Nyugat, 1910. július-december (3. évfolyam, 13-24. szám)

1910 / 20. szám - Figyelő - Ady Endre: „A költői nyelv és Csokonai”

fotográfiát is ad. Hevesebben lelke­sedni Glatzért csak azért nem lehet, mert — amint már kiemeltük — na­gyon is érzelmi alapon áll s józan hi­degsége a fellendülésig nem engedi. Lehet, hogy ez is a közönség hibája. Glatz meglehetős készen kezdte pályáját, technikailag jó régen telje­sen fel van fegyverezve. E pálya kez­detén azonban rendbontó gyanánt szerepelt s örülnie kellett, hogy a megbocsátásig eljutott. A rendbontás folytatására, fejlesztésére itthon nem kapott bíztatást. Ellenkezőleg : meg­becsülése jelentékeny részét azoknak a szénnel készült portréknak köszön­hette, amelyeken a szokványos publi­kum nem talált semmi szertelenséget,­­ ellenben nagyobb fáradtság nélkül felismerte a gyorsan odavetett voná­sokkal készült képen kedvenc íróját, színészét, politikusát, korzói lovagját. Ez az arckép tetszetős, kedves, köz­érthető, a tájak pedig, amelyek ugyanettől a művésztől valók, „mo­dernek“ s mint ilyenek, illenek a már jobbasztalostól berendezett, újabb, világosabb lakásokba, a Lánchíd és a Margit híd között, ahol a felfogó képesség frissebb, de nem alaposabb, az ízlés jobban tud alkalmazkodni, de semmivel sem őszintébb, mint ama csendes és tiszta józsefvárosi bér­házakban, vagy, mint annak idején mondották : bérpalotákban. Mi teljesség kedvéért jegyezzük fel, hogy Glatz Oszkárral együtt felesége, Wildner Mária is kiállított néhány erőteljesen színezett virágképet amik­kel nyugodtan nyilvánosságra léphet önállóan, a világ szemében elvégre mellékes házassági köteléktől függet­lenül is. LENGYEL GÉZA „A KÖLTŐI NYELV ÉS CSOKONAI“ Somogy vármegyében valamikor megcselekedhettek vendégelő, jó urak, hogy a kóbor, bolond Csokonai Vitéz Mihály uram kulacsát urasan meg­töltsék. De ma majdnem disznóság, ha valaki kritika-lőrével tölti meg a híres csikóbőrös kulacsot, a kulacsok legkedvesebb kulacsát. Akár azért, mert mostanában ebrudat érdemlő új költők támadtak, akár pedig azért, hogy Iirány és Petőfi ihassanak a Csokonai kulacsából. Úgy gondolom s némi jussal, hogy Csokonai nagy­szerű, elégnél több valaki önmagáért s nem igen köszönhet valamit Arany­nak és Petőfinek. Csokonai nélkül bajosan kaptuk volna Vörösmarthyt, Petőfit, Aranyt, nem szólván az apróbb többiekről. Csokonai a legvidámabb és legsúlyosabb mártírságú magyar költő, amióta ilyen csodalények szü­letnek Hunniában. Mert ő már vilá­gosan, voltaire-ien tudta s vallotta ki­válóságát (magyarságát), emberségét és becsét. „Víg borzadozással jártam el a görög Szépségek és a római nagy világ Pompás maradványit s ezeknek Sírja fölött az olasz negédes kertjében szedtem drága narancsokat , frank mezőket láttam, az Albion Barlangiban s a német erdők Bérceiben örömöt találtam.A Si mai Debrecen szörnyű és gyalá­zatos dicsősége, hogy Csokonaijával büszkélkednie kell, Csokonaijával, kit szült és megölt. És mi történt volna piciny emberekkel, Dóczy Lajossal és Maday Gyulával, ha Csokonai nincs, akiről írni lehessen ? „Természet és költészet mint édes rokonok jelentkeznek az emberi lé­lekben“, ez alkalommal Maday Gyula írta le e bátor, új aforizmát. S írt hozzá egy harminchat oldalas tanul­mányt, melynek büszke címe: „Mi költői nyelv és Csokonai", — csak ennyi. Dóczy Lajosnak volt még csu­pán egykoron annyi bátorsága, mint Maday Gyulának s így az embernek kárhozatosan filoszemita konklúzióra kell kilyukadnia. Hiszen valóság, hogy Dóczy nem tudott, nem tud magyarul

Next