Nyugat, 1934. január-június (27. évfolyam, 1-11. szám)

1934 / 7. szám - KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: FÜST MILÁN

Kosztolányi Dezső: Füst Milán s­zínpadiasak is, de a kötelező formaságot fölrúgja. Szertartásos és természetes. Magánya, melyet öntudatosan vagy öntudatlanul előidéz, a nyakáig, a homlokáig ér. Ez a dolgozószoba sokszor egy toronyszobának tetszik. Csakhogy ebből a toronyszobád­ból le lehet látni az egész világra. Telefonja szakadatlanul cső* römpöl, «mással beszél». Ezer és ezer láthatatlan huzallal van összekötve az élettel. Tartózkodása ellenére is kandi, mohó, ki* elégíthetetlen. Tanár és végzett szűcsmester is s ki tudja még, hogy micsoda nem. Sokoldalú. Ezenkívül egyoldalú is. Hiszen csak író s ízig*vérig az. Ú­gy fordulnak hozzá ismerősök, ismeretlenek, mint egy nem­­zetközi tanács­adósirodához, ő pedig széles érdeklődéssel, ön­­feledt elmélyedéssel foglalkozik fonekdának legszemélyesebb ügyével, napokig és hetekig, tárgyilagosan, gyakorlatian is. Most egy anyát vigasztal meg telefonon, akinek kislánya torokgyík*­ban fekszik, a szérumról, az álhártya leválásáról és az ana* phylaxiásról beszélve, egy szakorvost megszégyenítő hozzáértés­­sel, most valakinek, aki éppen villáját építteti, a betontető elő­­nyéről és hátrányáról ad fölvilágosítást s a betontető pontos áráról is, mert ismeri és imádja az anyagot, most pedig egy XIX. századi világhíres festőt csepül le, szikrázó szemmel, izzó és lobogó meggyőződéssel, valóságos kánkánt táncolva sírja fölött. Jaj, hogy tud gyűlölni. De hogy tud szeretni is. Arra vár, hogy majd ajándékot kap valakitől és valahonnan. Milyen aján­­dékot? Például egy használt rézrudat, melyet mint műkedvelő szerelő átalakíthat otthon szélgéppé, vagy egy elefántcsont-golyót, vagy egy borostyánszipkát, melyet mértéktelenül megállított. Voltakép a szeretet ajándékát várja, mindig és mindenkitől, ősz a­tönélete olyan, mintha semmi tudása, tapasztalata se volna. Holott bölcs és éleseszű. Sírás, nevetés könnyű helyen áll nála. Nem csodálkoznék, ha az utcán egy hordár előtt térdepelne és úgy kérne tőle bocsánatot valami jelentéktelen félreértés miatt s azon se csodálkoznék túlságosan, ha az utcán egy agg, de szeme­télen nőegyleti elnöknőt megpofozna. Indulatai dobálják, le és föl. Ifjúságában koraérettnek tetszett és koravénnek. Most fiatalabb. Nem is gyermeki, hanem kisdedi. Kiszámíthatatlan és meglepő. Valaki simogatást remél tőle s hirtelen korbácsot kap a hátára. Határozottan nem unalmas ember. Érdes — és érdekes — őszinte*­ségét még a finnyásság is megbocsáthatná. Nem tudom elválasz­­tani ezeket az emberi értékeit. Együtt látom nagy erényeit és nagy hibáit, együtt szeretem őket és együtt tárom föl, mint vonzó, ele­­ven valóságot. E­z az ember? Nem, tisztelt hallgatóim, ez már a költő is, mert az ember és költő ezúttal egy. Magánlakása ajtaján vezettem be önöket költészetébe, ebbe a világba, melynek külön természeti törvénye, égalja, szókincse van. Nagy, síró angyalokat látunk itt, viharokat hallunk zúgni a sötét égbolt alatt, manókat sivalkodni, feleselni a változhatatlan sor­ssal. Följ­egyezték róla, hogy először

Next