Nyugat, 1911. július-december (4. évfolyam, 13-24. szám)
1911 / 22. szám - Figyelő - Lengyel Menyhért: Az élő halott Tolsztoj drámája Vajda László átdolgozásában a Magyar Színházban
igazi drámaíró szemében , hogy élünk és emberek vagyunk, hogy indulatok és szokások kormányoznak, hatnak ránk, szuggerálnak , hogy sokat szenvedünk és nem segít senki rajtunk. Bataille ehhez még hozzáteszi a huszadik századnak azt a lesújtó tapasztalatát is, melyet elvétve vallunk csak be most is magunknak . ahogy fixió volt a szerelem boldogító hatalmáról szóló vígasztalás is, hogy a szerelem nem felszabadulás és magasabb életforma, de súlyos és kínos kényszer, egyike a legvégzetesebb gátlásoknak, melyek fejlődésünk útjába állnak. Négy felvonáson át liheg és hörög a színpadon és szorongatja ijedt szívünket szomorú ismerősünk : a hisztéria. Ezt aztán nagyon jól ismeri Bataille. Mint valami gonosz kísértet, ugrál a deszkák fölött — ellenkező áramok riogatnak, hol itt, hol ott csap ki a mérges, zöld szikra — a hisztéria betegessárga lángnyalábja hullámzik nyugtalan lobogással a tompa üvegkorongról — a zenekarból a hisztéria zűrzavaros lármája tépi idegzetünk, váratlan csöndekből, váratlan bombardók törnek ki, minden légréteg remeg a nyugtalanságtól és bizonytalanságtól, repedt fahangok, síró hegedűk, sivító fütyülök, késsel karcolt ablaküveg. A hisztéria gonosz álma nyűgöz le, mint a lidércnyomás — a sötétből, bútorok mögül lehetetlen formákat remegünk, rossz arcokat érzünk a levegőben, érezzük, hogy valami közeledik, valaki fojtogatni akar, szúrni, csípni és vágni, csak nem tudjuk, melyik oldalról fog közeledni. Lüktető fejünket sírva kapkodjuk s nem tudunk fölébredni, holott tisztán látjuk, hogy rossz álom mindez. Egy nő beteg testéből árad az egész kábulat. A végén fáradt megnyugvás következik s néhány percnyi béke, csúnya és utálatos jajgatásaival, ordítozásával a nő visszakapta szeretőjét, most megint egymáséi s a piszkos hangok halk turbékolásba fúlnak. Elfordított arccal megyünk el s otthagyjuk őket egymás karjaiban, a szinpadon — undor és düh émelyeg gerincünkben : rohadjatok meg és pusztuljatok el, mert nem tudtok egymás nélkül élni. Elvégeztetett. KARINTHY FRIGYES AZ ÉLŐ HALOTT TOLSTOJ DRÁMÁJA VAJDA LÁSZLÓ ÁTDOLGOZÁSÁBAN A MAGYAR SZÍNHÁZBAN Hogy ezt a drámát nem Tolstoj Nikolajevics Leo írta ? Nevetséges és elképzelhetetlen feltevés, ha jelzés nélkül maradt volna is ránk, mint némely nagyszerű festő munkája, ha itt-ott idegen kéz kontárkodott volna is bele apró igazításokat és ügyeskedéseket végezve rajta, — akkor is lehetetlen volna elrejteni a szívet, mely feldobog benne, a gondolatot, mely keresztülsuhog rajta és mint legfényesebb ismertető jelet, a mélységes, bánatos, tiszta és szent emberszeretetet, melytől úgy át van itatva ez a színdarab, mint Krisztus drága vérétől Veronika kendője. És lehetséges volna, hogy emberek egymás közötti viszonyát, a Fedor Protasson szerencsétlen és szomorú házasságának furcsa történetét így érzékeltetni tudja valaki más ? Egy közönséges színpadi író, aki száz oldalról motiválná a dolgot és mégsem tudna bennünket meggyőzni semmiről. Hiszen éppen az a nagyszerű ebben a színdarabban, hogy nincsen benne megcsinálva drámailag semmi, hogy az emberek csak éppen egyszerűen elmondják az ügyeiket, mégis a szavuk annyira meggyőző, a történetük oly kétségbevonhatatlanul hiteles, amilyen csak akkor lehet, ha az író óriási belső átélése s hihetetlen suggestív ereje áll a szavak mögött. Ez a példátlan becsületesség és nagy egyéniség pedig lépten-nyomon keresztülsugárzik az „Élő halott“-ban, innen van, hogy én a Fedor Protasson családi életét, feleségétől való elszakadásának történetét a legapróbb részletekig tudom,hogy ismerem a drámában sehol nem említett detailokat, a szomorú napokat, az apró összeütközéseket, a vérmérsékletbeli differenciákat, megnevezhetetlen és lappangó ellenségeskedést, mely addig nő, míg örvényt támaszt a házastársak között. Ez ugyanaz a hatalmas Tolstoj, aki az „Egy házasélet története“ és az „Anna Kareniná“-ban végérvényesen tisztázta ezeket a nagyszerű dolgokat — és nézzétek, az