Nyugat, 1910. július-december (3. évfolyam, 13-24. szám)
1910 / 20. szám - Figyelő - Ady Endre: „A költői nyelv és Csokonai”
s Csokonaihoz semmi joga vagy köze nincs, de a kunterebesi kálvinista Dóczynál mennyivel ügyesebb az izé Dóczy, az igazi. Holott Dóczy és Maday ugyanazt értik és írják, Kazinczy és Kölcsey ellen védik még ma is Csokonait, szegényt s merik állítani, hogy nyelvművész volt az ebadta. Tudják azt is, hogy ez a nyelvművészet persze nyelvgazdagító volt s hogy a nyelvgazdagítás helyes reguláit Vitéz Mihály szabta meg legjobban. Igen , avult szavakat napfényre hozni, a nyelv lelke szerint új szavakat csinálni, új összetételeket, szerény, gyönyörű tájszavakat fölkarolni s idegen szavakat magyarokká gyúrni. Ámde, még máig, ha ki csakugyan tudni akarja, kije volt a magyar nyelvnek Csokonai, Csokonait olvassa necsak verseiben, de nyelvtudományi jegyzeteiben is. Hallgatnom illett volna, mert gyönyörű ajánlással küldte el hozzám a füzetét ez az okvetetlenül derék Maday Gyula. „Ady Endrének, keserves igazságok igaz költőjének, mély tisztelettel a szerző“, — ezt írta. Úgy rémlik, ő is poéta, nem is a nagyzolók, szükségtelenek közül való, de szelíd, hívő, megbékült, falusias, jámbor. Megköszönném jó szívvel a figyelmét s hadd tilinkózzon a fiú, ha nem Csokonai ellen vétkezik s ha nem Dóczy nyomában jár. így azonban csak úgy találomra, mint az Élet, két három legyintést szánok neki saját hajlékony füzetével. »Piszt minden táncpaloták, Ürüljön boros asztalom, Némuljon meg a cimbalom, Szűnjetek meg hahoták, Piszt minden táncpaloták “ „A farsang búcsúszavai“ című Csokonai-vers egyik strófája ez „s ez a vers így zihál a strófán keresztül“, — jegyzi meg Maday. „Mintha a napjainkban annyit emlegetett modern lírai énekmondók innen tanulták volna verselő módjuk újnak hirdetett, rakoncátlan, szikrázó csapongását“. Ilyen döfni akarás van, néhány még, a kis füzetben s engedtessék meg, hogy mosolyogva önmagamat is megcélzottnak érezzem általuk. Kedves Maday úr, mi fennen hirdettük már nyolc esztendő óta, hogy mi Balassáéktól, kurucéktól s Csokonaitól ösztönöztettünk. Mélyebben, éltebben járván, Petőfinél csak a bátorságot, Madáchinál, Vajdánál az új poétas civilizációt kellett észrevennünk, Aranynál alig valamit, Aranyt hagytuk zsenijével együtt az ügyes tanítványoknak. Hiszen Maday úr szerint is Csokonai nemcsak trubadúr volt, de a civilizáció énekese, korának európéerje s a legmagyarabb kultúrember. A fülemile énekét énekli meg Vitéz s Maday ezt írja : „természetesen az emberi nyelv nagyon gyarló hangszer arra, hogy a világ legszebb muzsikáját, a csalogánydalt, fonetikai hűséggel visszazengje“. Ezt a fonetikai hűséget öt krajcárért megkaphatja akárki a legolcsóbb, vásári komédiás bódéban. De „akasszanak föl“ — Ignotusszal szólván — ha az egész természet madárzenekara fölérhet Csokonai e versének egyetlen sorával. (Különben: sejti-e Maday Gyula, hogy a csalogány „bűbájos" éneke is változik s kétezer évvel ezelőtt a csalogány sem tudott annyit, s úgy mint ma ?) „El volt sietve a születése , ha félszázaddal később hozza világra a sors . . . két Tyrtaeusa van a szabadságharc világraszóló drámájának“. Ilyent leírni: tudatlanság, gonoszság vagy beötmuzsoltság, sőt az arkádiai pör orthodosszaihoz illő gondolattalanság és kegyetlenség. Csokonai: Csokonai, nem szorul senkire s válaszoljon íme a tanár-esztétikusok módja szerint saját maga soraival: „Adjátok nekem, állatok, Csöndes, tompa, hideg méreteket. Miért, Mért gondolkozom én S mért képződök, habozok, Rettegek, érezek ?“