Nyugat, 1940 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1940 / 1. szám - Várkonyi Nándor: Petőfi arca (tanulmány)
PETŐFI ARCA Régi panasza irodalomtörténetünknek, sőt az egész magyar történetírásnak, hogy Petőfiről hű, megbízható arckép nem maradt fenn. Különös ez, ha meggondoljuk, hogy a biedermeier a miniatűrfestészetnek s a portrémetszésnek valósággal külön korszaka volt, amit a romantika hőstisztelete is elősegített. A francia forradalom indította el ezt a divatot s a kiváló férfiak, művészek, írók arcképeinek kiadása olyasféle szokásba jött, mint ma a mozi- és sportnagyságok levelezőlapos kultusza. Ez a korszükséglet vezetett, mint valami szellemi ok, egyenes úton a fényképezés (ill. a daguerrotipia) feltalálásához. Petőfiről is négy metszet maradt fenn élete utolsó négy esztendejéből és két olajkép Orlai Pethies Somától. De a kortársak megegyező véleménye szerint egyik sem találó, amiről magunk is meggyőződhetünk, ha egymás mellé állítjuk őket. A kortársak azt látták, hogy egyik arckép sem «hű», mi már megállapíthatjuk, hogy a jellem kifejezése hiányzik róluk, amit a modell vonásainak mélyebb megértése, tanulmánya olt a rajzoló művész szemléletébe, vagy amit csak egy szerencsés pillanatban készült fénykép gépies pontossága másolhat le. Petőfiről készült ugyan egy daguerrotipia, de ez elveszett. Az arcképmetszők kudarcának oka az lehetett, hogy Petőfinek nem volt markáns, jellegzetes arca, helyesebben a jellege nem volt könnyen idealizálható. A biedermeier arcképezés a csinoskodás felé hajolt s azt a sovány, szabálytalan, pörsenéses diákábrázatot, amelyet Petőfi a magáénak vallhatott, csak erős torzítással lehetett «költőfejjé» nemesíteni. A «költőfej» volt ugyanis a romantikus eszménykép. Mint Anatole France mondja: «On se frisait en coup de vent», — az ember viharborzolta fürtökkel állt a művész elé s készen volt a költő. Petőfi képeiről is ez a dúsfürtü dalnok néz reánk s a fejlődés, vagy skála, amit egykorú ikonográfiáján észlelhetünk, a kifordult szemű, érzelmes poétától (1845) a kardjára támaszkodó néptribunig (1848) vezet, vagyis az egyik divatos típustól a másikig. Születésének századik évfordulójakor nagyszámú rekonstrukció-kísérlet történt, melyek «ez az igazi Petőfi-arc» felírással jelentek meg a kirakatokban. A legjobb közöttük talán Benczúr tárgyilagos olajfestménye volt, de amint a jelen cikk adataiból valószínűleg ki fog derülni, túlságosan férfias, száraz keserűségű arcot ábrázolt. Ne felejtsük, hogy Petőfi huszonhatéves korában halt meg, teste ifjú volt, fizikailag még csak küszöbén az élet delének,a férfikor nyarának». Petőfi ma leghitelesebbnek tartott arcképe az a másolat, melyet Jankó János készített az eredeti daguerrotipiáról, mely a köztudomás szerint elveszett, de talán csak lappang. A Gerevich Tibor és Genthon István szerkesztésében megjelent Magyar történet képeskönyve is ezt a másolatot közli, a következő szöveggel: «Petőfi Sándor arcképe, ceruzarajz az egyetlen daguerrotipiáról, mely a költőről készült s azóta megsemmisült. Rajzolta Jankó János. Petőfi egyetlen hitelesnek tekinthető képmása, mely nem egyezik meg a közkeletű idealizált ábrázolásokkal.» A Petőfi-kutatás up to date terméke, Illyés