Operaélet, 1994 (3. évfolyam, 1-5. szám)
1994-11-01 / 5. szám
Magyar operaművész-dinasztiák A Rékai család III. 1939. március 14-én aratja Rékai András rendezői pályafutása legnagyobb művészi sikerét. Ezúttal is Verdi-operát bízott rá az Opera vezetősége, méghozzá a legigényesebbet, a Falstaffot. Ebben az operában Verdi minden színpadi cselekményt megkomponált, de szigorúan megszabta azt is, hogy egy-egy színpadi játék hány ütemet vehet igénybe. A rendezőnek tehát már a díszlet alaprajzának kijelölésénél számítania kell arra, hogy az egyes szereplők, illetve a szólistákból alakított együttesek mindenhova idejében megérkezzenek, majd ugyanúgy eltűnhessenek, ügyelve arra is, hogy a játék ne hasson se hajszoltnak, se szándékoltan késleltetettnek. Mindez a rendezéstől már-már koreográfusi precizitást kíván, de azt is, hogy a közönség ebből semmit se vegyen észre, az összes színpadi mozzanat hasson könnyednek, elegánsnak és játékosnak, ám artisztikusnak is, hiszen egészen magasrendű vígoperáról, igazi kamarajátékról van szó. Még arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez a vígopera a „mosolygó, öreg filozófus”, talán magának Verdinek a letisztult, bölcs mosolya, amellyel istenhozzádot mond az emberiségnek, éppen ezért eleve száműzni kell a bohózati elemeknek még a látszatát is. Más specialitása isvan ennek a páratlan remekműnek. Falstaff szerepe ugyan kimagaslóan „a” főszerep, de tulajdonképpen ebben az operában nincs is más, mint „főszerep”. A számos együttes eleve megköveteli, hogy játékkultúra szempontjából minden szólista egyformán magas színészi teljesítményt nyújtson. Ha pedig ez valamelyiküknél hiányozna - nem minden énekes egyformán jó színész! -, a rendező feladata, hogy ebben az illetőnek a kellő segítséget megadja, legalább annyira, hogy a közönségnek semmilyen hiányérzete ne támadjon, hanem teljes illúzióját megőrizze! Amikor a nézőtéren az utolsó taps is elcsendesedett, Rékai, a szereplők, és nem utolsósorban a kitűnő karmester, Sergio Failoni elmondhatták: jó munkát végeztek. 1945 után egyetlen igazán igényes feladat jutott Rékai Andrásnak. A Lammermoori Luciát 1910-ben játszotta utoljára Operaházunk, így az 1948-as felújítás egyértelműen bemutatónak számított. Ezt a Donizettiremekművet akkor érdemes műsorra tűzni, ha a társulat kimagasló képességű koloratúrcsillaggal rendelkezik. Ilyen volt az akkor pályafutása zenitjére érkezett Gyurkovics Mária, aki a címszerepben valóban a szó szoros értelmében elkápráztatta a közönséget. Ehhez a kivételes művészi teljesítményhez biztosított méltó keretet Fülöp Zoltán emlékezetesen szép díszlete és Rékai hibátlan rendezői munkája. A Sir Walter Scott regényéből merített cselekmény, mint ismeretes, szerencsésen egyesíti a gyengéd lírát a mármár túlburjánzó romantikával. A rendező ebből kiindulva most sem mondott le jól bevált és gyakran alkalmazott színpadi alapkoncepciójáról: a szereplők kifejezési eszköztárából és gesztuskészletéből ezúttal sem hiányzott az éppen csak jelenlevő, de azért érzékelhető stilizálás. Mint Rékainál máskor is, jól átgondolt a színpad alaprajzi elrendezése, és a cselekmény fonalát kifogástalanul közvetíti az énekesek helyváltoztatása, a járások célszerű vonalvezetése. Az egyik köztudottan szigorú kritikus az első kép kórusjelenetéről elismerően írja: „... végre egy jól megoldott Rékai András 1994. NOVEMBER - DECEMBER