Nyugat, 1921. július-december (14. évfolyam, 13-24. szám)

1921 / 17. szám - Szedő Mihály: Álom, virágzás - Szedő Mihály: Sírvers

1342 .Szedő Mihály: Vers­­ ALOM,­ VIRÁGZÁS Atyámfia, gazdag lakomákban ingyen sem osztozó, hanem csak kopasz szőlőhegyeken mergével maradt fürtöt szüret után alázatos ujjad és szemed nem nyílott még meg a világító Napnak , csupáncsak vetett árnyékát befogadni — : fakó az árnyék, mint a városi virrasztónak nappal nem ismert, örök éjszakája, ki mindegyre vártál s virágjában a kert vak néki­ kelyhét a liliom összevonja,­­alszik a fa akkor, gyümölcseit érlelő, álmában ringatván már csak a fészkek lakóit. Nem vigadozhat az ifjak vitéz játékai láttán s a kapukban ülő vének foghíjjal, szelíd fecsegése nem hat füléhez,­­huzamos léptei konganak egykedvűen a kőfalak ormán. Ottan-ottan a holdnak valamely kóros szerelmese téli túl kószál, vagy egy gonosz­ szándékú búvór zugolyából lapulva el a kioson ,­­mígnem kakasszóra, őrváltáskor, mint a kisértet, pillát hajt a győztes Nap előtt, magad megvonván. Mikor szemed föltárul, egyszercsak meglátod mátkádat a verőfényes mezőn s a hangtalan, teljes virágzást szűzlő szemében, benne a napsugárnak száz hímporos méhe pihegvén. S egy szemfordulásból megpillantod a völgyben a tündöklő tábort juhok nyája közt elnyujtózni, a békés tábort a delelő világban­­ : Mily szépek Jákob a te sátraid! SZEDŐ MIHÁLY SÍR VERS Temérdek, rengő tengerek tajtékán görgeti ázott szeme párját a hajó,­ tatján ül, küllős kerekét vigyázva a néma kormányos. Messze vigyázza szemével óhajtott földjét — nagy sok vágya megölte — s az Akastyán hegyet, mely veszte, mesélik, annyi hajósnak. Hol a hullámok terült garadicsokban kúsznak a lágy fövenyre, ott e hajó, ott gyöngéd surlással megfeneklett. Félrebillent a teste, lesiklott a teli háló, mely csak imént vonatott be, kövér halait holt halászuk a vízre visszabocsátja. Ha a tenger megszűnt morajától, hallatik imez­ének. Visszabocsátok mindent, valamit leírtam: tengernek halait, magamat, melyből vétettem, a földnek. SZEDŐ MIHÁLY

Next