Nyugat, 1908. január-augusztus (1. évfolyam, 1-15. szám)
1908 / 1. szám - IGNOTUS: KELET NÉPE - ADY ENDRE: A MAGYAR PIMODAN(VALLOMÁSOK ÉS TANULMÁNY)
örült kerül ki Gáborján Ádámon kívül is az anyám famíliából, élt igen. Exaltált, bolond, valószínűleg nem magyar família, mely azért vibrált, remegett, kínlódott annyit, hogy zsenit teremjen, — akármennyire önhitt vagyok is — nem jelenti azt, hogy énvelem célt ért. Mindenesetre: én már nem érkeztem vígan, kevés bajjal és kevés terheltséggel az életre s ahhoz, amit hosszú húzódozás, titubálás után mégis csinálni kezdtem s az írósághoz. Legrokonabbnak az összes volt és lehető magyar költők közül Csokonai Vitéz Mihályt érzem magamhoz, akibe szintén befolyt, ha igaz, egy kis szemita-féle vér. Őrülten, más világ a világom, mint amit, ha esetleg akármilyen nációba születek bele, eltitkolhatnék mások elöl. Magyarországon, ahol a kivétel szinte olyan sűrű, mint az utálatos, durva, ázsiai köznapiság és útszéliség, nagy, nagy csapás ez. Ázsiában az én fajtám második rendű fajta volt, amely nem juthatott el sem az ópiumhoz, se a komoly Nirvánához, miként nem jutott el Laocehoz, sem ahhoz a nagy kultúrához, melynek a krisztusi kultúra csak beteg árnyéka. Mondom s Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam s veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért. Csokonaiban, Csokonai egy-egy versében, babonásan megérzem azokat a szavakat, amelyek csak dőzsölés után pattanhattak ki egy lázas és meggyötört idegrendszer pörölymunkájából. Oh ez nagy és titkos tudományom nekem s szavakon, agyakon, szellemességeken, régi embereken és írásokon is megérezni és megismerni a hajdani, elillant ital-mámort. Embereket, írókat, magyarokat, nemrég meghaltakat s ma is élőket ismerek, akiket talán később, ha folytatom ez írást, meg is nevezek s akik valamennyien érdekes, bús rokon példák. A németek hírhedt alkoholisták s Hartlebennél külömb Hartleben is ért már náluk hartlebeni sorsot, de a művész-temperamentumok alkoholizmusa nálunk a legkiabálóbb és legtipikusabb. A magyar fajtában öntudatlanul és rettenetesen él egy átok sejtése, azé a kielégülhetetlenségé, mely a féllelkek átka. Féllelkűek lehettünk mint szép és harcias barbárok is már s nem ok nélkül, sőt jogos keserűséggel döngettük a kulturál Bizánc kapuját s kellemetlenkedtünk a nyugati Európának. Mindaz, ami ezer éven át történt velünk s amit szeretnénk a sorsharag számlájára irni, amit szépítgetünk s martir-aureolával ékesítünk, ami tökéletlenségünk bűne, következménye egyszerűen. A művész, aki egy kicsit zseni és magyar, természetesen ezer méter mázsával súlyosabb teherként cipeli lelkén ezt az átkot.22