Nyírvidék, 1892 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1892-10-23 / 43. szám
Melléklet a „Myltvidék" 1892. 43-ik számához. i» kieMjiti: köteleztetik azonban Nyíregyháza város, hogy »• ho leforgása alatt, saját helyi viszonyaira tekintettel egy haM.nl. i.a bály rendeletet alkosson és azt törvényhatósági jóváhagyás végett mutassa be. A járási főszolgabirák, Nyiregyháza város polgármestere és a községek elöljárói, utóbbiak a „Nyírvidék" vármegyei hivatalos lap utján felhívatnak, hogy ezen szabályrendelet közhírré tétele iránt az 1886. XXI. ti cz. §-a értelmében azonnal intézkedjenek s a közhírré tétel megtörténtét igazoló bizonylatokat a községek elöljárói illetékes főszolgabiráik utján, Nyíregyháza város polgármestere pedig közvetlen a vármegye alispánjához 30 nap alatt beterjesszék. Mivel Miklós László alispán, a járási főszolgabirák, Nyiregyháza város polgármestere és a községek elöljárói, utóbbiak a „Nyírvidék" vármegyei hivatalos lap utján s a szabályrendelet közlése mellett jegyzőkönyvi kivonaton értesíttetnek. Kelt mint fent. Kiadta: Sipos Béla, aljegyző, 3548. Kórh. , 1892 Szabolcsvármegye alispánjától. A járási főszolgabiráknak, Nyiregyháza város polgármesterének és a községek elöljáróinak. Torda-Aranyos vármegye alispánjának 7738/92. szám alatt kelt megkeresését szabályszerű nyomozás s esetleges intézkedés végett másolatban oly felhívással közlöm, hogy eredmény esetén arról Nyiregyháza város polgármestere közvetlenül a községek elöljárói pedig illetékes járási fő- 1 szolgabiráik utján hozzám jelentést tegyenek. Nyíregyházán 1892. szeptember 27-én. Miklós László, alispán. (Másolat.) 7739/892. Torda-Aranyos vármegye alispánjától. Valamennyi törvényhatóságnak. Nagy Róza 20 éves, ev. ref. vallású hajadon, a kolozsvári „Karolina" országos kórházban 1892. év 111. negyedében ápolt cseléd által a kórházi felvétel alkalmával illetőségére nézve bemondott adatok valótalannak bizonyulván, nevezettnek kihallgatása vált szükségessé. Mivel azonban nevezett Kolozsvárt utolsó tartózkodási helyén nem volt feltalálható és jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen, felkéretnek a törvényhatóságok, hogy nevezettet hatóságuk területén, nyomoztatni és feltalálás esetén őtet illetőségére nézve tüzetesen kihallgattatni s eredmény esetén engemet a felveendő jegyzőkönyv megküldése mellett értesíteni szíveskedjenek. Megjegyeztetik, hogy nevezett Gerend községbeli illetőségűnek vallotta magát, azt állítva, hogy atyja Nagy István és Gerendben bír illetőséggel.'torda, 1892. augusztus hó 31-én. Rédiger Béla, alispán. 3022. Kórh. 1892. Szabolcsvármegye alispánjától. Nagyküküllő vármegye alispánjának 10899/92. szám alatt kelt megkeresését szabályszerű nyomozás s esetleges intézkedés végett másolatban oly felhívással közlöm, hogy eredmény esetén arról Nyiregyháza város polgármestere közvetlenül, a községek elöljárói pedig illetékes járási főszolgabiráik utján hozzám jelentést tegyenek. Nyíregyházán, 1892. szeptember 27-én. Miklós László, alispán. (Másolat.) 10999/92. sz. Valamennyi vármegye és törvényhatósági joggal felruházott város tek. törvényhatóságának. Ötves Miklósné született Lakatos Mária 30 éves, gyermekei: Ötves Bali 1i hetes és Ötves Zsolt 10 éves, továbbá Grancsa Lajos 6 éves kóborczigány család kórházi ápoltak illetékessége megállapítandó lévén, felkérem a tek. hatóságot, nevezett ápoltakat köröztetni és feltalálás esetén mindazon körülményre nézve, melyből illetékességük megállapítható, kihallgattatni és az eredményről engem rövid időn értesíteni szíveskedjék. Segesvárit, 1892. évi augusztus hó 10-én. Nagyküküllő vármegye alispánja. Szoboszlay. Magyar isteni tisztelet. Nem régiben, a helybeli ág. ev. népiskoláknak a mult tanévet berekesztő vizsgái alkalmából egy czikk jelent meg, a „Nyírvidékiben, melynek írója, mérlegelvén amaz eredményeket, melyeket ág. ev. népiskoláink városunk megmagyarosodása tekintetében elértek, arra