Nyugat, 1935. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)
1935 / 4. szám - Hegedűs Loránt: Petőfi És Kossuth
Hegedűs Lóránt, Petőfi és Kossuth 277 kát hoznom minderre, hiszen nemcsak Amerikában s Nagybritannia minden részén beszélt róla nekem mindenki, de róla énekelt a galíciai hucul pásztor, őt fonják legendába a bolgár kalugyerek, az írek tőle számítják szabadságmozgalmuk kezdetét és Clevelandban, Ohio államban azt tanítják az iskolában, hogy a néger rabszolgák fölszabadítása azért következett el, mert Kossuth Lajos szabadságszózatát hallották a yarn kee-k. Mindjárt hozzá kell tennünk azt is, hogy a tehetségük elismerésén kívül még egy más tulajdonságuk van, amely nekik a ragyogó érdeklődést biztosította s ez az, hogy nem igyekeztek utánzói lenni a külföld akkori tehetségeinek. Én elismerem, hogy az utolsó évtizedek magyar irodalmának rendkívüli érdeme az, hogy kiváló tehetségek divatos munkákat el tudnak helyezni az európai és amerikai piacokon. Ám itt a hangsúly a divaton van s ha a divat elmúlik, elmúlik velük maga a munka is. Ne feledjük el, hogy a nép, a tömeg nagy gyermek, ki játszik a maga játékszereivel s azokat megint eldobja. Ezért van az, hogy ma lehetetlenség hőskölteményt írni, mely Vörösmarty korában általános költői feladat volt s hogy az apáink által megcsodált francia divatú•pantomimiák» ma sehol sem találhatók s époly kevéssé találkozunk velünk, mint ahogy ma már nem esik a fejünkre az utcasarkokon a diaboló pörgettyűje, amellyel szintén divatból játszottak a gyerekek. Az ily művekkel lehet nemcsak valutát szerezni, de nevet az írónak és propagandát az országnak is, csak arra nem alkalmasak, hogy halhatatlanságot adjanak. Ezért azt az első pillanatra tetszetősnek látszó gondolatot, hogy a két nagy magyar lángész talán azért tudta meghódítani a világot, mert a világ környezetéhez alakult át, mint a valóval merőben ellentétest, teljesen el kell utasítanunk. Petőfinél egészen külső jelenség az, mely belső lényegét semmit sem érinti, hogy Béranger-tól átvette a refrain-t. Amint Kossuth legnagyobb szónoki remekművei, amelyeket Birmingham-ban vagy Glasgow-ban tartott s amelyek szégyenünkre soha magyarul meg nem jelentek, s ma sem olvassa őket a magyar közönség, tele vannak angol célzásokkal, amerikai beszédei pedig, amelyeket Emerson köszöntött, fordulataikban alkalmazkodnak az akkor forrongó yankee közvélemény kívánalmaihoz, de lényegük mindig valami egészen más maradt, tudniillik marad Kossuth. Ha ez alapnézetemet az olvasó további bizonyításom alapjául elfogadja, amit remélek, akkor előkészítettem a talajt arra, hogy fölvessem a kérdést, mi hát az, ami ezt a két ragyogó magyar lángészt oly világhírre vitte, holott más tehetségeinkről, hiába hisszük máskép, a külföld eddig semmit sem tud és valószínű, hogy ezután is nagyon kevéssé fogják érdekelni. Arany és Deák egyaránt megakadtak a hon határainál, gróf Széchenyi Istvánról alig tud külföldi ember s a többi nagy írónkat nem érti meg. Itt valamely olyan eltérésnek kell lenni a tehetségek között, amelyet mi nem tudtunk fölfedezni, mert igen közel állnak hozzánk, de a külföld a maga megvilágításában máskép és máskép bánik el velük. Meg kell ismételnem, hogy éppen Kossuth világhírének az elemzése vezetett ennek az eltérésnek a fölismerésére. Kossuthban és Petőfiben oly közös vonások vannak, melyek ragyogó tehetségüket a külföld előtt csodálttá tették, növekvő csodálatban tartják most is, holott más termék