Nyugat, 1934. július-december (27. évfolyam, 12-24. szám)
1934 / 12-13. szám - BABITS MIHÁLY: KÖNYVRŐL KÖNYVRE
4 Babits Mihály: Könyvről Könyvre A varázsló is matematikával kezdi varázslatát, köröket rajzol, s szabályai vannak, melyek szerint bűbájos jeleit e megadott körökbe szorítja.* Az utolsó varázslat. — Mennél közelebb érkezett a varázsló fiatal sírjához, annál fontosabb lett neki varázslata, noha a világ annál kevesebbet törődött vele. A költőnek újságírói munka adott némi megélhetést, versre alig jutott ideje s ereje. Keserű mosolylyal panaszkodott, hogy csak «megrendelésre énekel» már, ha maga az újság olykor verset kíván s feladja neki a «feladatot». Ilyenkor azonban boszút állt az időn s teljesen kiszakadt belőle. Verse nem korszerű már, annál inkább örök és elszakíthatatlan. Szinte dacosan kapcsolta le magáról a modernséget, elhagyta dekandes modorát, levetkőzte modern versét is, különös, hosszú sorait, ezt a nagyon egyéni «Tóth Árpád-verset», mely a dekadens francia vers szelleméből született meg. Formában visszatért a régihez, a hagyományoshoz, az egyszerűhöz. Most valósággal folytatója lett a «Debreceni iskolának», mely Csokonaitól Arany Jánosig ível. Csokonai friss rímeit, játékos ritmusát csendítette újjá. Csokonai is öreg diák volt, debreceni diák, és jegyese a Fiatal Halálnak.. . De Tóth Árpád ezekben az utolsó években, a «hősi rezignáció» éveiben, rokonának érezhette az öreg Aranyt is. Utolsó versei közül legalább nem egy emlékeztet az őszikékre. De milyen fiatal, romantikus őszikék ezek! Milyen különösen ópiumos ez a rezignáció! Micsoda új, minden eddigit fölül* múló varázslata ez a halni*készülő varázslónak! Tradiciós, s mégis minden modern villózást már átélt művészet, időtlen költészet! Mily bölcs, szinte boldog, s mégis tele halállal és ideges mélységekkel! Milyen magyar, csupa keleties passzivitás és turráni nyugalom, s mégis milyen tudósan és elfinomultan európai. Mi olvaszthat egybe ennyi ellentétet? Csupán a «varázslat», a halála előtti, nagy hősi varázslat, egy kiteljesült élet utolsó varázs lata... Irígylésreméltó s kicsit szimbolikus is ez a pályavég. Talán minden művészetnek így kellene búcsúzni, mint ahogy a nap leáldozva ölti föl a színek teljes pompáját, s a virág «hervadva hinti legszebb illatát.» S talán az egész modern költészet ilyen nagyszerű búcsúzás: ki gondolhatna erre líra nélkül? Nem le* hetne*e Tóth Árpád sorsa példa és jelkép is? Ma könnyen az lehet az érzésünk, hogy egész kultúránk a halál előtt áll, minden pilla*natban várhatjuk a katasztrófát, s az a káprázatos tűzijáték, a modern költészetnek csodálatos kirobbanása, amelynek e század elején még tanúi voltunk, valami ilyen utolsó varázslat, egy leáldozó nap színpompája. Nem hőse a költő, aki az égő házban is a szépség ereklyéjét védi a lángok elől, vagy a süllyedő hajón utolsó leheltetéig énekel? BABITS MIHÁLY