Operaélet, 1993 (2. évfolyam, 1-5. szám)

1993-11-01 / 5. szám

AZ OPERARENDEZÉS KIHÍVÁSAI ÉS HATÁRAI Kortárs művészeti szimpózium Salzburgban A salzburgi Leopoldskron kastély, mely 1918 óta Max Reinhardt tulajdona volt, ez év augusztusában kétnapos szimpóziumnak adott helyet, amelynek meghívott ven­dége voltam. Idén 50 éve, hogy Reinhardt meghalt és 100 éve, hogy először járt Salzburgban. A szimpózium előestéjén Leon Botstein, a Musical Quarterly kiadója, a századfor­dulós Bécs tematikájában jártas amerikai tudós tartott előadást Reinhardtról, különös tekintettel a nagy rende­ző működésének ama aspektusaira, amelyek az opera- és színházrendezésben ma újra sürgetően időszerűvé váltak: a művészet etikai feladatára, a színházra, mint nevelő intézményre, stb. Reinhardt Amerikában élő fiá­nak üdvözlő levelét a szimpózium szervezője, dr. Carl Schmidt olvasta föl. Az ünnepélyes előeste után érdekes kérdésekkel fog­lalkozó vita­nap következett. A szimpózium témája: Rendezői hatalom: a mai opera- és színházi rendezés kihívásai és határai. A vita vezetője, Lord Weidenfeld, a londoni English Opera vezetőségi tagja öt kérdést tett föl az előadóknak és a vita résztvevőinek: 1. Mit jelent egy jól ismert remekmű kihívása a ren­dező számára? Mikor jogosult a kor és a helyszín meg­változtatására? 1/b. Kinek a számára alkot a rendező, amikor színre­­visz egy új produkciót? 2. Új, fiatal közönségrétegek meghódítása, modern művek hozzáférhetővé tétele régi, konzervatívabb kö­zönség számára. 3. Konfliktusok nem­ muzsikus rendezők és olyan karmesterek között, akiket kizárólag a zenei széphang­zás érdekel. 3/b. Nem vált-e mára az opera- és színházrendezés túlzottan függővé a technikai hatásoktól? 4. Új színjátszó helyek felhasználása (repülőhangá­rok, gyárak stb.). Előadások adaptálhatóságának kérdése: egy bizonyos helyszínre komponált előadások áttehe­­tők-e máshová? 5. Gazdasági faktorok, szakszervezetekkel való egyeztetés, például a próbák tartamával, feltételeivel kapcsolatban felmerülő problémák fesztiválokon és re­pertoár színházakban. A szimpózium meghívott előadói közül először Gérard Mortier, a Salzburgi Ünnepi Játékok művészeti vezetője beszélt, előadása az opera-műfaj lényegéről szólt. Nem véltelen, hogy a reneszánszban, az indivi­duum születésével párhuzamos az opera létrejötte. Lényege az emberi egyéniség a maga szituációiban. Az opera nem racionális, hanem - Mortier megfogalmazásá­ban - mitologikus műfaj. Virágkora, csúcspontja Mozart működése, a XIX. század, a polgári kultúra pedig már elképzelhetetlen lenne Verdi nélkül. A század vége azonban dekadens, mert az opera akkor már csak egy osztály szórakozását jelenti. Joan Holender, a bécsi Staatsoper és Volksoper igaz­gatója ezzel szemben azt állította, hogy a műfaj népsze­rűbb, mint valaha. Hivatkozott egy Pavarotti-estre - Gérard Mortier ennek határozottan ellentmondott: egy sztár hangversenye nem azonos a műfaj lényegével. Holender még hozzátette, hogy az opera szenzuális mi­voltát nem szabad figyelmen kívül hagyni; az embereket vonzza a szép hang és a szép látvány is. Bernard Levin angol zeneíró elmondta, mennyire helytelen, hogy egyes rendezők „az én Fideliom-ról” be­szélnek. Aki megnéz egy előadást, a zeneszerző művére kíváncsi. Elege van abból, hogy az előadásokban gyak­ran elválik egymástól az, amit látunk, és az, ami a zené­ben megszólal. A bécsi Ring-előadásban például - a Chéreau-féle bayreuthi előadás óta ki tudja, hányadszor - az ártatlan sellők helyett bárhölgyeket lát a néző A Rajna kincsében. A kelet-európai országok képviselői közül Ion Cara­­mitru, a bukaresti Bulandra Színház vezetője (színész és rendező) arról beszélt, hogy az opera a diktatúra idején az egyetlen eszköz volt arra, hogy bizonyos dolgokról szólni lehessen. Zvone Seldbauer, a ljubljanai színház művészeti veze­tője elmondta, hogy a volt szocialista országokból elván­dorolnak Nyugat-Európába és Amerikába a legértéke­sebb hangok tulajdonosai, s ez nem vél­etlen, hiszen a két térség között sokszoros a honoráriumok különb­sége. A Közép-Kelet-Európából nyugatra érkező művész helyzetének ábrázolásával kapcsolatban Szabó István opera­filmjét, a Meeting Venus-t idézte, amely többek között ezt a problémát is mélyen, találóan ragadja meg. A felkért hozzászólók közül magam utolsóként szó­laltam fel. Nem beszéltem az itthoni problémákról, in­kább a műfaj sorsának és az operarendezés általános OPERAÉLET 1993. NOVEMBER - DECEMBER

Next