Nyugat, 1911. január-június (4. évfolyam, 1-12. szám)
1911 / 4. szám - Csokonai V. Mihály búcsúzó beszéde a debreceni kollégiumi ifjúságtól. 1795. június 15.
émelyeg az én másformán tanúit lelkem az ő dózisi cselekedeteitől. Amahhoz, ha nem vonogatott is, futottam s öleltem ötöt; ez ha édesgetett is magához, félelmes hátrálással kívántam szikét kerülni. Soha, soha titkos alattomba való minákat nem ástam másnak szerencséje alá, hogy a magamét annak szomorú düledékjein építsem fel ! A felettem valókat vagy szerettem, vagy tiszteltem, vagy kerültem. Fáztam gyakran, de sokszor égtem tőlök. Most már fázni jobb szeretek! A barátimmal nyájason voltam, soha eleibek ugrani nem törekedtem. A nálamnál kicsinyebbekkel mindég nyájason voltam és szeretetöket megnyertem; óh, de örült az én lelkem akkor, óh be szerette magát, midőn látta, hogy az én nálam kisebbnek bizodalma van hozzám, s az én gravitásra szedett szemöldököm nem üti le az övét, mely felemelkedett az én szeretettel édesült tisztelésemre. Erkölcsi vétek nem indokította az én lelkemet, és annak esmérete csendes volt a maga tisztaságával való megelégedésben. Mégis látjátok, Uraim ! hogy a szerencse, engemet tett ki az ő hatalmának mutogatására, az én életemnek első idejében. De nem volt ez barátja soha egy philosophusnak is, egy poétának is, kivált az őtet kevéssé felvevő poétának. La Poesie é la figlia d’Apolline e Povertade. Azt mondja egy elmés olasz poéta, a poésis Apollónak és a szegénységnek leánya. Bölcsen, az én életem szerént! Ime mostan már itt állok az én habokkal zavart futásom után, itt állok az én partomhoz nem messze, egy darab deszkáján az én szélveltöredezett szerencsémnek, várván egy jóltévő kéznek kinyújtását, mely csak annyira segítsen, hogy minden veszteségem után fáradtan, lucskosan a szárazra kiléphessek, táblámat kiemelhessem, mely maradványát az én szerencsétlen sorsomnak idegen partokon hordozhassam a szánakozó sziveknek felhevítésére. De még ezt várni sem engedték az én káromon gyönyörködve úszkáló fókák; darab deszkámat, amelyen tartózkodtam, alkalmatlan farkok csapkodásával beljebb verték. Timonná kell lennem, Uraim ! misanthropus Timonná, látván, hogy ily emberiséggel ellenkező módon bánnak velem. Kell újjal mutatnom azt a cselekedetet? Aki tudni kívánja, ha illik neki ezt tudni, magánosan megmondom. Most csak azt említem, hogy akasztófára is ítélt engemet közönséges helyen egy alávaló accidense a collegiumnak, egy orangutáng forma emberecske. Ez már a nehéz, a szivet sebhető hallás, itt a bis videor mori. Gestat Timon ipse ligonem, Calcitrat asella leonem. Ha nagy a bántó, az is nehezen esik, de infaustam . . hoc solabere mortem: Aeneae magnis dextra cadis ! Ez csak tesz valamit. Hanem mikor alávalók is rugdossák a nagy hatalomtól ejtett sebben haldoklót, ahhoz számlálom én, amiről Horváth Ádám így ír: (az idézet kimaradt??) Hanem most mind elnyelem én az ilyeneket. Nincs egy tökéletes lélek formáltatására hathatósabb, mintha ezzel egybeölelkezik a philosophia ; az a philosophia, mely az angyali és emberi között való lelket ad mibelénk.. Sokrates, Plato, Cicero, Seneca, Plutarchos, és még kiket is a régi és újak között jól ismertek, legyenek az én mindennapi időtöltő legigazabb 368