Nyugat, 1926. július-december (19. évfolyam, 13-24. szám)
1926 / 15. szám - Jancsó Béla: Nemzetes Berzsenyi Dániel (Születése 150 éves évfordulójára)
226 Jancsó Béla: Nemzetes Berzsenyi Dániel XI. Nőtt a vagyonka és a gyermek. Mind több joggal mondogatta a nép: — Az Isten áldja meg Dani uraságot! Ő pedig írá akkortájt: «Igen gyakran elfojtják bennem a gazdasági, paraszti vesződségek az amúgy is nagyon szunyata írásösztönt.» Mintha vele szólna Kazinczy, írván Arankának: «Nagy még a setétség, kedves barátom, és nékem úgy látszik, hogy mivel némely helyeken napok támadnak, a barlangok setétjei még feketébbekké válnak, mint eddig voltak, míg együket estveli homály fogta vala be.» Íme Festetich György gróf úr is Keszthelyen mely tudományszerető, s magyarul beszélő úr, s Helikonja mégis, mit az irodalom fel* virágoztatására rendeze, mely igen furcsán üte ki. Kisfaludy és Ber* zsenyi uramék, kiket meghívott, s nagy reverendával és levett kalappal fogada, nem is szerepelének, ellenben igen sok diák helikont próbálgat fásokkal, s meglett az ünnepély annyiban, hogy fát ültettek, rómaiak módján Gyöngyösi, Zrinyi, Csokonai, Kazinczy és Kis János emlékezetére, kiknek verseit az idétt együtt olvasni sehol sem lehete. Meg Kazinczy uram is újításában igen utalkodott, a Dunántúl nyelvét mibe se veszi, mely okból grammatikai hadüzenetet készíte ellene. Alig mozdul valami. Kolozsvárt bizonyos buzgó Döbrentei Gábor uram kezdeményére pályázat íródik ki a magyar theátrumban elégadandó műre. Berzsenyi uram is készíté Kupa támadását, de töredék maradt, mivelhogy játékszínhez mit sem érte. Kecskemétről az aljegyző, bizonyos Katona József uram békülde egy drámát, valami Bánk bánt, mit azonban a pályázati jelentésben meg se említenek, s a cenzor sokáig nem engedé meg kiadását. Anno 1814. A nagy Napóleont ekkor száműzik először. «Forr a világ bús tengere», s «csak a magyar szunnyad mély rögzésben.» Eljelenti a keserűség. — «Százszor felveszem tollamat és százszor leteszem. Mit írjak, s cui bono? A bolondokat tegyem okosakká, vagy a gazembereket jókká? Mely merészség magyarnak a lehetőségek országát vívni!» XII. Akkortájt határozá el bizonyos Kölcsey uram, kivel régebbecske Pesten Szemerénél találkoza, különben jeles ifjú ember, hogy az írókat recensióival támogatja, s megvilágosítja az ő értéküket, amint valók. Ama kóbor Csokonai Vitéz Mihály uram verseivel méltán elbána, mint illik is ilyen pórias, s mívelthez nem méltó versezetekkel. Nem volt pedig igaza Berzsenyi uram nemes poémáival szemben, kiről megállapítá, hogy «magát már egészen kimerítettnek látszatik», s hogy a mívelt Kis János uram őnála több, s különbb, mely igen méltatlan, s nem illő vala oly nemes versezetekhez. Berzsenyi uram, ha tudta volna, mely bajokból elvonulva írá Kölcsey uram a bírálatot, tán nem vette volna oly igen szívére. S Kölcsey uram viszontag sem írta volna meg, ha tudná, mely igen kínozza már Berzsenyi uramat az epebaj, s a más baj, mely magánosságából jőve: a hypochondria. Ám ők ezt nem tudták, s elkövetkezik, mit Kölcsey