Nyugat, 1935. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)

1935 / 4. szám - Hegedűs Loránt: Petőfi És Kossuth

Hegedűs Lóránt, Petőfi és Kossuth 277 kát hoznom minderre, hiszen nemcsak Amerikában s Nagybritannia minden részén beszélt róla nekem mindenki, de róla énekelt a galíciai hucul pásztor, őt fonják legendába a bolgár kalugyerek, az írek tőle szá­­mítják szabadságmozgalmuk kezdetét és Clevelandban, Ohio államban azt tanítják az iskolában, hogy a néger rabszolgák fölszabadítása azért következett el, mert Kossuth Lajos szabadságszózatát hallották a yarn kee-k. Mindjárt hozzá kell tennünk azt is, hogy a tehetségük elismeré­sén kívül még egy más tulajdonságuk van, amely nekik a ragyogó érdek­­lődést biztosította s ez az, hogy nem igyekeztek utánzói lenni a külföld akkori tehetségeinek. Én elismerem, hogy az utolsó évtizedek magyar irodalmának rendkívüli érdeme az, hogy kiváló tehetségek divatos mun­kákat el tudnak helyezni az európai és amerikai piacokon. Ám itt a hangsúly a divaton van s ha a divat elmúlik, elmúlik velük maga a munka is. Ne feledjük el, hogy a nép, a tömeg nagy gyermek, ki játszik a maga játékszereivel s azokat megint eldobja. Ezért van az, hogy ma lehetetlenség hőskölteményt írni, mely Vörösmarty korában általános költői feladat volt s hogy az apáink által megcsodált francia divatú­­•pantomimiák» ma sehol sem találhatók s époly kevéssé találkozunk velünk, mint ahogy ma már nem esik a fejünkre az utcasarkokon a diaboló pörgettyűje, amellyel szintén divatból játszottak a gyerekek. Az ily művekkel lehet nemcsak valutát szerezni, de nevet az írónak és propagandát az országnak is, csak arra nem alkalmasak, hogy halha­­tatlanságot adjanak. Ezért azt az első pillanatra tetszetősnek látszó gondolatot, hogy a két nagy magyar lángész talán azért tudta meghódí­tani a világot, mert a világ környezetéhez alakult át, mint a valóval merőben ellentétest, teljesen el kell utasítanunk. Petőfinél egészen külső jelenség az, mely belső lényegét semmit sem érinti, hogy Béran­­ger-tól átvette a refrain-t. Amint Kossuth legnagyobb szónoki remek­művei, amelyeket Birmingham-ban vagy Glasgow-ban tartott s amelyek szégyenünkre soha magyarul meg nem jelentek, s ma sem olvassa őket a magyar közönség, tele vannak angol célzásokkal, amerikai be­­szédei pedig, amelyeket Emerson köszöntött, fordulataikban alkalmaz­kodnak az akkor forrongó yankee közvélemény kívánalmaihoz, de lé­­nyegük mindig valami egészen más maradt, tudniillik marad Kossuth. Ha ez alapnézetemet az olvasó további bizonyításom alapjául elfo­­gadja, amit remélek, akkor előkészítettem a talajt arra, hogy fölvessem a kérdést, mi hát az, ami ezt a két ragyogó magyar lángészt oly világhírre vitte, holott más tehetségeinkről, hiába hisszük máskép, a külföld eddig semmit sem tud és valószínű, hogy ezután is nagyon kevéssé fogják ér­­dekelni. Arany és Deák egyaránt megakadtak a hon határainál, gróf Szé­­chenyi Istvánról alig tud külföldi ember s a többi nagy írónkat nem érti meg. Itt valamely olyan eltérésnek kell lenni a tehetségek között, amelyet mi nem tudtunk fölfedezni, mert igen közel állnak hozzánk, de a külföld a maga megvilágításában máskép és máskép bánik el velük. Meg kell ismételnem, hogy éppen Kossuth világhírének az elemzése ve­zetett ennek az eltérésnek a fölismerésére. Kossuthban és Petőfiben oly közös vonások vannak, melyek ragyogó tehetségüket a külföld előtt csodálttá tették, növekvő csodálatban tartják most is, holott más termék

Next