Nyugat, 1921. január-június (14. évfolyam, 1-12. szám)
1921 / 3. szám - Szerb Antal Kristóf: Hat vers
(Szerb Antal Kristóf: Versek) 197 5 az oltárkőn, amelyen lábad áll most, nem égetsz többé kicsiny áldozást kicsiny kegyért a kicsiny isteneknek, áldozatod a füstimádó átok. Most csókolj meg utoljára, fiam, ezótától nem vagy szép gyermekem és én neked reménynemző apád, csak megelőződ hadvezért karddal, aki tanít hadak járta rovását bevésni gyűrött kérgébe a földnek — és várod vágyva, amig meghalok. S ha meghalok s hódított föld a sírom, terád hagyom, mint harci szekerem szertezúzott, meghalt országokat, a hadnépet, kezedbe törni dárdát, a barcidák elátkolt kincseit s az el nem ért országokéjt hintát, a meg nem nyert kincsek ígéretét s a gyűlöletnek testamentomát. Most, nézd, izzó Moloch istennek torka, hogy bőg a gyomra, éhséglángra táncol ,• most áldozz neki égő áldozattal, most áldozd fel csókolt gyermekkorod. És akkor hozták vérköntösben szolgák éhes Molochnak égő áldozatként kis Hannibálnak nagy gyermekkorát. Elsőbb hozták bábus játékait: fából befestett katonák ezerjét, színes kövét és arany ékszerét, szépálmú ágyát, sima bő köpernyét, halkinzó horgát, kis ezüst nyilát, a lantot, melyen játszott gyermekujja s az altatódalt fúvó fuvolát. Könnyvisszarázó Hannibal előtt vonult e kép bársonypárnán a játék. A Moloch torka tárva, tűzzel éhes. Aztán hozták kedvenc állatjait, nyivó macskáit, szent jóslócsibéit, kézcsókoló vidám fehér lovát é s az egyiptusi bölcs vén páviánt. Sírtak mind, menvén áldozó halálba. A Moloch torka zárva tűzzel éhes. Aztán hozták játszópajtásait: mind édes, jókedvhúsú gyermekek, kik voltak legszebbek hő Afrikában s kiket hoztak hódított nép melléről szépségben társul játszó Hannibálnak. Sírtak mind, menvén áldozó halálba. A Moloch torka tárva, tűzzel éhes. És nyögve rágja lángfogú dühével s mig Hannibal keze könnyét takarja, Moloch gyomrából sírván szól a napnak (immár csak füst) Hannibal gyermekléte. Hannilcal: Barcides Hannibal, immár te vagy magad. Most kis kezed, mit gyermeke könnyed m áztat — ezótától csak vér lesz nedvezője — tedd az oltárnak főmárványkövére, s másikat fehér melled fölé, és esküdjél meg Molochnak nevére, a magzatgyilkos istenrém torkára és Astartére, hímpusztitó szűzre és Melkartra, kit Tyrusban imádnak, a viziszörny Dágonra s Derketóra, s a karthágói halálfátylas Tanitra, hogy: míg tebenned fáklyatáncok járják vérből nőtt lenge életszellemek s a vég nem fordít oltva fáklyát földnek, — te gyűlölöd Rómát, a messze várost, zöldten hét dombján, fehér templomát és száz falvát kincses Itáliának, a Tiberisnek tisztító vizét, a földművesek csendes esti álmát, az árváspapok pajzsos énekét és gyűlölsz minden embert, rómait falvára csóvát, új kútjába mérget, nyájára farkast, búzájára jégárt, kétélű kardot férfi gegszivébe, fojtó kart asszonyai fehér nyakára, öregjét tűzből fojtó füst ködébe, fojtó mély vízbe drága gyermekét küldöd s az istenükre átkot. Leszel mint Astarté fojtó hatalmas, s nincs más imád, csak ez a gyűlölet. Hannibal: a keze még fehér volt fojtogatni és arca a Napisten gyermek arca, kinek Egyiptus földjén áldozat száll. Oltár előtt én, Hannibal, a Barcas, állván most esküszöm Moloch nevére, 14