Nyugati Kapu, 1999 (1. évfolyam, 1-40. szám)
1999-07-16 / 17. szám
Nyugati Kapu Barokk muzsika orgonára és trombitára A soproni zenésztársadalom csak úgy hívja: „a mi Tamásunk.” Sikerült korábban Szekendi Tamást arra rávennünk, hogy Moszkvába menjen a Csajkovszkij Konzervatóriumba. Ő még ma is mint jó alapra emlékezik erre az iskolára. A fiatal művész nem állt meg a zongoránál, azóta kitűnő csembalista és orgonaművész is. A soproni zeneszeretőknek az elmúlt héten az evangélikus templomban barokk műsort adott, fiatal kollégájával, Winkler Balázs trombitaművésszel. A hangversenyen - úgymond - végigvándoroltak Európa barokk mesterein. Purcell a brit udvar nagyra becsült mestere volt. Szvitjei a kor legmutatósabb alkotásai. Winkler Balázs a D- dúr szvitben már a legelején bebizonyította, hogy hangszerének tökéletes mestere. Ezután a német barokk egyik talán legizgalmasabbnak nevezhető komponistájának, Nicolaus Bruhnsnak egyik orgonaprelúdiumát hallhattuk. A mű inkább talán fantáziának lenne nevezhető. Sok kis különféle karakterű rész kapcsolódik össze láncolattá, s a hallgatót is úgy megmozgatja, mint a barokk szobrok a szemlélőt. A következő műsorszámban a művészpáros déli vidékre vándorolt. Az olasz Albinom koncertje megcsillantja a napsugarat. A barokk koronázatlan királyának, Johann Sebastian Bachnak egyik leggyakrabban használt műfaja a prelúdium és fúga. Szekendi Tamás az egyik legnehezebbet, az e-mollt választotta. Zeneileg, technikailag kétségtelenül a legbonyolultabbak közé tartozik. Manuálom és a pedálon egyaránt igen nagy összpontosítást igényel, ugyanakkor a regiszterváltások pontosságát is megköveteli. A művész mindezeknek a követelményeknek maradéktalanul eleget is tett. Egyúttal az agogikai finomságokra is ügyelt, melyekkel az orgonán, ezen az amúgy igen merev technikai eszközökön lélekkel teli muzsikát lehet megszólaltani. Ismét Purcell mű következett: A királynő bánata című, A darabból kihallható fájdalmat legfeljebb a Didó búcsújának szomorúságában fogalmazta meg jobban a szerző. Ezután három Bach-prelúdiumot hallhattunk trombita-orgona átiratban. Ezeket a darabokat ugyanúgy lanton, vagy más hangszeren is elő lehet adni. Érdekes volt ezt követően az egyik d-moll orgonafúgát hallgatni. A kutatások szerint ugyanis ezt a művet Bach egy olasz versenyműből írta át, éppen úgy, mint az orgonaconcertókat. A hangverseny végére két Händel trombita-orgonadarab közé beillesztették Soproni József pazar orgonaminiatűrjét, a Trombitás finálét, melyben csak az orgona trombitái szólalnak meg. Sopron egyik legjobb akusztikájú templomában, a Dunántúl egyik legkiválóbb hangversenyorgonáján és pompás trombitákon a hallgatóság felejthetetlen élményben részesülhetett. V. G. Fertőszéplaki felhívás Szent István királyunk felismerte, hogy a nomád, pogány ősmagyarokat nem fogadja be a keresztény Európa. Napjainkban már csak a történelemből tudhatná a civilizált világ, hogy a Kárpát-medencében valaha hunok, avarok és magyarok is éltek. Államalapító királyunk küzdelmei és törvényei nyomán gyökeret verhetett a magyarság a Kárpát-medencében. István királyunk akkor úgy rendelkezett, hogy legalább minden tíz falu népe egy templomot építsen Isten dicsőségére. Ezek a sok vérrel, verejtékkel felépített templomok hitet és reménységet adtak a magyar népnek a későbbi viharos évszázadokban. A templomok és tornyaik minden korban kijelölték az utat az Istenhez megtérőknek, a messzi tájakról hazaérkezőknek. Az Isten házára emelte könnyes tekintetét a mezőkön megfáradt földművelő is, aki hitében és magyarságában megerősödött, amikor a nándorfehérvári magyar győzelem emlékére megkondult délben falujának harangja. 