a konklúzióra jutott, hogy az iskolák bevégezték ebben az irányban feladatukat. Mert — úgymond — a helyzet immáron az, hogy az iskolákba felkerülő gyermekek már a családi tűzhelytől a magyar nyelv tudásával mennek oda s nem kell őket előbb magyarul megtanítani, hogy azután a teljesen magyarrá tett népiskolákban tanulhassanak. Ha ez a konstatálás — amint nekem is meggyőződésem — igaz, s a helyzetnek megfelelő, akkor bizonyára elérkezett az ideje, hogy ennek a nevezetes feladatnak a teljes megvalósítására ujabb faktorok is munkába álljanak. E sorok írója abban a meggyőződésben van, — s e meggyőződését a viszonyok s a nép gondolkodásának ismeretére alapítja — hogy minden nagyobb nehézség, minden számbavehető recenzus felkeltése nélkül sorompóba léphetne immár a czél elérésének legnevezetesebb faktora: a vallási gyakorlat, az isteni tisztelet fokozatos megmagyarosítása. Az idáig elért eredmények után ez a dolog fejlődésének logikai és természetes folyománya. Súlyt fektetünk rá, hogy „logikai" és „természetes," mert ha csak a legkisebb mértékben is erőszakoltnak tartanánk ezt az újítást, ezt a következő lépést népünk megmagyarosodásának processzusában, nem csak elvi szempontból, de magának az ügynek érdekében is perkorreskálnánk azt. Az isteni tisztelet kiszolgáltatásában ág. ev. egyházunknál a gyakorlat ma az, hogy minden, vasárnap van tót és magyar nyelvű isteni tisztelet, hétköznapokon pedig kizárólag tót nyelvű. S a helyzet az, hogy a hetenként egyszeri magyar nyelvű isteni tiszteletnek egészen külön álló közönsége van. És ennek e helyzetnek, az isteni-tiszteletek ilyen beosztásának az a következménye, hogy a tót nyelvű isteni-tiszteletek közönsége, úgynevezett köznépünk egész zöme csakis és kizárólag a tót isteni-tiszteleteken vesz részt. Ennek a helyzetnek a megszüntetésére, az isteni-tisztelet nyelvének fokozatos s a magyarosodás fejlődése szerint való, azzal lépést tartó magyarrá tételére bekövetkezett immáron — nem a lehetősége, de a szükségessége annak, hogy a helybeli ág. ev. egyházban a vallás gyakorlatának kiszolgálásában a magyar és tót nyelv között teljes paritás létesitessék, kiemeltetvén a magyar nyelvű istenitisztelet abból a helyzetből, hogy a mai gyakorlat szerint csak mintegy mellékes, másodrangú fontosságú s csak egy kis hajtása az ág. ev. egyház életfájának. Ennek pedig csak egy módja van, az tudniillik, hogy az isteni tiszteletek fölváltva kizárólag tótul és kizárólag magyar nyelven tartassanak és pedig nem csak a vasárnapi, de a hétköznapi istenitiszteletek is. És lényeges dolog az is, hogy a tót vagy magyar nyelven tartandó isteni tiszteleteknek ne legyenek külön-külön tót és magyar lelkészeik, hanem papjaink — akiknél e tekintetben nem forog fenn semmi akadály — fölváltva magyarul is, tótul is prédikáljanak. Azon a ponton, ahová népünk a magyarosodás útjában immáron elérkezett, ezt a reformot mi erőszakolt dolognak egyáltalában nem tekinthetjük, még csak mesterséges eszköznek sem népünk megmagyarosításának munkájában, hanem — mint azt már fentebb is jeleztük — a természetes fejlődés követelményének, a tényleges helyzet igényei kielégítésének. Az egyház presbyterei és mind azok a fórumok és egyének, kiknek ez üggyel foglalkozni, azt elintézni hivatásszerű feladatuk, a legnagyobb óvatossággal és kötelességszerű kímélettel nyúljanak bár e kérdéshez, föltétlenül kell, hogy felismerjék, miszerint népünk — a magyarosodás szempontjából teljesen megérett már arra, és megmagyarosodott már annyira, hogy ezt a változást e tekintetben való igényei, szükségletei kielégítéseként fogadja. Hogy a helyzet ez , hogy a szóban levő reform nem lépi túl a létező viszonyoknak megfelelő határokat, legbiztosabb és csalhatatlan bizonyságai annak népiskoláink. Most az iskolai év elején statisztikai adatokat lehet még gyűjteni a tekintetben, hogy az elemi iskola első osztályába lépő gyermekek nagyon kevés kivétellel már tudnak magyarul. S