Nyugat, 1918. január-június (11. évfolyam, 1-12. szám)
1918 / 1. szám - Nagy Dániel: Börtönök bús lakója
BÖRTÖNÖK BÚS LAKÓJA REGÉNY I. Éjfél van. A kakasok a szárnyaikat csattogtatják, az időt kukorickolják. Az idő jöttét, az idő múlását, iszonyatos pontossággal. Eljött, elmúlik. Holnap is eljő, azután is és egyszer csak nem lő többet. Egyszer csak végleg elmúlik, az én számomra is, a te számodra is barátom, meg a kakas számára is. Csönd... Ma elmúlt. A kakasok elhallgattak. A kakasól deszkafalánál egy kislány meg egy gyerek csókolózik. A kislány nem épp olyan túl kicsiny már, a gyerek se túlságosan gyerek. Tizenhat éves meg húsz éves. Az a kor, amelyben a tavasz a legenyhébb melegű, a virág a legillatosabb illatú, a csók a legédesebb ízű. A szemeik könnyesek, az arcuk parázsmeleg, a dobogó szívük összesúg. Egyszerre susog a gyerek szíve is, a kislány szíve is. «Te most katonának mégy, itt hagysz engem szomorú árvaságomban»... «Én most katonának mér, itt hagylak téged szomorú árvaságodban»... «Eltörheted a lábad, agyonlőhet a puska, tüdőgyulladást kaphatsz». . «Tüdőgyulladást kaphatok, meg meghalhatok, mert a szívem is megrepedhet" . . . Az ajkuk néma, csak nagyritkán hagyja el egy-egy sóhaj, ahogy a búcsúzkodó szerelmeseknél szokás. — Jaj Istenem, jaj nekem Istenem... * A kakasól melletti kis házban valami nagyot zörrent. Mintha kődarab esett volna a kis ház padozatára vagy mintha ököllel csaptak volna az ablakra. A kislány összerezzent. — Azt hiszem felébredt. A keze a gyerek kezében volt, most elvonta a kezéből és figyelt. Figyeltek.* A kis házban megint zörrent valami s az előbbinél is erősebben zörrent. — Jaj, — mondta a kislány s arra felé lépett a kis ház felé. Rekedtes elkócolódott hang hallatszott ki, aztán megint zörrenés. Szép Tivadar az ablakot verte. — Ilonka! Hol vagy Ilonka ? — Bemegyek — mondta a kislány s két kezét a susogó szívére szorította. 1