett népiskolákban tanul­hassanak. Ha ez a konstatálás — amint nekem is meg­győződésem — igaz, s a helyzetnek megfelelő, akkor bizonyára elérkezett az ideje, hogy ennek a neve­zetes feladatnak a teljes megvalósítására ujabb fak­torok is munkába álljanak. E sorok írója abban a meggyőződésben van, — s e meggyőződését a viszonyok s a nép gondol­kodásának ismeretére alapítja — hogy minden nagyobb nehézség, minden számbavehető recenzus felkeltése nélkül sorompóba léphetne immár a czél elérésének legnevezetesebb faktora: a vallási gyakor­lat, az isteni­ tisztelet fokozatos megm­agyarosítása. Az idáig elért eredmények után ez a dolog fejlődésének logikai és természetes folyománya. Súlyt fektetünk rá, hogy „logikai" és „termé­szetes," mert ha csak a legkisebb mértékben is erőszakoltnak tartanánk ezt az újítást, ezt a követ­kező lépést népünk megmagyarosodásának proces­­szusában, nem csak elvi szempontból, de magának az ügynek érdekében is perkorreskálnánk azt. Az isteni­ tisztelet kiszolgáltatásában ág. ev. egyházunknál a gyakorlat ma az, h­ogy minden, vasárnap van tót és magyar nyelvű isteni­ tisztelet, hétköznapokon pedig kizárólag tót nyelvű. S a helyzet az, hogy a hetenként egyszeri magyar nyelvű isteni­ tiszteletnek egészen külön álló közönsége van. És ennek e helyzetnek, az isteni-tiszteletek ilyen beosztásának az a következménye, hogy a tót nyelvű isteni-tiszteletek közönsége, úgynevezett köznépünk egész zöme csakis és kizárólag a tót isteni-tiszte­leteken vesz részt. Ennek a helyzetnek a megszüntetésére, az isteni-tisztelet nyelvének fokozatos s a magyaroso­dás fejlődése szerint való, azzal lépést tartó ma­gyarrá tételére bekövetkezett immáron — nem a lehetősége, de a szükségessége annak, hogy a helybeli ág. ev. egyházban a vallás gyakorlatának kiszolgá­lásában a magyar és tót nyelv között teljes paritás létesitessék, kiemeltetvén a magyar nyelvű isteni­tisztelet abból a helyzetből, hogy a mai gyakorlat szerint csak mintegy mellékes, másodrangú fontos­ságú s csak egy kis hajtása az ág. ev. egyház élet­fájának. Ennek pedig csak egy módja van, az tudni­illik, hogy az isteni tiszteletek fölváltva kizárólag tótul és kizárólag magyar nyelven tartassanak és pedig nem csak a vasárnapi, de a hétköznapi isteni­tiszteletek is. És lényeges dolog az is, hogy a tót vagy magyar nyelven tartandó isteni­ tiszteleteknek ne legyenek külön-külön tót és magyar lelkészeik, hanem papjaink — akiknél e tekintetben nem forog fenn semmi akadály — fölváltva magyarul is, tótul is prédikáljanak. Azon a ponton, ahová népünk a magyarosodás útjában immáron elérkezett, ezt a reformot mi erő­szakolt dolognak egyáltalában nem tekinthetjük, még csak mesterséges eszköznek sem népünk meg­magyarosításának munkájában, hanem — mint azt már fentebb is jeleztük — a természetes fejlődés követelményének, a tényleges helyzet igényei kielé­gítésének. Az egyház presbyterei és mind azok a fóru­mok és egyének, kiknek ez üg­gyel foglalkozni, azt elintézni hivatásszerű feladatuk, a legnagyobb óva­tossággal és kötelességszerű kímélettel nyúljanak bár e kérdéshez, föltétlenül kell, hogy felismerjék, miszerint népünk — a magyarosodás szempontjá­ból­­­ teljesen megérett már arra, és megmagya­rosodott már annyira, hogy ezt a változást e tekin­tetben való igényei, szükségletei kielégítéseként fogadja. Hogy a helyzet ez , hogy a szóban levő reform nem lépi túl a létező viszonyoknak megfelelő hatá­rokat, legbiztosabb és csalhatatlan bizonyságai annak népiskoláink.