Nyugat, 1910. július-december (3. évfolyam, 13-24. szám)
1910 / 22. szám - Figyelő - Oláh Gábor: Arany János irodalomtörténete
nem „minden ütemek összeborulását: zengő, habzó, táncoló, egymásba olvadó hullámívek tömör muzsikáját“ érzi majd (ugyan, ugyan). Rájön, hogy „tudomány“ ez egy szó és „muzsika“ ez is egy szó, és a muzsikába esetleg lehet tudomány, de a tudományba nem lehet muzsika, hanem izzadtság van a tudományba és hullák szaga, amikbe penecilusok dolgoznak. Mi az, hogy láng, lobogás, tömörülés, ritkulás? Miz ember nem láng. Mit művel az istenért? Miért nem jutott még eszébe soha, hogy a lángot embernek nevezze? De mit bánja Joszlányi Dezső mindezen beszédeket. Mialatt én írok róla és beszélek neki, ő néhány új igazságot látott meg. ilyesmit: „Test, lélek, eszme: ez a szentháromság“. Három, mert egy. Püff neki. tíz élet olyan, mint a Lánchíd. Minden lánchíd: élet. Minden élet: híd a tömörülés felé. És így tovább. Egy „kis fejtörő“ az egész, Joszlányi Dezső egy este, lóugrás szerint, megfejtette a világrejtélyt. Zenélő órát kap ajándékba, szerkesztőségünkben fölveheti. KARINTHY FRIGYES ARANY JÁNOS IRODALOMTÖRTÉNETE Szegény, sokat tűrő Arany János Kilenc hosszú esztendeig javítgatja a nagykőrösi diákok dolgozatát, kéthetenkint vagy százhatvan darabot; vezeti a tanárkari gyűlések jegyzőkönyvét ; fogalmazza az egyháztanács latinnyelvű fölterjesztéseit; iskolai törvényeket dolgoz át németből magyarra; „programmértekezést“ ír a magyar nemzeti versidomról; panaszos leveleket küldözget barátaihoz, s alig tudni honnan rabolt szabadóráiban a nagyidai cigányok siralmas gyászát kesergi el, s Goethe-Schiller példáján buzdulva: „balladás évekké“ teszi az ötvenes éveket. Ott, Nagykőrösön, a homoksivatagban, embersivatagban, távol az élettől, még távolabb a megértéstől. Még ez nem elég. Magyar irodalomtörténetet ír a tanítványai számára, mert jó könyv nincs. Ezt az eddig kéziratokban lappangó flang-religuiát most Pap Károly tanár kiadta az Olcsó Könyvtárban, hosszú bevezetéssel. Mit ér ez az Arany-féle irodalomtörténet? Aranyra magára vet világot. A szalontai jegyzőt, a Koszorú szerkesztőjét, az Akadémia titkárát már ismertük; ezekből a rövid paragrafusokból a tanár-fhrány elmosódott képe halaványul reánk. Milyen tanár lehetett Arany? Mindenesetre pontos, komoly, csöndes, nemes, mint amilyennek az élet egyéb fokain ismerjük. Világosan látott mindent, világosan akart láttatni tanítványaival is mindent. Ezért diktálta le Toldy Ferenc nyomán irodalmunknak egész történetét, a maga koráig. Eredetiség, a fogalmazáson kívül, kevés van ebben a reliquiában; de ez a kevés igen érdekes, mert Arany a kortársairól mond bennük ítéletet. Petőfit ő sorozza legelőször a „világ legjelentékenyebb költői közé.“ Ez már maga nagy szó. A kettejük képviselte irány diadalát kivívottnak mondja. Ez a másik nagy szó. s Az 1811—1848. évek képét így foglalja össze: „Újítá s a nyelvben, alkotmányszerű ha- l a dá s a politikában : e két sark körül forgott az egész világ.“ Mintha csak napjainkat jellemezné, s az egyes korszakokról adott áttekintéseinek tömören, frappánsan fogalmazott sorait Beöthy Zsolt át is vette irodalomtörténeti előadásaiba. Van azután sok furcsasága is ennek a kis kompendiumnak. Arany János szerint a görög türosz és a magyar túró, a görög a té és a magyar átok, a latin meo és magyar megyek, egy szógyökérből sarjadott. A kabarok onnan vették nevöket, mert kóborogtak! Mintha csak a jó Horváth Istvánt hallanánk. Vannak egyes tévé