Magyar Csillag, 1944 (4. évfolyam, 1-7. szám)

1944-03-01 / 5. szám

FIGYELŐ­ KÉPZŐMŰVÉSZET MUNKÁCSY MIHÁLY CENTENÁRIUMA Február 20-án volt száz éve annak, hogy Munkácsy Mihály született. Ami­lyen változatos és ellentétekkel teli volt élete, olyan volt sorsa halála után. Életében a szerencse magasra emelte, világhírűvé tette, de halála után egyet fordult vele a kerék, támadták, leki­csinyelték és ami ennél még rosszabb volt, elfeledték. De csak a külföldön volt ez így, nálunk idehaza kedvezőbb volt a helyzet. Egykori vak bálványo­zása itt is elmúlt és helyét józanabb megítélés váltotta fel. Ez nem ártha­tott neki, mert csak nőhetett, ha műve javát a selejtestől különválasztották. Nem volt úttörő, ez kétségtelenül igaz. Működése a művészetnek olyan korszakára esett, amikor egy korszak lezárult és új kezdődött. Nem ennek harcosa volt, de minden mellékes kér­déstől függetlenül, mégis csak remek képeket tudott festeni. Egészen kivé­teles alkotóerő élt benne és még min­dig vannak olyan elmaradt műélvezők, akik nem viszonylagosságoktól teszik függővé élvezetüket. Mert hiszen mel­lékes az, hogy felületes, fáradt, erején túlterjedő műveket is létrehozott, hogy nem alkotott új irányt jelentő kifeje­zési módokat. Az is mellékes, hogy milliókat fecsérelt el, míg a francia impresszionisták éheztek. A lényeges, hogy van egy csomó olyan festménye, mely európai viszonylatban is számot­tevő, magyar szempontból pedig azt a legmagasabb színvonalat üti meg, ame­lyen magyar kortársai közül csak Paál és Szinyei állanak. Rubenst sem a Louvre Medici-sorozata szerint szok­ták megítélni, Raffaellot sem jelenték­telen alkotásairól. Nem tudok attól a gyanútól szaba­dulni, hogy igen sokan, akik a cente­náriummal kapcsolatban nálunk Mun­­kácsyról írtak, egyáltalában nem isme­rik műveit. Azok sem, akik bölcs la­tolgatás után nagykegyesen mégis csak juttattak neki némi kis elismerést, de tán még kevésbbé azok, akik agyba­­főbe dicsérték. Mert ha valóban ismer­nék műveit és ezek átértő ismeretéből indultak volna ki, nem írtak volna össze annyi elképesztő tévedést. E hova­­tovább a képzőművészeti irodalomban, ha ugyan az alkalmi cikkek hozzászá­míthatók, ugyanaz a helyzet áll elő, mint az irodalmi kritika terén: az «ol­vasók», sőt az elmélkedők is az írókat nem ismerik, hanem csak a róluk szóló bölcselkedéseket és ezek bírálatait. Ez ellen ma, sajnos, még azt a jó ta­nácsot sem adhatjuk, hogy ha Mun­­kácsyt igazán ünnepelni akarjuk, tér­jünk vissza művei szemléletéhez. Egy óra festményei között, igazibb meg­emlékezés, mint egy többé-kevésbbé szellemes új állásfoglalás. Festményei ma megközelíthetetlenek és csöndben várják feltámadásukat. De ha újra napvilágra jutnak, mert megmaradtak ebben a világégésben, ki fogják hever­ni diadalmasan ezt a centenáriumot is! KIÁLLÍTÁSOK Czigány Dezső hagyatéki kiállítása kiábrándulást okozott. Harminchárom év múlt el a «Nyolcak» nemzeti sza­­lonbeli kiállítása óta és íme összegyűjt­ve láthattuk egyik harcosuk műveit,, aki valamikor veszedelmes forradal­márnak, vagy nagyszerű úttörőnek lát­szott. Hívei lelkesen magasztalták, a megrökönyödött maradiak szenvedé­lyesen ócsárolták. És ma? Valahogyan megfakult mű­vészete. Egyáltalában nem látszik me­rész újításnak, hiszen annyira túljutot­tunk azon az állásponton, hogy a Cé­­zanneból kisarjadt ábrázolásmód elté­velyedés. Erősebb átalakulásokat is megéltünk és meg tudunk érteni. De amiképen különösnek látszik ma az egykori megbotránkozás, azonképen nem értjük az egykori elragadtatást sem. Ha emlékezetünk elé idéztük Czi­gány műveit, erőteljesebbnek, színe­sebbnek, szuggesztívebbnek hittük fes­tési módját, mint amilyennek ez a ki­állítás mutatta. Alighanem az történt, hogy egykori lelkes híveit az újság ténye ejtette tévedésbe, amelyhez jó­val kisebb teremtő erő járult, mint ahogyan érezték, mert a legfontosab­bat, a kifejezés meglepő erejét nem tudta átvenni Cézannetól. Így a többé­­kevésbbé megállapítható hasonlatos­ság külsőséges maradt. És mentős job­ban távolodott Czigány első budapesti sikerétől, annál inkább elbágyadtak benne a felvett hatások és mindjob­ban kiütközött ábrázolásmódjának egyéni jellege: fáradt játék bizonyta­lan vonalakkal és bizonytalan színek­

Next