Nyugat, 1910. január-június (3. évfolyam, 1-12. szám)

1910 / 7. szám - FIGYELŐ - CSÁTH GÉZA: BARTÓK BÉLA ÉS KODÁLY ZOLTÁN

a szertelen színek ritkán olvadnak képpé össze, akkor is csak kisebb dologban, mint a szobrok közt sza­ladgáló gyermek, vagy a pusztuló ősi ház képében. A költemény tele van élénk, gyakran találó vonásokkal, mint a borzas kis­fiú képe, vagy ilyen villámjellemzés. Tágra nyílt szemében riadt lelke ül Mint torony ablakán gyermek ha kiül, de e fényes vonások szórtan, torzul maradnak. A szertelenségekben aztán liheg és fárad, mint az agyonhajszolt paripa. Nyelve erős, sokat bír : egy Adyval frisített Arany nyelve jobb lapjain. Sokszor a reminiszcenciák nagyon is szembetűnők, mikor azt olvassuk az ősmagyarokról: Sivított a nyíl, a légben úszó Zengett a pusztán akkor huj-huj szó, Gallen kapuját mászták és rázták, — kinek ne jutna eszébe akkor együtt az Arany hatalmas „ördögi huj-huj szó“ és némely modernek pogány­­magyar indulói. — „Az erős megáll egyedül magára“ — megint Arany­reminiszcencia, ami különben épen nem baj. De mikor már azt írja : Te ragyogó homlok, tündöklő két szem. Te beszédes száj, te bűbáj egészen ! és ezt egy megszemélyesített városról, még ha Párisról is írja , akkor némi melancholiával gondolunk arra, hogy Arany legalább a leányáról írta ezt a gyönyörű verset: Nyílt szív, ajak és arc, nevető nagy kék szem. Róla vetett árnyék, de nem ő az mégsem. Nyelve époly természetesen megy a bombasztba és a nevetségesig szerte­lenbe, mint fantáziája. Az ilyen metaphorák : Nézem szemednek nyílt menyországát Kék tengerében nagy fehér gályát, Melyen a lelkem repül tehozzád, Hogy együtt az eget ide lehozzák — alig nevezhetők bombasztnál egyéb­nek. S mit szóljunk az ilyenekhez, ahol Sebestyén „benézve mélyen a csillagokba Azt mondta halkan döngő szavakkal: „Szobrásznak állok.“ — S ment, mint egy angyal.“ A szertelenségek tetőpontjukat a költemény végén érik el, ahol egy norvég, magyar és germán (!) mennek az északi sarkra : Nemzetük lelke sűrítve bennök Azért nem szabad holtig pihennök! (!) A merész író, amint nem fél a frázisoktól, úgy nem fél a vershibák­tól és ritmustalan soroktól sem. Másutt megmutatja, hogy tud ő kitűnően verselni — ha nem siet olyan nagyon. De legtöbbnyire őrülten siet, ami nem annyit jelent, hogy tömören fejezi ki magát. Sőt akkor sikerül tömören ki­fejeznie magát, ha éppen nem siet annyira. Oláh Gábor a magyar irodalom szebb ígéretei közé tartozik — de ez az ígéret még teljesülésre vár. BABITS MIHÁLY BARTÓK BÉLA ÉS KODÁLY ZOLTÁN Sajátságos játéka a sorsnak, vagy a véletlennek, hogy a nagy művészi tehetségeket gyakran párosával adja. Gondoljunk csak Goethére és Schil­lerre, Arany Jánosra és Petőfire, Adyra és Babitsra. A kettős naprendszerek­hez hasonló berendezés ez. Valami kölcsönhatás, valami hasonlóság, valami egymást kiegészítés észlelhető a két egyéniség természetében. Valami gravitáció, centripetalis és centrifugális erőhatások, a művészi energiák inter­­ferentiája, így vannak Bartók Béla és Kodály Zoltán is. Majdnem egykorúak, Koess­­lernél tanultak, együtt gyűjtöttek szé­kely és tót népdalokat, valószínűleg együtt álmodoztak a magyar szimfo­nikus zenéről. Bartók volt a merészebb, aktívebb

Next