1456-ban még nem tudhatta, de ma már elismeri a világ, hogy mi akkor Európát védelmeztük. Az ezredfordulón ismét ránk figyel a világ. Millenniumi rendezvényeinkre sokan érkeznek, akik még nem ismerik Magyarországot. Az óhaza minden gyermekét, akiket elsodort a történelem vihara! Nekünk most is meg kell mutatnunk, hogy oly sok viszály után még mindig magyarok, istenfélő, békeszerető nép vagyunk! István uralkodása alatt minden tíz falu templomot tudott építeni. Mi, fertőszéplakiak, a Pokker János Alapítvány közvetítésével azzal a felhívással fordulunk a Kárpát-medence magyarságához, hogy közös erőfeszítésével minden tizedik legszebb templomunk kapjon méltó külső díszvilágítást! Arra szólítunk fel minden vallási közösséget, hogy 2000. augusztus 20-ra öltöztesse ünnepi fényárba legszebb templomait, zsinagógáit, imaházait, kápolnáit és katedrálisait. A felhívás teljes szövege a nyilvánosság előtt először a Magyar Electrotechnikai Egyesület országos vándorgyűlésén hangzott el, a miskolci egyetemen, 1994. augusztus 29-én. Lövői kegyhely KELEMENNÉ TORMA ERZSÉBET A lövői Kármelhegyi Boldogasszony kápolna Kolics Lajos fogadalmából a Kígyósdombon épült. Oldalfalán márványtábla: Uram, a te szent akaratodnak legnagyobb dicséretére és a mennyei fénylő Szűzanya mára tiszteletére. 1898. szeptember 9-ike emlékezetére hálából emeltetett ezen kis kápolna az úrnak 1928. esztendejében. Kolics gazda, akitől indulatos természete miatt felesége, gyermekei féltek, egy alkalommal a szőlőbe tartva hirtelen úgy látta, hogy a Szentháromság szobor égő Csipkebokorként lángol, és a Kármelhegyi Boldogasszony képében Mária lebeg benne. A látomás nagyon megindította, és kápolnaépítésre tett fogadalmat. A gazda a harminc év múlva megépült kápolna mellett 1936-ban bekövetkezett haláláig remeteként élt, ellátásáról családja gondoskodott. A kápolna függőlámpáját még a közelmúltban is pénteken délután meggyújtották, és vasárnap estig égett. Szombatonként és Mária ünnepeken hét szál gyertya világított a Szűzanya hét örömének és hét fájdalmának tiszteletére. Ilyenkor a környékbeli hívek, főleg asszonyok a kápolnában közös ájtatosságot végeztek. A kegyhelyet július 16-án, sok zarándok keresi fel. __SZERINTEM Tatabánya FARKAS ISTVÁN Nekem elegem van a sógoromból! Azt kérdezi tőlem a múltkor, hogy szoktam-e sétálni a városban. Éppen ebéd után voltam, úgy nyitott mindenre, mondom. Sétál a fene ebben a kánikulában, de néha végigmegyek a Várkerületen. — Akkor látod, mi van, hogyan mutogatják magukat a nők. Mindenük látszik! - Miért baj az? - kérdeztem - Nekem ez kimondottan gyógyítja a szememet, nincs is árpám sohase . Ne hülyéskedj! Azt nézd, ahogy mennek, ahogy mozognak, szinte felkínálják magukat! - De nem neked! Összevesztetek Annával? - Nem erről van szó! Hanem, hogy ez undorító, erkölcstelen! - Ilyen a világ, csak nem szólítottak le? — De igen! Egy szőke nagymellű átmenet nélkül odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy merre van a patika. Érted? A patika! Ilyen rafináltan. Az anyaga! És mit mondtál? - Én semmit! Otthagytam. Keressen más palit magának! —Valami baj van otthon? Segíthetek? - Tele van az ország kurvával! - kiáltott fel keservesen - Főleg Tatabánya! Onnan való az a nő, aki teherbe ejtette magát Danival!.A fene! Hát nem vigyáztak? — Az én fiam nagyon is vigyázott, de a nő egy csöppet sem! - A fiadnak is kellett volna, nem magyaráztad el neki soha? - Nem én! A lányokat kell fölvilágosítani! Sikerült. Megfogta a Danit ez a füske! - Többet beszélgethettél volna a gyerekkel. - Aztán mikor? A pénzt meg ki keresi? De okos vagy! Te is jobban vigyázhatnál az Erzsikére! - Hogyan? - Most hallottam, hogy a tizennégy évesek fele már nem szűz. Tudod te egyáltalán, hová jár a lányod délutánonként? - Persze! Zeneiskolába, kosarazni, a barátnőjéhez. - Aztán biztos vagy benne? - Hogyne! Tegnap is együtt fagyiztunk. - Mert egyszer csak nő a pocak, „baj van apuci”, akkor te majd mit csinálsz, mi? Fogtam a pórázt, leballagtam Szikrával. Meleg volt. Árnyékból árnyékba osontunk. Hát, most bajban van a sógor. És mi jól csináljuk-e? Remélem, hiszen egyfolytában dumálunk a gyerekekkel, mióta megszülettek. A nagylány már felnőtt, a kicsi meg mindent elmesél, néha még zavarba is jövök tőle. Felvilágosítani? - Figyelj, Szikra! Most úgy szeretnék beszélni veled, mint férfi a férfival. Rágyújthatsz. Tudod, hogyan lesz a kiskutya? , 1999. július 16., péntek •M a STEFÁNKA LÁSZLÓ (|| A filoxéra elleni harc Sopron környéki bázisa lett az 1889-ben 12 holdon att a szőlőiskola. Itt már 1891-ben rendelkezésre állt a Riparie portalis alanyon oltott tíz legelterjedtebb fajta. A szőlőiskola különös látványt nyújtott. 