ez sokat jelent és mindent bizonyít, mert ezt a magyarul tudást azok gyermekek a családi tűzhely mellől magokkal, demonstrálva ezzel a legteljesebb hozták eredményt, melyet a magyarrá tett iskolák elértek, hogy t. i. a magyar nyelv otthonos már a mi népünk családi fészkeiben is s hogy az nem idegen, betanult nyelv többé. Tegye rá művére a koronát az egyház, az isteni tisztelet nyelvének fokozatos megmagyarosítása által. Az idő elérkezett! ^ A gyermekek családi neveléséről. Boldog azon anya, aki a bölcsőtől fogva szívén viseli magzatának helyes irányú nevelését; áldott az apa, ki pillanatig sem feledkezik meg családfői kötelességéről, mely az önkényt alapított családi élet sok oldalú körülményeivel vállaira nehezedik. Sokan a családi élet intenzióját az anyagelvüség alapjára helyezik s teljes erejükből annak élnek; mások a megélhetés könynyebbségét a családi élet által vélik elérhetni, s ez édes reményben családot alapítanak. Ha e szándékukat siker koronáza, akkor keveset törődnek a mellékesnek látszó körülményekkel. Ilyen mellékes körülmény akárhány családnál a gyermeknevelés, mellyel vagy keveset, vagy semmit sem gondolnak, pedig a családi életnek ez a legfőbb czélja, ez képezi a szülők legfontosabb kötelességét. Kit az Úr gyermekekkel ajándékoz meg, azokat felelőssé is teszi. ,Jaj azon szülőknek, kik nem tudnak beszámolni a gondjaikra bízott gyermekekkel" mondja egy bölcs férfi. Csak azon család boldog, amely jó gyermekeket nevel. A vagyon, gazdagság, a világ csillogó pompája mind semmi ahhoz az örömhöz képest, melyet „A NYIUVIDÉK IÁNCZÁJA," Pusztuló madarak. Én Istenem! hova lett a természetnek az a gyönyörű, kohói képe, mely annyira jellemző egykoron a mi „tejjel mézzel folyó Kanaánunk* vadruczáiról, vad ludjairól s minden más milliókra menő vízi vadjairól hires szépalföldünk tájait! Hová lettek a mesés „vándor lápok" uszó zöld szigetei! Hová a vizivadászat mennyei édene, a száz fajú vizi vad bölcsője: a rétvilág! A mérföldekre terjedő ős sárrétek örökké mozgalmas, örökké élénk birodalmi! Hová lettek a Tisza kígyózó ezüst szalagja mellől közel-messze tájairól a népes madár eldorádok, a mérföldekre terjedő tengernyi nádasok, ingoványok, a vízi liliomos róna-viz, hináros tóvilág, az a hires alföldi vizország, melyet a kelő-nyugvó nap aranysugár-záporban fürösztött s ezüst fátyollal vont be a csillagok fénye, a hold szelid világa! Hová lettek a madártanyák a büszke égen s a szelid, ezüst levelű füz rengeteg lombsátrai közül, a hol most legfölebb a kakuk beszél, meg az aranytollú sárgarigó füttyenti el kedélyes nótáját! Bizony, nagyobbrészt a mulandóság sűrü fátyola borítja mindezt. Ami még megvan is a régi emlékekből, az is hilványodik, múlik, pusztul az idők sorsán. A lassú tünedezés, emésztő sorvadás majd egyszer meghozza a végpusztulás napját is, ami — fájdalom — aligha távol van már ... A keret, a kép, máris nagy változáson ment keresztül A szárnyasok paradicsomának ütött végórája Mindinkább több földet foglal el az ipar a szabad természettől, a vadász és madarász nagy szomorúságára. Eke barázdálja a rét csontkemény földjét, a pusztát, hol ezelőtt gulya legelt, csikós száguldott a vadrucza nádas sűrűiből, emelkedett az ég kékje felé a magas A régi kép pusztulásaival igaz, roppant sokat nyert a földmivelés és a közgazdászat, de a tavas, sásos, hináros s nádrengeteges vizországok elpusztulásával, hol ezelőtt tömérdek szárnyas vad, hal, esik, rák, ős vidra, vadmacska, róka és farkas tanyázott, — a kietlenné vált költőisége is elmullott. hajdan A furfangos indzsellér pogány munkája már a vaddús tiszavidéki rétvilág életének is nagyon, de nagyon megártott. Az emberi ész, számítás és hatalom mindinkább megsemmisítő aztts majdan a közös erő és egyetértés lassanként végleg elűzi, kiszorítja őseredeti fészkükből a vizek lakóit. A Tisza szabályozás kezdete óta évről-évre keresbednek, mind idegenebbek lesznek eddig hűséges vízi szárnyasaink