Nyugat, 1928. január-június (21. évfolyam, 1-12. szám)
1928 / 7. szám - SZINI GYULA: JÓKAI Egy élet regénye (Befejező közl., 12)
Színi Gyula: Jókai 525 Nincs szörnyűbb valami, mint ha egy szép mese rút valósággá válik. A mesében a varangyos békából gyönyörű királyfi lesz. A valóságban ép megfordítva: a rózsák tisztes atyjából őszfürtű, groteszk gyermek lesz, nevetség és hahota tárgya. A mesék, ha a fonóból vagy a betűk elvont világából a hétköznapok megvilágításába kerülnek, rút boszorkányokká változnak. És maga a legszebb mesék írója ne tudná ezt? Hetvennégy éves szerelmes bolond! Ennek értelmét csak ép az ne tudná, aki megírta a Szerelem bolondjaiét? Könnyű okosnak, józannak, gúnyosnak és hétköznapinak lenni vele szemben. Még könnyebb szellemileg rokkant aggastyánnak tekinteni őt, esetleg elmeorvosi ellenőrzés alá vonni. De mit szóljunk ahhoz, hogy ő maga jött rá, hogy megfigyelés alá helyezték? Mit szóljunk ahhoz, hogy ő maga ismerte fel, mily végzetes útra lépett második házasságával? És mit szóljunk ahhoz, hogy a sors és a gráciák ez elkényeztetettje épp élete utolsó négy-öt esztendejében döbbent rá amúgy istenigazában az emberi sötétség mélységeire? Érezte ezt a mélységet már akkor, amikor tizenhárom éves korában megírta a «Zsidó fiú» című drámáját. De csak érezte. Hetvennégy éves korában aztán ki is tapasztalta saját személyében. És ez teszi az ő esetét oly rendkívülivé, hogy életének e különös, izgalmas és szomorú fordulatánál valamivel hosszabb ideig időzünk. Még az ő lángelméje iránt való kegyeletünk se tehet minket igazságtalanná az élettel szemben. Akár szidjuk, akár dicsérjük, mindig az életnek van igaza velünk szemben. Nevetséges volna perbeszállni az élettel, amelynek törvényei sokkal inkább megfellebbezhetetlenek, mint bármily fokú és bármily tekintélyű bíróság ítéletei. Az életnek nekimenni annyi, mint: fejjel a falnak menni. Legfeljebb alázatos szívvel szabad közelednünk feléje, hogy tanulmányozzuk, hogy okulást merítsünk belőle, hogy — ha későn, ha korán — megint tanuljunk valamit tőle. Aki Echót hajszolja és szivárványhidat kerget, előbb-utóbb beleütközik abba a falba, amelyet közönségesen Életnek nevezünk. De ki teszi ezt? A gyermek? Az őrült? A lángész? Vagy mind a három? Vagyis az a szentháromság, amelynek felelősségrevonása, mint érezzük, nem nagyon jogosult? A bölcs ember álláspontja ez: «Mi köze a világnak ahhoz, hogy egy huszonnégy vagy akár hetvennégy éves ember hogyan rendezi el azt a teljesen magántermészetű dolgot, amelyet szerelemnek nevezünk? Ha valami, akkor ép a szerelem olyan magánügy, amelyhez senkinek semmi köze.» És ép ez a bölcseség az, amelyet az élet nem akar elismerni. 35