Nyugat, 1937. január-június (30. évfolyam, 1-6. szám)
1937 / 1. szám - Schöpflin Aladár: Illyés Gyula Petőfije
12 Schöpflin Aladár: Illyés Gyula Petőfije sebbek el vannak árnyékolva vagy egészen el is hagyva. Gyulai tanulmánya 1854-ben készült, a közvéleménynek s a tanulmány írójának ellenforradalmi hangulatában s ha híven is adja a költő forradalmi szereplését, bizonyos momentumokat nem lát meg benne és forradalmi költészetét hol többé, hol kevésbé jogosult esztétikai kritériumok alapján háttérbe szorítja. Azóta is Petőfi, a forradalmár, minduntalan kényelmetlenséget okozott azoknak, akik a költőről írtak: a szabadsághős iránti kötelező lelkesedés nem mindig tudta leplezni a forradalmi versek miatti fejcsóválást. Nem volt könnyű eltitkolni azt a sajnálatos tényt, hogy a költő, mikor a szabadságért hevült, nemcsak a nemzet politikai vagy közjogi szabadságára gondolt, hanem a századok óta uraitól elnyomott nép szabadságára is s mikor zsarnokságot emleget, nemcsak Habsburg-zsarnokságára kell érteni, hanem a nép elnyomóinak zsarnokságára is. Ezt a legkevésbé hangsúlyozhatta az iskola, a Petőfi-kultusz főterjesztője s ezért találta szükségesnek Illyés módosítani azt a Petőfiképet, amely az irodalom és az iskola hatása alatt a köztudatban él. A politikai forradalmár mellett a társadalmi forradalmárt is megmutatni s ezzel emberi és költői magatartását teljes világításba helyezni, — ez volt Illyés célja. Ennek irányában vázolta fel az életrajz vonalát kezdettől fogva. Az élet folyamán, különösen a gyermek- és ifjúkorban szenvedett sérülések tesznek valakit forradalmárrá, hacsak nem könyvszagú ideológiából indul ki . Petőfi, ha forradalmiságából nem hiányoztak is bizonyos a francia forradalomból tanult dogmák, természete szerint minden inkább volt, mint ideológus. Illyés gyermekkorától fogva kielemzi a költő sérüléseit s bennük látja azokat a csirákat, melyekből férfi-jelleme kinőtt. Gyermekkorában, egészen a válságos kamaszkorig a jómódú és gondos szülők gyermekének kiváltságos életét élte, aztán, hogy a szülei tönkrementek, hirtelen zuhant a nyomorba, a védett és ellátott fiú sorsából a védtelen és éhező koldusdiák sorsába. Ez a zuhanás állította először szembe a fennálló társadalmi renddel s töltötte el daccal és haraggal a hatalmasok és gazdagok ellen. A veleszületett hivatástudat hajtotta mindig iskolák közelébe, Sopronba, Pápára, mind újra megpróbálta folytatni a tanulást, s ez nem engedte elzülleni, beleolvadni a «peregrinus» típusba. Lassankint kifejlődött benne az az öntudat, hogy nem válhatik belőle közönséges, mint ma mondanánk, átlagember. Aut Caesar, aut nihil, — írja Pápáról egy levelében. Gyalogútjai közben, télben, hóban, sárban, chaplini cipőben, rossz ruhában több jót tapasztalt szegény jobbágyoktól, cselédektől, mint uraktól. Szüntelenül érezte a déclassé sértődöttségét s gőggel, daccal, gorombasággal kompenzálta, ha alkalma volt rá. Ez a gőg és dac — botrányköve a jómódban élőknek, akik a szegénytől alázatosságot várnak — tartotta tisztaságát, ennek köszönhető, hogy a nyomor nem tudta megrontani. Mint a leány szüzességét a házasságra, úgy őrizte becsületét későbbi életére, mikor az lesz, ami lenni akart, amiben rendíthetetlenül bízott: nagy ember. Nagy költő vagy nagy színész — de mindenesetre nagy művész. Mióta mint pápai szegény diáknak A borozó című verse megjelent Bajza és Vörösmarty Athenaeumjában, azóta egy pillanatra sem rendült meg elhivatottságában való hite. Amilyen büszke volt másokkal szem