is. Elhagyják a régi bölcsőt s mennek jobb hazát keresni, mennek oda, ahol nincs indzsellér, nincs átkos Tisza szabályozás. A pusztuló madárélettel, a lápország mesés világával kihalt a rét nomád fejedelme, a hires pákász is, s ma már eredeti alakjában talán nincs is belőle. A madarak közül is sok jellemző fajnak ma már híre sincs többé, csak néha tavasszal kerül elő belőlök egy kettő rövid időre. A régi szép világból a vándor öregek élnek még, ezek néha hálásan megkeresnek bennünket, kóvályognak a jól ismert vidékek fölött, sokáig, keresve, de nem lelve a régi jó tanyát, aztán siralmas hang csendül, s a V alakú sötétség elhúzódik az ég azútján messze, messze, hogy soha többé vissza ne térjen. A szürke daru például, mely hajdanában a lápok egyik legjellemzőbb szárnyasa volt, ma már ritkaságszámba megy. A rétek, lápok sorvadása, pusztulásával lassanként elidegenednek a többi jellemző fajok is az ősi bölcsőtől. A népszerű kárókatonának, kanalas gémnek, a nagy szürke vadlúdnak és más sok vadfajnak ma már hírmondója is alig alig akad. Így van a rét legfőbb díszével, legnemesebb szárnyasával, a nagy kócsaggal is. Ez a királyi vad, meg a lápi ember: a pákász érezte meg legelőle a rétvilág enyésztő sorvadását. Mikor a kócsag pusztulni kezdett, a lápi ember csillaga is hanyatlásnak indult. Sorsuk össze volt kötve a lápok életével; lélük a láphoz fűződött, az volt a bölcsőjük, az volt édesanyjuk. Panaszkodott is a pákász a kócsag pusztulása miatt. Fájt neki nagyon, legkedvesebb madarának hűtlensége. Megérezte öszönszerüleg, hogy a hótestű szárnyas tünedezése vészt jelent a lápország életére, az ő létére. — Órákig ki nem fogyott a visszaemlékezésekből, órákig el tudott mesélni róla, el tudta dicsérni „hótiszta" madarát, melyhez hasonló szerinte nem létezik több a réten. Minden szavában a kegyelet, tisztelet és szeretet sajátságos vegyülékével emlékezett meg a nemes szárnyasról és megkülönböztetőleg mindig a harmadik személyben „ő"-vel, — mely nála kizárólag kócsagot jelentett: „Ő legszebb madár a réten" — magyarázta lelkesedve, ő „fehér, mint a hó", „ő tiszta," „ő ragyogó, mint, a nap," „ő vigyáz magára," „őt a sas sem meri bántani." Hanem ennek az áradozó nagy szeretetnek, kegyeletnek meg volt ám a maga rugója. A szépen lengő „kócsag"-tollcsoport mindig keresett s drágán fizetett dísztárgy volt a magyar nemességnél, s ennek révén sok pénzt hozott a pákász konyhájára. Azonban az 1848— 49-iki szép napok után a kocsag-toll-kultusz is feledésbe merült sok más nemzeti symbolumokkal együtt. A pákász ilyenkor hiába gyűjtögette a selymes tollakat, nem akadt aki megszeresse. A nemzet aludt, aludt mélyen. Sokáig tartott a tespedés, de egyszer csak a láthatár tisztulni kezdett. Lassankint a hazafiság melegénél új virágok kezdtek fakadni a nemzeti eszmék bemódosult sírján. Az idegenszerűség sokféle sallangjaival szakítva, kezdte levetkőzni a magyar a „rut idegenmezt és elővette daliás öltönyét. Ekkor a bársony-kalpag régi dísze, a lengő „kócsag" is újra elfoglalta helyét a „ragyogó nagy gyöngybe szegezve” s ezzel együtt fölkerült ismét a régi tó I kultusz is, mely a dicső hajdankor daliás leventéinél egyik jellemző nemzeti symbolumként szerepelt. A hazafiság, pengő sarkantyú és tollas kalpag ünnepet ült, Fáczán , sastoll, darutollas kalap lett a jelszó, egyik fő ideál, s ezek mellett emlékezetbe került a már már elfeledett szeplőtlen tisztaságú selymes „kócsag" is, ez az igazi nemzeti disz, mely a régi magyar nemesi háztartás ékességei közül soha nem hiányzott s mind elsőrangú szerepet játszott. Hanem — sajnos — már nagyon ritka lett a finoman lengő drága disztoll. Megemésztette az idők vasfoga, a rágó moly, meg az elfeledtetés átka. Ami még megmaradt, az nagy értéket, képviselt, s mint legtöbbnyire családi ereklyei nagyon becsültetett is és féltett tárgy volt a családoknál. Még pár szálát is arannyal fizették akkor a „kócsag"-nak, mégis ritkán került.