­­ Most az iskolai év elején statisztikai adatokat lehet még gyűjteni a tekintetben, hogy az elemi iskola első osztályába lépő gyermekek nagyon kevés kivétellel már tudnak magyarul. S ez sokat jelent és mindent bizonyít, mert ezt a magyarul tudást azok gyermekek a családi tűzhely mellől magokkal, demonstrálva ezzel a legteljesebb hozták ered­ményt, melyet a magyarrá tett iskolák elértek, hogy t. i. a magyar nyelv otthonos már a mi népünk családi fészkeiben is s hogy az nem idegen, betanult nyelv többé. Tegye rá művére a koronát az egyház, az is­teni­ tisztelet nyelvének fokozatos megmagyarosí­tása által. Az idő elérkezett! ^ A gyermekek családi neveléséről. Boldog azon anya, a­ki a bölcsőtől fogva szívén viseli magzatának helyes irányú nevelését; áldott az apa, ki pillanatig sem feledkezik meg családfői köteles­ségéről, m­ely az önkényt alapított családi élet sok ol­dalú körülményeivel vállaira nehezedik. Sokan a családi élet intenzióját az anyagelvüség alapjára helyezik s teljes erejükből annak élnek; mások a megélhetés köny­nyebbségét a családi élet által vélik elérhetni, s ez édes reményben családot alapítanak. Ha e szándékukat siker koronáza, akkor keveset törődnek a mellékesnek látszó körülményekkel. Ilyen mellékes körülmény akárhány családnál a gyermek­nevelés, mel­lyel vagy keveset, vagy semmit sem gondolnak, pedig a családi életnek ez a legfőbb czélja, ez képezi a szülők legfontosabb köte­lességét. Kit az Úr gyermekekkel ajándékoz meg, azokat felelőssé is teszi. ,Jaj azon szülőknek, kik nem tudnak beszámolni a gondjaikra bízott gyermekekkel" mondja egy bölcs férfi. Csak azon család boldog, a­mely jó gyermekeket nevel. A vagyon, gazdagság, a világ csillogó pompája mind semmi ahhoz az örömhöz képest, melyet „A NYIUVIDÉK IÁN­CZÁJ­A," Pusztuló madarak. Én Istenem! hova lett a természetnek az a gyö­nyörű, kohói képe, mely annyira jellemző egykoron a mi „tejjel mézzel folyó Kanaánunk* vadruczáiról, vad ludjairól s minden más milliókra menő vízi vadjairól hires szépalföldünk tájait! Hová lettek a mesés „ván­dor lápok" uszó zöld szigetei! Hová a vizivadászat mennyei édene, a száz fajú vizi vad bölcsője: a rétvilág! A mérföldekre terjedő ős sárrétek örökké mozgalmas, örökké élénk birodalmi! Hová lettek a Tisza kígyózó ezü­st szalagja mellől közel-messze tájairól a népes madár eldorádok, a mérföldekre terjedő tengernyi nádasok, ingoványok, a vízi liliomos róna-viz, hináros tóvilág, az a hires alföldi vizország, melyet a kelő-nyugvó nap arany­sugár-záporban fürösztött s ezüst fátyollal vont be a csillagok fénye, a hold szelid világa! Hová lettek a madártanyák a büszke égen s a szelid, ezüst levelű füz rengeteg lombsátrai közül, a hol most legfölebb a kakuk beszél, meg az aranytollú sárga­rigó füttyenti el kedélyes nótáját! Bizony, nagyobbrészt a mulandóság sűrü fátyola borítja mindezt. A­mi még megvan is a régi emlékek­ből, az is hilványodik, múlik, pusztul az idők sorsán. A lassú tünedezés, emésztő sorvadás majd egyszer meg­hozza a végpusztulás napját is, a­mi — fájdalom — aligha távol van már ... A keret, a kép, már­is nagy változáson ment keresztül A szárnyasok paradicsomának ütött végórája Mindinkább több földet foglal el az ipar a szabad természettől, a vadász és madarász nagy szomorúságára. Eke barázdálja a rét csontkemény föld­jét, a pusztát, hol ezelőtt gulya legelt, csikós száguldott­­ a vadrucza nádas sűrűiből, emelkedett az ég kékje felé a magas A régi kép pusztulásaival igaz, roppant sokat nyert a földmivelés és a közgazdászat, de a tavas, sásos, hináros s nádrengeteges vizországok elpusztulásával, hol ezelőtt tömérdek szárnyas vad, hal, esik, rák, ős vidra, vadmacska, róka és farkas tanyázott, — a kietlenné vált költőisége is elmullott. hajdan A furfangos indzsellér pogány munkája már a vaddús tiszavidéki rétvilág életének is nagyon, de nagyon megártott. Az emberi ész, számítás és hata­lom mindinkább megsemmisítő aztts majdan a közös erő és egyetértés lassanként végleg elűzi, kiszorítja ősere­deti fészkükből a vizek lakóit. A Tisza szabályozás kezdete óta évről-évre keres­bednek, mind idegenebbek lesznek eddig hűséges vízi szárnyasaink is. Elhagyják a régi bölcsőt s mennek jobb hazát keresni, mennek oda, a­hol nincs indzsellér, nincs