Nyugat, 1910. július-december (3. évfolyam, 13-24. szám)
1910 / 20. szám - Figyelő - Ady Endre: „A költői nyelv és Csokonai”
fotográfiát is ad. Hevesebben lelkesedni Glatzért csak azért nem lehet, mert — amint már kiemeltük — nagyon is érzelmi alapon áll s józan hidegsége a fellendülésig nem engedi. Lehet, hogy ez is a közönség hibája. Glatz meglehetős készen kezdte pályáját, technikailag jó régen teljesen fel van fegyverezve. E pálya kezdetén azonban rendbontó gyanánt szerepelt s örülnie kellett, hogy a megbocsátásig eljutott. A rendbontás folytatására, fejlesztésére itthon nem kapott bíztatást. Ellenkezőleg : megbecsülése jelentékeny részét azoknak a szénnel készült portréknak köszönhette, amelyeken a szokványos publikum nem talált semmi szertelenséget, ellenben nagyobb fáradtság nélkül felismerte a gyorsan odavetett vonásokkal készült képen kedvenc íróját, színészét, politikusát, korzói lovagját. Ez az arckép tetszetős, kedves, közérthető, a tájak pedig, amelyek ugyanettől a művésztől valók, „modernek“ s mint ilyenek, illenek a már jobbasztalostól berendezett, újabb, világosabb lakásokba, a Lánchíd és a Margit híd között, ahol a felfogó képesség frissebb, de nem alaposabb, az ízlés jobban tud alkalmazkodni, de semmivel sem őszintébb, mint ama csendes és tiszta józsefvárosi bérházakban, vagy, mint annak idején mondották : bérpalotákban. Mi teljesség kedvéért jegyezzük fel, hogy Glatz Oszkárral együtt felesége, Wildner Mária is kiállított néhány erőteljesen színezett virágképet amikkel nyugodtan nyilvánosságra léphet önállóan, a világ szemében elvégre mellékes házassági köteléktől függetlenül is. LENGYEL GÉZA „A KÖLTŐI NYELV ÉS CSOKONAI“ Somogy vármegyében valamikor megcselekedhettek vendégelő, jó urak, hogy a kóbor, bolond Csokonai Vitéz Mihály uram kulacsát urasan megtöltsék. De ma majdnem disznóság, ha valaki kritika-lőrével tölti meg a híres csikóbőrös kulacsot, a kulacsok legkedvesebb kulacsát. Akár azért, mert mostanában ebrudat érdemlő új költők támadtak, akár pedig azért, hogy Iirány és Petőfi ihassanak a Csokonai kulacsából. Úgy gondolom s némi jussal, hogy Csokonai nagyszerű, elégnél több valaki önmagáért s nem igen köszönhet valamit Aranynak és Petőfinek. Csokonai nélkül bajosan kaptuk volna Vörösmarthyt, Petőfit, Aranyt, nem szólván az apróbb többiekről. Csokonai a legvidámabb és legsúlyosabb mártírságú magyar költő, amióta ilyen csodalények születnek Hunniában. Mert ő már világosan, voltaire-ien tudta s vallotta kiválóságát (magyarságát), emberségét és becsét. „Víg borzadozással jártam el a görög Szépségek és a római nagy világ Pompás maradványit s ezeknek Sírja fölött az olasz negédes kertjében szedtem drága narancsokat , frank mezőket láttam, az Albion Barlangiban s a német erdők Bérceiben örömöt találtam.A Si mai Debrecen szörnyű és gyalázatos dicsősége, hogy Csokonaijával büszkélkednie kell, Csokonaijával, kit szült és megölt. És mi történt volna piciny emberekkel, Dóczy Lajossal és Maday Gyulával, ha Csokonai nincs, akiről írni lehessen ? „Természet és költészet mint édes rokonok jelentkeznek az emberi lélekben“, ez alkalommal Maday Gyula írta le e bátor, új aforizmát. S írt hozzá egy harminchat oldalas tanulmányt, melynek büszke címe: „Mi költői nyelv és Csokonai", — csak ennyi. Dóczy Lajosnak volt még csupán egykoron annyi bátorsága, mint Maday Gyulának s így az embernek kárhozatosan filoszemita konklúzióra kell kilyukadnia. Hiszen valóság, hogy Dóczy nem tudott, nem tud magyarul