Nyugat, 1910. július-december (3. évfolyam, 13-24. szám)
1910 / 22. szám - Babits Mihály: Petőfi és Arany
sokkal fontosabb formája is. A kérdés e formában az lesz: mi a költészet lényeges értéke? A tűz — feleli az egyik párt — új tüzek és új lobogások, mennél újszerűbb egyéniségnek mennél szabadabb, mennél korlátalanabb, mennél pongyolább kifejezése. A művészet — mondja a másik párt — művészi világítás, művészi vers és nyelv, tanulmány, arisztokratikus érzések és ízlés, s formák, művészi formák. Az Ízlésre az előbbi párt nem sokat ad, sőt talán öntudatlan is keresi a disszonanciákat, s bár új formák jelszavával megy harcba, fontosabb neki a régi formák megvetése, mint újak alkotása. A másik fájlalni kezdi az új iskola formai anarkiáját körülbelül úgy, mint hajdan az Arany-iskola fájlalta a Petőfi-utánzókét. Öntudatlanul szembenállnak a kritikában is: az egyik, amelynek tanulmány- és művészetellenes elmélete a pozitív kritika alapjait nyíltan elvetette, hypermodern és affektált fellengéssel iparkodik kifejezni a kifejezhetetlent s ködösen új terminológiával kelteni a nem sejtett benyomását; a másik irány kritikája ragaszkodik a Gyulai-Péterfy-féle nemesen objektív esszéstílushoz. Ilyen világításban az Arany-Petőfi-kontroverzió tipikus jelensége a magyar irodalmi életnek mind e mai napig. Az a két kötet tehát, melyek kezünkben vannak, s melyek egyike Petőfi műveinek új esztétikai elemzését nyújtja (Petőfi-tanulmányok — Hartmann Jánostól), másika pedig Arany elveszettnek hitt irodalomtörténetét adja közre (Arany János magyar irodalomtörténete — kiadja Pap Károly), történeti és esztétikai tekinteteken kívül nagyobb irodalompszichológiai érdekkel is bír, midőn egyrészt mai irodalmunknak Petőfivel, másrészt Aranynak az egész magyar irodalommal szemben elfoglalt állására vethetnek új fényt. Az elsőre roppant szükség van, mert az új magyar irodalomnak Petőfivel szemben voltakép állásfoglalása nincs. Ady iskolája, melynek igen romantikus ideálja van a zseniről, mint Balassiban és Csokonaiban, úgy Petőfiben is ennek az ideálnak a megtestesülését szeretné látni; ők Petőfi regényes életéből, idealisztikus forradalmi politikájából, s némely fiatalos és affektált rakoncátlankodásából akarják megalkotni Petőfi képét, megfeledkezvén mindazon vonásokról, melyek az ő ideáljuknak ellenmondhatnának. Viszont az ortodox kritika — mint Hartmann helyesen állapítja meg — az adatgyűjtésen kívül alig tett egyebet, mint ismételte és ellaposította Gyulai tömören fogalmazott ítéleteit. Ehhez járul mindkét részről az a nagyhangú bálványozás, belemagyarázás, gyakran modernkedéssel vegyítve, tudományoskodás és művészieskedés, melynek klasszikus példái a Barabás Ábel és Oláh Gábor nagy pipájú, kevés dohányú könyvei , s amely egy darabig csilloghat a modern kritika hangzatos jelszavaival, de időmúltán okvetlen csömört okoz. Hartmann Gyulai szellemének ajánlja könyvét, de mestere voltaképen Riedl; az egész könyv tervén, valamint egyes lapjain is észrevehető az író ambíciója, hogy a Riedl remek Arany-könyvének mintegy pendantját nyújtsa Petőfiről. Stílusa is az a modern esszé-stílus, melyet Riedl és köre honosítottak meg irodalmunkban. Ha Gyulai stílusát Macaulay élénk és mégis nyugodt, festő és mégis fejtegető, kiválóan józan stíljéhez lehet hasonlítani. Riedlék mintaképe inkább Taine, az érdekfeszítően analizáló, francia logi