Magyar Csillag, 1943 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1943-03-15 / 6. szám
FIGYELŐ kűbb, értéktelenebb alakokat alig rajzoltak a korában. Jellemzése gyarló. Ott kezdi, ahol az igazi regényíró befejezi. Nem előttünk építi, nem szemünk láttára fejleszti vonásról vonásra, helyzetről helyzetre hőseit; akkor kapja üstökön őket, amikor már készek; ők nem fejlődnek többé, legföljebb csak a sorsuk, és ahogyan viszszahatnak sorsukra, gépiesen egyforma. Mechanizmusa átlátszó. Prédikátori példázatszerű, akár a nyelve. Korából kiszakítva erősen megfakul; korában annál érdekesebb. Első jelentkezése annak a dinamizmusnak, amely a század elején Prohászkával, Szabó Dezsővel, Móricz Zsigmonddal, Kassák Lajossal, Sík Sándorral tör be az irodalomba. Nem előzmények nélkül: Bródy Sándor naturalizmusa is errefelé tart, errefelé tart a naturalizmus egész romantikája. A klasszicizmussal szemben hasonló eltérést mutat Vajda János indulat-költészete, meg az az indulat-esztétika is, amelynek sejtelme föl-fölbukkan a kritikusoknál. Tolnait is az indulat vezeti; a mű formáló elve nála is a hevület. Nyelve bibliás részeiben a szentírási emlékek szállóigéi erőkifejezéseknek felelnek meg. Kurta, szentenciózus mondatai, egymondatos, pattogó bekezdései is indulatkifejezések. Néha az az érzésünk: olyanfajta Szabó Dezső áll előttünk, aki még nem találta meg a nyelvét; aki még nem érzi a kozmikus mindenségberohanás ittasságát, még nem indult el; magában füstölög csak, leigázottan. Egy-egy helyen kitör, kifejezésekben, nekiszaladásokban: az indulat győz a hagyományon. Egyik hőse «odadöfi fejét az éghez». A «Báróné ténsasszony» elejéről már Németh László is idézte a szegény lányok varrógépéről szóló sorokat: a képzelet, az indulat egyszerre kicsap... De hiányzik a valóság fölmarkolásának az az ereje, amely Móricz Zsigmondban páratlan; hiányzik az a lendület, amely Szabó Dezső varázsa, Tolnai Lajos félúton áll. Ez a végzete. Ezért torzó. önéletrajza egyetlen , dühkitörés, önigazolás akar lenni; annyira önigazolás, hogy maga magát marasztalja el. Oly hevesen vág oda Gyulainak, a Szászoknak, mindenkinek, hogy a végén nem hiszünk neki, akkor sem, ha igazat szól. Érdekes dokumentum, de korántsem hiteles. Ott a legmegragadóbb, ahol a regényírót érezzük: a gyerekkori évek történetében, a szabadságharc leírásában: itt csupa erő. De itt még nem haragszik: emlékezik! Aztán utoléri regényei sorsa: támad, védekezik, fantomokkal harcol és bágyadt lesz, érdektelen. Egy-egy portré villanyoz föl: Arany János, többféle megvilágításban, aztán... Vak verekedés... Nem bűnbánatra késztet: sajnálatra. Magunkban inkább Mikszáth fanyarságának adunk igazat. Ha Tolnai Lajos több írói mérséklettel, igazabban író módjára tartja kora elé azt a tükröt, amelyből ráismerhetett volna önnön arcára, tán nagyobb hatást kelt s nagyobb hivatást tölt be. Ha hibátlanabb műveket ír, ma könyebben osztanék azoknak a véleményét, akik újra fölfedezik, így, s életrajza után változatlanul, az irodalompolitikai, sőt, egyszerűen csak politikai elfogultságnak járó gyanakvással kell figyelnünk igazságtalan túlértékelését. Mert az íróért mégis csak művei beszélnek, nem a sorsa! Rónay György A LÉLEK PANASZAIBÓL Zelk Zoltán versei — Cserépfalvi Jó futó, de rossz versenyző: elvétette a startot. Mikor első versei megjelengettek, akkor Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi költészetük legmagasabb csúcsaira hágtak: ki ügyelt szerény szárnypróbálgatásaira? Abban a költőcsoportban pedig, mely vele egyidőben kezdte pályájának napsugarasabb szakaszát megfutni, nem irodalmi okokból nem kapott méltó helyet: ugyanaz az eredetileg politikai rokonszenv, mely azoknak elsővonalbeli tehetségét elfogadta s ünnepelte, az övét meg se látta. Nem volt olyan ellenállhatatlan költő s oly átfogó szellem sem, mint József Attila, ki a korszellemtől függetlenül is hódított s hiányzott belőle az az ifjonti csillogás, mely a fiatal Weöres Sándort oly korán észrevétette. Lassan élő tehetsége, nagyon mélyről s ritkán felizzó ihlete alkalmatlanná tették