Nyugat, 1923. január-június (16. évfolyam, 1-12. szám)
1923 / 1. szám - Schöpflin Aladár: Petőfi-szempontok
PETŐFISZEMPONTOK A Petőfi-kritika még csak most fog megkezdődni. Az a fráziszagyvalék, amely most a Petőfi-ünnepek alkalmából a költő körül feltornyosul, mindennél meggyőzőbben mutatja, hogy a közvetlenül előttünk és velünk járt nemzedék mennyire eltávolodott Petőfitől, mennyire elvesztette kongenialitását ő vele és milyen meghamisított, a saját képmutatásán átszűrt Petőfit szeretné átadni hagyományul az utókornak. Gyulai Pál nevezetes tanulmánya óta nem merült fel Petőfi értékelése és értelmezése körül olyan kritikai gondolat, amelynek súlya volna és amelyet a költő szellemének, poézisének vagy formakincsének átérzése sugallt volna. Ami érdemes munkát végeztek, az csupán az életrajzi adatok összehordása és tisztázása volt. Ezt a feladatot elvégezték a múlt század második felének kutatói, de nem akadt köztük, akiben meglett volna az erő és képesség az adatok megelevenítésére, a költő személyiségének rekonstruálására s poézisének mindenki számára való értékesítésére. Talán az eljövendő nemzedék majd megpróbál a mostani közvélemény elé állított, mindenféle célokra meghamisított Petőfi helyett egy másik, igazabb Petőfit megismerni. Hogy erre a törekvés máris megvan, annak jeléül tekinthetjük Horváth János tavaly megjelent terjedelmes Petőfi- könyvét, amely mondhatni, újra, elejétől kezdi a Petőfi-tanulmányozást, teljesen megszabadítja magát a Petőfi körüli kimerevült frazeológiától és ha végső eredményeiben nem sokkal ad is többet és különbet annál a Petőfi-képnél, amelyet nagy vonalaiban már Gyulai felvázolt, részleteiben nagyon sok új dologra figyelmeztet, nagy elmélyedéssel hatol be a költő szellemi műhelyébe, sok lélektani és formai problémát vet fel, sokat tisztáz is és valóban kiszélesíti és kimélyíti Petőfiről való tudatunkat. Aprólékosan elemző módszeréről, egyes megállapításairól lehet vitatkozni, remélem, fognak is még, nagyjában véve mégis ez a könyv a Gyulai tanulmánya, Ferenczi életrajzi monográfiája és Endrődi Sándor Petőfi napjai című könyve mellett a negyedik olyan könyv, amelyet a roppant terjedelművé dagadt Petőfi-irodalomból érdemes a kezébe venni annak, aki Petőfinek a megismerésére törekszik. Szeretném, ha az áhítatos elmélyedésnek az az erkölcse, amely ezt a könyvet áthatja, példaadó kiindulópontja lenne egy újon meginduló Petőfi-kutatásnak, amely végre-valahára — legyen szabad a költő allegóriáját idemódosítani — kiemelné szobrát a frázisok mocsarából, letisztogatná róla a két nemzedék során rátapadt iszapot és igazi valóságában mutatná fel a magyarságnak ezt az egyik legnagyobb lelki erősségét. Ennek az új Petőfi-kutatásnak szeretném figyelmébe ajánlani az itt következő egy-két szempontot, megvitatás céljából. Petőfi abban is originálisabb és merészebb minden kortársánál és Adyig minden más magyar költőnél, hogy a végsőkig levonta a maga költő voltának összes konzekvenciáit. A világgal és a magyar világgal szemben való álláspontja teljesen a költőé, míg más nagy költőink, köztük Vörösmarty és Arany is, többé-kevésbé a közéleti ember általános attitűdejében állnak a világgal szemben. Szükségét érezték, hogy költő