Nyugat, 1921. január-június (14. évfolyam, 1-12. szám)
1921 / 3. szám - Szerb Antal Kristóf: Hat vers
1968 Szerb Antal Kristóf: Versek sólymod, Fiére, míg érti jelparancsod árbócröptével zúg a kis madárra, ha sisakját fellátni emeled. Gnáthon, a törpe, torz maradt szegény, félésszel más felére tátong mindhiába és mindenütt még élnek emberek. A himzőrámám az ablakban áll még, utánadvár a nyári délutánon, mikor a távol erdők kürtje búg, jelezni, merre hajrával vadászol. A medvebőr télen mindig meleg, vörös fénnyel tarkáz a jó kemence, ha hóbástyák közt néha összeülünk s Denys, az apród, lantján szárnyutazván, most is szerelmet, bánatot dalol. És itt a gyermekek, három fiad, még szőkék, égszemmel feléd növekvők, nem másultak, más arcot felcsatolván, férfibb lett csak a testük, izmuk éle, mint távolból átmagasul a távol. A csatlós még kockán dobál unalmat, cseléd még sző a végtelen fonállal, Mihály a lánynéppel cicáik este, ha nem vigyázok, minden asszonya. A kápolnánkban mindig fény a mécses várbörtönünkben napra sir a rab, a szomszéd gróf még dölyfnek rázza öklét a nyájakat csak megszalasztja farkas és néha-néha meghal valaki. Minden hozzádmaradt, Godefroy, az állat, dolgok, asszony, emberek, mint kőkereszt régi évszázadokból, megszögezetten vár új Messiást, úgy álltak itt minden, magábakötve, ottan nővén, ahol gyökért bocsájtott.» S hogy végül érkezett Godefroy, tölgynek törzséből magas ágyasházba férfivé futók nemzőhdyére, csak ott csatolta kardját oldaláról, a tűzben, vérben adamant acélt, mosolyt hintett szeretti homlokára s a székre dobta hattyúköpenyét. SZERB ANTAL KRISTÓF HANNIBAL ESKÜVÉSE A hispán partok napja délidőt fut már nincsen árnyék hulló napsugárban , ott áll a tábor, a pún hadsereg. Acélból fegyver, nehéz arany sisak üzen egymásnak naptólikölcsön fénnyel, de hallgat mind a fegyverhordozó. És ott az oltár, ünnepkoszoruzva és a Molochnak torka tárva pirlik, mint akit bentről éget szörnyű éhség. Hamilcar: Már napfelé melegszik fel az oltár s a nemző naptól hőterhes a föld — szállt áldozatfüst, eljött, itt az óra, napnál tüzebb, kincskűs áldozatra. Egy vad bikának vérét hintem , tűznek, fehér hóhér, hadnépem közepén, én főpap, harcos, herceg és vezér. Öltözve áldozathoz holtfehérre, lépj most elő, fiam, kis Hannibal, élvén utolszor vagy mostan kicsiny, ezutától feledjük gyermekvoltod, leszel utódom, Hannibal, a Barcas. Oltárkövön most nézz magad köré : a fentfátyol nem pún, hispáni ég, a lángarany tenéked idegen nap — és mélyen állsz, hódított földdarab. Tenéked ezután nem lesz otthonod, hívó háztűzhely, megpihentetőd és meg nem állhatsz oldal sisakot, csak győztesen tiporva holtakat. Most nézd a had lándzsázó vonalát, melyet homokba vasgerezddel írtam nekem népem, vezérelt seregem — neked nem lesznek fegyvertársaid, se néped, ünneplőn felédkiáltó, csak lándzsa lesz kezedben emberélet, csak csóvás nyíl, véreke, kínbarázdás és döghalál a sós puszták felett,zenéked már nem lesznek emberek. ’