Nyugat, 1915. július-december (8. évfolyam, 13-24. szám)
1915 / 22. szám - Ambrus Zoltán: Ujházi
ÚJHÁZI I. A Nemzeti Színház idei szezonjának első eseménye az volt, hogy meghalt Mikovényi Attila, a színház legutóbb szerződtetett tagja, a fiatal tehetségeknek az a Benjáminja, akitől a Nemzeti Színház a legtöbbet várhatta, akinek sajtó és közönség a legfényesebb színházi jövőt jósolta. Mikovényi Attila előtt »a jövendő tündérkert gyanánt« állott. Abban a korban, amelyben sokan még iskolai feladatokkal bíbelődnek, megismerhette az igazi, a sorsdöntő siker örömét, hallhatta, milyen dob® pergésszerű zajjal és milyen hosszan zúgó tapsokban nyilatkozik meg az önkéntelenül kitörő általános tetszés, megizlethette a bókok, a hízelgő szavak, a lelkesedéssel teli magasztalások mézét, megérte, hogy azon a téren, amelyre lépett, őt tartják a legtöbbet ígérő fiatal tehetségnek, hogy csak jelentkeznie kellett és mind a két szárnya feltárult előtte annak a kapunak, amelyen sokan egy egész életen át hiába kopogtatnak, hogy az ő egész világa minden szépet és jót jövendöl neki, amiről fiatal színész csak álmodhatik, csupa gyönyörűséget. Már ott állott a tündérkert vasrácsánál és bepillanthatott rajta. Már be is lépett a kapuján, de alig hogy eléje tárult a sok gyönyörűség , összeeesett. A tüdővész nem adott neki több időt, megölte akkor, amikor két kézzel nyúlhatott a sok rózsa után. A tüdővész két dologban is kegyelmes az áldozatával szemben. Nem veri le a lábáról már hónapokkal az előtt, hogy véget vet az életének és nem fosztja meg a reménytől utolsó lehelletéig, a legszebb reménytől sem. Miről fantáziálhatott, miről álmodozhatott ez a fiatal színész, utolsó éjszakáin, amikor a láztól kimerülten, álmatlanul bámult bele a homályos® ságba és amikor — nem sejtve, hogy arcán már ott ül a halál árnyéka — azokban a szünetekben, míg a paroxizmus el-elhagyta, kábultságából felocsúdva, a nagy csöndben elgondolkozott a jövőről? Hogy meg fog gyógyulni és nemsokára újra játszani fog. Hogy már a holnap valóságra fogja váltani egy egész bokrétányi remény® ségét. Hogy hosszú élete lesz és gyönyörű jövője, egyre több édességgel és dicsőséggel teljes. Hogy olyan pályát fog megfutni, amilyen az Újházi Edéé volt vagy negyven éven át. Huszonhat éves korában ott áll a nagynevűek első sorában. Nem a sorukban, az élükön, mert a két®három nagy feladat közül az egyik mindig az övé. Estéről estére hallja a zúgó tapsok mámorító zenéjét. Csak magasztalói vannak s a hízelgői azt mondják róla, hogy : primus