4-4,5 méteres karokon nevelték az oltásra kerülő vesszőket. Mindenütt, ahol amerikai alanyra oltott vesszőt ültettek, bebizonyosodott: ez az egyedüli járható út. Lassan oldódott a görcsös félelem. 1895-ben már 86.400 darab amerikai alanyú szőlőoltványt ültettek el a soproni poncichterek, és remény volt, arra, hogy néhány éven belül az oltvánnyal beültetett szőlőterület eléri a filoxéra pusztítás előtti nagyságot. A telep talaja nem alkalmas arra, hogy ott fás oltványt megfelelő módon iskolázzanak. Lehetetlen a soproni határban megfelelő mennyiségű és jó minőségű oltványt beszerezni. Alkalmas hely nem áll rendelkezésre, hogy a beszerzett vesszők az oltási idő beálltáig kellően elhelyeztessenek. A telep új beruházás nélkül még minimális mértékben sem képes az igényeket kielégíteni. Ezután még történt ugyan néhány erőtlen kísérlet a telep fenntartására, de ezek eredménytelenek voltak. A városi közgyűlés 1902-ben kimondta a telep megszüntetését. Ezzel a döntéssel megszűnt az az üzem, amelyre a soproni szőlőtermelők érdekében még sokáig szükség lett volna, de a rossz gazdálkodás miatt tönkre kellett mennie, mint a soproni szőlőskerteknek a filoxéra miatt. Amikor a szőlőtermelők nagyobb része már féltő gonddal és reménységgel figyelte az oltványszőlő fejlődését, jött az újabb baj, az addig ismeretlen betegség a peronoszpóra. „A peronoszpóra (Plasmopara viticola) a moszatgombák osztályának a spórás gombák rendjéhez tartozó növényi kórokozó gombafaj. Elsősorban a szőlőt támadja meg. Ame SOPRON ÉS A BOR iikából került át Franciaországba, majd az 1880-as években Magyarországra is behurcolták.” Feljegyzések szerint a peronoszpóra első pusztítása az 1880-as évek végére, az 1890-es évek elejére tehető. Ez a szőlőtermelő gazdákat váratlanul érte, hiszen ezt a betegséget eddig nem ismerték. Először azt hitték, hogy ez a betegség is úgy teszi majd tönkre a szőlőket, mint a filoxéra, de hamarosan meggyőződhettek, van hatásos védekezés. Megfigyelték, hogy okszerű permetezéssel a betegség megelőzhető, sőt le is győzhető. Ezután a kalendáriumokban mindig közölték a permetezéshez leginkább megfelelő időpontokat, de rövid idő eltelte után már valamennyi szőlőtermelő világosan tudta: - Első permetezést: a május 25-ét magába foglaló hét egyik napján, kell elvégezni Második permetezést: a Péter-Pál napját magába foglaló hét egyik napján kell elvégezni,de ez a nap ne lehet Péter-Pál napja. Ez a két permetezés általában elég volt a peronoszpóra elleni védekezésre, de állandóan gondot okozott a megfelelő permetezőszer hiánya, amit az élelmes soproniak ki is használtak. Az első világháborút lezáró békeszerződés alapján Sopron határmenti város lett, így megindulhatott a csempészés. A soproniak bort csempésztek ki, és rézgálicát csempésztek be. Magyar részről ezt nem akadályozták, sőt ha a bor kicsempészését előre bejelentették, még adókedvezményt is kaptak. A szőlő kiheverte a filoxérát és a peronoszpórát. A szőlőtermelő pedig, aki túlélte az első világháborút, és az azt követő zavaros éveket, nyugalomra vágyott. A drágaság, és a pénz elértéktelenedése nem rázta meg a termelőket. Akinek bora volt, könnyen jutott húshoz, szappanhoz, dohányhoz. A korabeli fizetőeszköz a korona nagyarányú értékcsökkenése következtében ezerkilencszázhuszonháromtól folyamatosan egyre több nulla került a pénzekre, majd az 1926-os esztendő végén már fantasztikus milliókat írtak és mondtak. Ebben az időben egyetlen jó valuta volt, a soproni bor. A két világháború között folyamatos idegesség jellemezte a borpiacot. A harmincas években az éves átlagtermelés hárommillió hektoliter körül volt. Az export lehetőség nem haladta meg három-négymillió hektolitert. Hatalmas borkészletek halmozódtak fel, és a bortermelők körében egyre többször hallatszik: nem érdemes borszőlővel foglalkozni, nem fizetődik ki, aránytalanul kevés és bizonytalan jövedelmet biztosít. (Folytatjuk)