átkos Tisza szabályozás. A pusztuló madárélettel, a lápország mesés vilá­gával kihalt a rét nomád fejedelme, a hires pákász is, s ma már eredeti alakjában talán nincs is belőle. A madarak közül is sok jellemző fajnak ma már híre sincs többé, csak néha tavas­szal kerül elő belőlök egy kettő rövid időre. A régi szép világból a vándor öregek élnek még, ezek néha hálásan megkeresnek bennünket, kóvá­lyognak a jól ismert vidékek fölött, sokáig, keresve, de nem lelve a régi jó tanyát, aztán siralmas hang csendül, s a V alakú sötétség elhúzódik az ég azútján messze, messze, hogy soha többé vissza ne térjen. A szürke daru például, mely hajdanában a lápok egyik legjellemzőbb szárnyasa volt, ma már ritkaság­számba megy. A rétek, lápok sorvadása, pusztulásával lassanként elidegenednek a többi jellemző fajok is az ősi bölcsőtől. A népszerű kárókatonának, kanalas gémnek, a nagy szürke vadlúdnak és más sok vadfajnak ma már hírmondója is alig alig akad. Így van a rét legfőbb díszé­vel, legnemesebb szárnyasával, a nagy kócsaggal is. Ez a királyi vad, meg a lápi ember: a pákász érezte meg legelőle a rétvilág enyésztő sorvadását. Mikor a kócsag pusztulni kezdett, a lápi em­ber csillaga is hanyatlásnak indult. Sorsuk össze volt kötve a lápok életével; lélük a láphoz fűződött, az volt a bölcsőjük, az volt édes­anyjuk. Panaszkodott is a pákász a kócsag pusztulása miatt. Fájt neki nagyon, legkedvesebb madarának hűtlensége. Megérezte öszönszerüleg, hogy a hótestű szárnyas tüne­dezése vészt jelent a lápország életére, az ő létére.­­ — Órákig ki nem fogyott a visszaemlékezésekből, órákig el tudott mesélni róla, el tudta dicsérni „hótiszta" madarát, melyhez hasonló szerinte nem létezik több a réten. Minden szavában a kegyelet, tisztelet és szeretet sajátságos vegyülékével emlékezett meg a nemes szár­nyasról és megkülönböztetőleg mindig a harmadik sze­mélyben „ő"-vel, — mely nála kizárólag kócsagot jelen­tett: „Ő legszebb madár a réten" — magyarázta lelke­sedve, ő „fehér, mint a hó", „ő tiszta," „ő ragyogó, mint, a nap," „ő vigyáz magára," „őt a sas sem meri bántani." Hanem ennek az áradozó nagy szeretetnek, kegye­letnek meg volt ám a maga rugója. A szépen lengő „kócsag"-tollcsoport mindig keresett s drágán fizetett dísztárgy volt a magyar nemességnél, s ennek révén sok pénzt hozott a pákász konyhájára. Azonban az 1848— 49-iki szép napok után a kocsag-toll-kultusz is feledésbe merült sok más nemzeti symbolumokkal együtt. A pákász ilyenkor hiába gyűjtögette a selymes tollakat, nem akadt aki megszeresse. A nemzet aludt, aludt mélyen. Sokáig tartott a tespedés, de egyszer csak a láthatár tisztulni kezdett. Lassankint a hazafiság melegénél új virágok kezdtek fakadni a nemzeti eszmék bemódosult sírján. Az idegenszerűség sokféle sallangjaival szakítva, kezdte levet­kőzni a magyar a „rut idegenmezt­ és elővette daliás öltönyét. Ekkor a bársony-kalpag régi dísze, a lengő „kócsag" is újra elfoglalta helyét a „ragyogó nagy gyöngybe szegezve” s ezzel együtt fölkerült ismét a régi tó­ I kultusz is, mely a dicső hajdankor daliás leventéinél egyik jellemző nemzeti symbolumként szerepelt. A hazafiság, pengő sarkantyú és tollas kalpag ünne­pet ült,­ Fáczán , sastoll, darutollas kalap lett a jelszó, egyik fő ideál, s ezek mellett emlékezetbe került a már már elfeledett szeplőtlen tisztaságú selymes „kócsag" is, ez az igazi nemzeti disz, mely­ a régi magyar nemesi háztartás ékességei közül soha nem hiányzott s mind elsőrangú szerepet játszott. Hanem — sajnos — már nagyon ritka lett a fino­man lengő drága disztoll. Megemésztette az idők vasfoga, a rágó moly, meg az elfeledtetés átka. A­mi még meg­maradt, az nagy értéket, képviselt, s m­int legtöbbnyire családi ereklyei nagyon becsültetett is és féltett tárgy volt a családoknál. Még pár szálát is arannyal fizették akkor a „kócsag"-nak, mégis ritkán került.

Next