Nyugat, 1911. január-június (4. évfolyam, 1-12. szám)

1911 / 4. szám - Csokonai V. Mihály búcsúzó beszéde a debreceni kollégiumi ifjúságtól. 1795. június 15.

CSOKONAI V. MIHÁLY BÚCSÚZÓ BESZÉDE I A DEBRECENI KOLLÉGIUMI IFJÚSÁGTÓL 1795. JUNIUS 15. Uraim ! Búcsúzásomat sokan talán úgy fogják nézni, mint amelyben egy köz­szokásra megesküdött ember igen könnyen megütközhetik s ezt is néminemű rendetlen elme mozdulásának fogják tartani; de példátlan búcsúzásomat, mely igen hozzá illik példátlan elválásomhoz, minden, aki engemet és az én dolgaimat esméri, nyilván általláthatja. Ne ütközzön meg tehát benne senki, Uraim, közületek, ha e szokatlan, de jó időben, ily szokatlan, de nem vétkes módon fogom végső búcsúzásomat megtenni, minekutána előttetek egész scénáját nyitnám fel az én jövendő életemnek. Talán azt nem is kell említenem, hogy a tudomány legkedvesebb vagyonom volt mindenek felett, hogy én azokat jobban szerettem, mint minden egyebet, hogy én azok nélkül az életet élő ember eltemettetésének tartottam a philosophus Senecával; de azt kívánom mégis felfedezni, hogy a tudományokat nem azért szerettem, hogy mondják, nem azért kedvel­tettem, hogy a pallér­pálca ügyelt reám a hátam mögött; nem is azt szerettem, amelyik könnyebb volt, közelebb volt, zsírosabb volt, hanem amelyet leginkább láttam alkalmatosnak az én lelkem kicsinositására, és fellobbantására annak a tűznek, melynek két-három kisded szikrácskája az én ifjúi esztendeimnek hamuja alatt gyenge fénnyel pislogott. De azért alacsony lélek sohasem volt bennem s szemeten csavargó igyekezetek nem mozgatták cselekedeteimet; olyan pályát nyitottam meg magamnak, melyen Idomokon, Salamon dicsőségét elcsitó liliomokon s az édes álomnál puhább gyepen lehetett futnom, nemcsak darabos omladékos köveken, nemcsak tűréssel, hanem gyönyörködéssel is, és amelynek végén állott a Virtus a Dicsőséggel, nemcsak méltóságos komorságú tekintetben, hanem az érzékenységeket megbájoló, a szívet nyájasan kecsegtető, a lelket édes andalgásba hozó ábrázatban. Itt találtam sok nagy lelkeket, kik közül sokan kezdettek velem futni, sokan már a futás közben voltak, sokan a pályát megfutva kellemetes lélekzetszedéssel dűltek az őket készen simogató nyájasabb Érdem ölébe, hol a hazának s a tudományoknak örömkönyei csorogtak rájok, s a maradék fényes oltárral biztatgatta. Oh, ti, nagy lelkek! fogadjatok be Jegyzet. Csokonai búcsúbeszéde és önigazoló levele eredeti kéziratban van meg a deb­receni református kollégium könyvtárában. Búcsúbeszédét, amelyben sok a költőtől utólagosan lehúzott hely, Kulini Nagy Benő közölte legelőször, teljes egészében, az 1861-ben megjelent Csokonai Album­ban. Szana Tamás rövidítve és változtatva veszi be Csokonai-életrajzába (1871.) Tudtunkkal azóta is megjelent néhány vidéki lapban , így 1905-ben a Debreczeni Protestáns Lap­­ban is. Mi most a kihagyott részekkel együtt közöljük.. (Oláh Gábor.) 366

Next