Nyugat, 1911. január-június (4. évfolyam, 1-12. szám)
1911 / 4. szám - Csokonai V. Mihály búcsúzó beszéde a debreceni kollégiumi ifjúságtól. 1795. június 15.
valaha, mikor majd én is az én pályámat megfutom , fogadjatok be valaha, majd ha én azt megérdemelhetem, ebbe a ti dicső Ermenonvillétekbe avagy csak látójának s bámulójának. Oh be tetézett jutalmát fogom én akkor megnyerni az én munkával teli óráimnak; akkor, oh akkor ráncba szedett szemöldökkel suhanok el a plebecula zavart sikoltásai mellett oda, ahol a nagyobb lelkek csak biztató szóval, csak integető ujjakkal hívnak engemet. Hogy pedig én ilyen gondolatokat hánytam magamban, azt énbennem vagy az én lelkem, az én olyannak termett lelkem csinálta, vagy az én bővebb ismeretségem azokkal a nagy remek lelkekkel, akiket Görögország és Róma csudálkozással adott a maradéknak tanítókúr által; valamelyik csinálta, ha nem mindekik is. Nevelte pedig azon nagy magyar hazafiaknak minden rend és állapot nélkül való belső szövetségek, akik énnekem a barátság szent kézfogásával egyengették az igaz érdem felé gyengélkedő lépésimet, így tett engemet a holt és az élő nagyoknak barátsága tökéletesebbé, vagy amint Klopstock mondja: szebbé válttá! Szerettem én a dicséretet, a tiszteletet, a pompásabb lépéseket, szerettem; és mikor a szerencse Ülj fel németi Szállj le német! módjára bánt is velem, tetszettem magamnak s belső megelégedésem nem irigyeltette velem senki szerencséjét. De soha, sem alacsony lélektől kikoholt álutakon, szemetes plánumokon férgeket vakon kergető undok vakondok túrásokon nem kívántam arra jutni, sem a gonosz szívű vagy ostoba lelkű emberecskék veszedelmes és alávaló magasztalásaikat nem óhajtottam. Unitas nec multiplicat, nec dividit; az egy: se nem oszt, se nem sokszoroz; amaz cifra zérus, egy cifra is semmi, száz cifra is csak semmi ! Örültem annak, mikor egy nyíltszívű, egy értelmes gondolkozású ember csak feje ráütésével jelentette is tetszését; egy szava több volt előttem, mint mikor valami érdemetlen vagy egyenességetlen ember egész orációt mondott is; mert annak az orációja pro Verre, pro Catilina is lehet, ezé többnyire mind pro domo sua vagyon! Innen soha semmi kecsegtetések oly bájoló igézéssel nem csillámolhattak, hogy amitől én irtóztam, azt édesgető sugárokkal színelhették volna ki s az által csalhattak volna el kedvellett ösvényemtől fél felé. Sem soha olyan rettentés ordító hangja nem mennydöröghetett oly éles harsogással füleimbe, hogy ha szinte megreztenthetett is, lépéseimből vagy jobbra vagy balra ugrattathatott volna. Állottam ott, s mentem ott, ahol állani vagy menni jónak láttam. Néha hibáztam, megvallom, de aki nem hibázik, angyal az, aki hibáját meg nem ismeri, gazember az. Megvolt az bennem, megvolt, akárki mit mondjon, az a mozdulás, hogy aki igaz egyenes szívvel volt erántam, ahhoz kellemetes láncokkal kötöztem mindenemet, s édes szempillantásaim közé ünnepi veres betűkkel írtam azt, amelyben az ily igaz és jobb matériából készült szív eránt viseltetett érzékeny tiszteletemet legtisztábban megmutathattam; de megvolt ellenben az a legtöbb veszedelmemet szült indulat is, hogy akinek erántam vagyis inkább ellenem tettetett mázzal beszielt barátságát, annyival inkább gonosz szándékait észre vettem, soha, bár a világi úgynevezett prudentia ellenkezőt kiáltott is, soha ki nem nyerhettem magamtól, hogy eltitkoljam azt, mely undorító borzadással