Operaélet, 1994 (3. évfolyam, 1-5. szám)

1994-11-01 / 5. szám

Magyar operaművész-dinasztiák A Rékai család III. 1939. március 14-én arat­ja Rékai András rendezői pályafutása legnagyobb művészi sikerét. Ezúttal is Verdi-operát bízott rá az Opera vezetősége, méghozzá a legigénye­sebbet, a Falstaffot. Eb­ben az operában Verdi minden színpadi cselek­ményt megkomponált, de szigorúan megszabta azt is, hogy egy-egy szín­padi játék hány ütemet vehet igénybe. A rende­zőnek tehát már a dísz­let alaprajzának kijelölé­sénél számítania kell ar­ra, hogy az egyes sze­replők, illetve a szólis­tákból alakított együtte­sek mindenhova idejé­ben megérkezzenek, majd ugyanúgy eltűnhesse­nek, ügyelve arra is, hogy a játék ne hasson se hajszoltnak, se szándékoltan késleltetettnek. Mindez a rendezéstől már-már koreográfusi preci­zitást kíván, de azt is, hogy a közönség ebből semmit se vegyen észre, az összes színpadi mozzanat hasson könnyednek, elegánsnak és játékosnak, ám artiszti­­kusnak is, hiszen egészen magasrendű vígoperáról, igazi kamarajátékról van szó. Még arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez a vígopera a „mosolygó, öreg filozófus”, talán magának Verdinek a letisztult, bölcs mosolya, amellyel istenhozzádot mond az em­beriségnek, éppen ezért eleve száműzni kell a bohó­­zati elemeknek még a látszatát is. Más specialitása is­­van ennek a páratlan remekmű­nek. Falstaff szerepe ugyan kimagaslóan „a” főszerep, de tulajdonképpen ebben az operában nincs is más, mint „főszerep”. A számos együttes eleve megköve­teli, hogy játékkultúra szempontjából minden szólista egyformán magas színészi teljesítményt nyújtson. Ha pedig ez valamelyiküknél hiányozna - nem minden énekes egyformán jó színész! -, a rendező feladata, hogy ebben az illetőnek a kellő segítséget meg­adja, legalább annyira, hogy a közönségnek sem­milyen hiányérzete ne támadjon, hanem teljes illúzióját megőrizze! Amikor a nézőtéren az utolsó taps is elcsen­desedett, Rékai, a sze­replők, és nem utolsó­sorban a kitűnő karmes­ter, Sergio Failoni el­mondhatták: jó munkát végeztek. 1945 után egyetlen igazán igényes feladat jutott Rékai Andrásnak. A Lammermoori Luciát 1910-ben játszotta utoljá­ra Operaházunk, így az 1948-as felújítás egyértel­műen bemutatónak szá­mított. Ezt a Donizetti­­remekművet akkor érde­mes műsorra tűzni, ha a társulat kimagasló képességű koloratúrcsillaggal ren­delkezik. Ilyen volt az akkor pályafutása zenitjére érkezett Gyurkovics Mária, aki a címszerepben való­ban a szó szoros értelmében elkápráztatta a közönsé­get. Ehhez a kivételes művészi teljesítményhez bizto­sított méltó keretet Fülöp Zoltán emlékezetesen szép díszlete és Rékai hibátlan rendezői munkája. A Sir Walter Scott regényéből merített cselekmény, mint is­meretes, szerencsésen egyesíti a gyengéd lírát a már­­már túlburjánzó romantikával. A rendező ebből kiin­dulva most sem mondott le jól bevált és gyakran al­kalmazott színpadi alapkoncepciójáról: a szereplők kifejezési eszköztárából és gesztuskészletéből ezúttal sem hiányzott az éppen csak jelenlevő, de azért érzé­kelhető stilizálás. Mint Rékainál máskor is, jól átgon­dolt a színpad alaprajzi elrendezése, és a cselekmény fonalát kifogástalanul közvetíti az énekesek helyvál­toztatása, a járások célszerű vonalvezetése. Az egyik köztudottan szigorú kritikus az első kép kórusjelene­téről elismerően írja: „... végre egy jól megoldott Rékai András 1994. NOVEMBER - DECEMBER

Next