Nyugat, 1923. január-június (16. évfolyam, 1-12. szám)
1923 / 9. szám - Figyelő
(Figyelő) Ott van az ágya mellett a barátság és a nyomor. Eljön hozzá a társadalom, a tudós professzor, a «halál legátusa» képében , eljön hozzá a gondoskodó hív szerelem Erzsébet asszony alakjában, de Csokonai — mint a Háború és béke felejthetetlen haldokló Andréja — most is, most is költői, színes buborékú, de vérből buborékló szavakat fűz ébren álmodássá, mint addig is, mint mindig, mint mi mindnyájan, Helikonon és Helikon tövében, számkivetve és megalázva, szégyen és nélkülözés babiloni fogságaiba hurcoltan, mert magyar írónak lenni prófétaság, s azok is, akiket prófétákul nevezünk ma, hajdan zagyva beszédű, lázas szemű kis rongyos rabszolgák voltak, a fényes, a hódító, a gazdag, a viharosan élő Babilonban. LACZKÓ GÉZA SUGÁR KÁROLY CSOKONAIALAKÍTÁSA Vannak régi, örökre elhangzott hangok, amelyek azonban verssorokban, szavak megválasztásában, kihalt modulációkban lappangva élnek s várnak a föltámasztásra. Aki élő írónak ismeri hangjátékát s azután olvassa műveit, igazolhatja, mennyire benne él a vers dallamában, a próza tagolásában az író élő eleven hangja. Mik őrizik meg írott sorokban a hangnak annyira megfoghatatlan, szubtilis létét ? Pontosan nem tudnám megmondani. Költőnél a szeretettel, az élvezettel kiejtett szavak,a többször visszatérő rímek, a sorok lendülete s minden, ami a lélek belső ritmusát megérzékíti: egyszersmind hordozója, vázája a hangnak, a költő hangjának, amely úgy lebeg rajtuk, mint virágon az illat... Csokonainak hangja sokszor kisértett, mikor műveit olvastam. Ez a kötődő, érzelmes, sokszor szenvedélybefúló, sokszor legátusosan éneklő hang, amelynek beteg tüdeje oly tragikus aláfestést adott. Ezt a hangot akartam a Vitéz Mihály a halál révén c. kis színjátékban életre kelteni. Csokonai hangja játsza itt a főszerepet. A darabnak színszerűsége ezzel áll vagy bukik. Csak ennek a hangnak muzsikája tudja megértetni a nagy belső élményt, mikor Csokonai reálisan megérzett szörnyű életéből átcsap egy metafizikus szemléletbe, amely előtt élete csak ép oly motívum, mint a Lilla-mosoly Erzsébet ifjasszony ajkán, s a kiteljesedés, a megélés az ő egyéni torzóéletéből átköltözik a fölemelően egyetemes magyar életbe. Lehet egy ennyire belső történést színpadra vetíteni ? Azt hiszem, igen. Sugár Károly, ez a kitűnő, forrószívű színész megmutatta, hogy az ágyhoz kötöttség mozdulatlanságában, az arcjáték elvesző kifejezése ellenére is, színész tud lenni, nem érzelgő, szavaló színész, hanem cselekvést, történést kiizzó alkotó színész. Ezért roppant hálás vagyok iránta és nagyon szeretem, bámulom őt, nem is annyira a magam szempontjából, hanem inkább azért, hogy megvalósította, megszólaltatta Csokonainak a maga korában meg nem hallgatott, hanem valójában nekünk szánt, hozzánk intézett hangját. KUNCZ ALADÁR KRÚDY: ARANYIDŐK Szeretném közölni Krúdy Gyula kisregénye olvasásán érzett örömömet, mielőtt még a megjelenő könyvet méltatnák. De istenemre, nem jutnak eszembe, csak afféle szaggatott, egyszerű megállapítások. Nos, hisz úgy van, az szokott dadogni, azt hagyja cserben a hangja, aki túltelítődött érzésekkel és a betanult szó ömlik folyékonyan. Különben ez a regény is olyan írója is alighanem úgy lehetett vele. Ott érzik ezeknek a drágalátos soroknak a kuszaságán a foganásuk heve. Ahogy a könnyes, bohókás, eleven emlékek megrohanták az írót mint ahogy cábor gyerekhad, ujjongva és szepegve csimpajog a papán, aki valami nagy látványosságra viszi őket hazulról. Az ifjúságtól kótyagos Budapest dudol ebben a történetben. Valóban, az ifjúság tékozló készségével. Mert nem ezt a néhány oldalt, de három annyit bírna el a regény meséje anélkül, hogy egy pillanatra fárasztana, vagy untatna. Pedig mondom, az író szinte semmit sem tesz, hogy beossza, taglalja mondandóját. Ott hagyja könnyelműen az úgynevezett érdekfeszítő mozzanatokat és elmélázik, elbíbelődik semmiségeken. Nem harangoz eléje nagy és különös tragédiáknak. Nem készít vázlatot egy-egy hatásos képnek. Úgy, hogy néha szemöldünk jön táncolni, ekkora léhaságon. Csakhogy szó sincs róla, hogy igazunk lenne. Mert meglehet, hogy ebből a regényanyagból két kötet is futott volna, de ennek a kis regénynek a legnagyobb ereje, bája éppen ez a fura elbeszélésmód. Igen. Ez a látszólagos hanyagság valami egészen szokatlan zamatot ad a regénynek. Valami üdeséget. Valami csalafinta nyereséget, ami