Magyar Csillag, 1943 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1943-03-15 / 6. szám
SÖTÉR ISTVÁN: A MÁRCIUSI BARÁTSÁG állhat a kétségbeesett anya oldalára, nem üldözheti bérkocsin a cinkos szerelmeseket. És Jókai annál inkább állhatott volna ily magasztos boszszút, mivel — ma már kétségtelen— nem Petőfinek volt igaza. Szendrey Júlia oldalán aligha állt talpra a tardonai bujdosó. Igazságtalanok lennénk azonban, ha így akarnók csorbítani ezt a barátságot, mely mégis akkor lett a legtisztább, mikor egy halottnak hódolt már. A halott megdicsőítette az életben maradottat — de az élő Petőfi nélkül ma talán a halott Jókait is másként emlegetnék. Hisz a komáromi író két Jókai-regényhőst ismerhetett csupán: Petőfit és fiatalkori önmagát! S ez a Petőfi olyannyira hős volt, megírni még Jókai sem tudta. Arca a tökéletesség és regényesség örök kíséreteként bukkan fel Jókainak hol ebben, hol amabban a művében, s az író azzal leplezi tehetetlenségét, hogy ezt a tökéletességet még tökéletesebbé akarja tenni. De Petőfi nem lesz több azáltal, hogy Katona Józseffel és Kisfaludy Károlylyal párosul Jeney Kálmánná! E kísérlet — Jókai nem épp legsikerültebb kísérlete — talán sikertelenségével mutatja meg igazán az űrt, melyet az eltávozott jóbarát hagyott a visszamaradott lelkében. Jókainak egy barátja volt csupán: Petőfi — egész életének magánya, udvarias szórakozottsággal védekező félénksége egyetlen vezeklés a barátságért, melyre talán sohasem érezte eléggé méltónak magát. S e méltatlanság érzését talán még kínosabbá növelhette az, hogy Jókai semmiért sem tudta magát hibáztatni: őt igazolták nem csupán a következmények, a bátor és okos feleség gondoskodása, a lassan megszilárduló jólét, az állandósuló siker és boldogság — hanem az is, hogy túlélte a hőst, kinek vértanú-sorsát legjobb regényeiben a magáénak áhította. Az életben maradott: győztesnek is érezheti magát, de vádottnak is. Jókainak szüntelen éreznie kellett, hogy Petőfi műve több volt, mint irodalom — vagy ha akarjukmaga volt az igazi költészet! — az övé azonban okos és óvatos megalkuvás lehetett csupán élet és alkotás között. Viszont tudhatta ugyanakkor, amit bizonyára Petőfi is tudott, élete utolsó pillanatában, hogy a segesvári mezőn már végetérhetett az élet, a mű megcsorbulta nélkül. Jókai még nem vallhatta volna ezt magáról 1849-ben, sem tíz, sem húsz év múlva. Ha azt mondottuk az imént, hogy Jókai talán nem érezte magát elég méltónak Petőfi barátságára, ezzel Jókainak akartunk igazságot szolgáltatni. Nem mindig az a nagyobb, aki az eszményt szolgáltatja, hanem inkább, aki szolgálni és követni tudja. Jókai számára épp azért lett gyümölcsöző és gazdagító ez a barátság, mivel kevesebbnek tudta magát érezni benne. A vélt kisebbség lett nagyságának legélesebb ösztökéje. A szelíd, álmodozó és lelkes ifjú épp abban bűnhődött Petőfitől, amiben utánozni akarta — nem ugyan őt, hanem az eszményt, melyet megtestesített számára a költő. Petőfi ugyanis merőben más volt, mint a sugallta eszmény. A svábhegyi lakomán, amikor Jókai felállott és «áradozó mondókájában» bejelentette eljegyzését a szép színésznővel, Petőfi elsápadt, lecsapta a kést és szó nélkül lerohant a hegyről, hogy tüstént levelet írjon «megtévelyedett» barátja családjának. Különös jelenet! A volt vándorszínész szakít barátjával, mivel színésznőt vesz feleségül! Ennél az ebédnél mintha Jókai vállalta volna magára a Petőfi számára elképzelt szerepet — emez pedig a komáromi Jókai-kúria szellemében beszél. Látszatra értelmetlen, felemás helyzet: felcserélt fejek játéka. De látszatra csupán, mivel a Petőfi—Jókai barátság e legdrámaibb jelenetében egész kapcsolatuk, minden vonzódásuk, elképzelésük és vágyuk éles fényben áll előttünk. Aki csak annyit tudna róluk, amennyit e pillanat-