Operaélet, 2000 (9. évfolyam, 1-5. szám)

2000-05-01 / 3. szám

érte egykori önmagát! Feje fölött ott lebegett a szerencsés végű katasztrófa fénylő aureolája. Enyhe borzongással néztünk rá, és nyújtottunk feléje noteszt, kartont. De ő nem adott névaláírást. Bezzeg Szigeti Józseftől, a nyugaton élő magyar hegedűművésztől ugyanott, nem sokkal később kaptam autogramot. A nagy holland karmester olyan füles bőrsapkában érkezett, amilyent a nyitott ülésű régi repülőgépen pilóták, szárazföldön pedig a vadul száguldó motorkerékpárosok viseltek, így írta alá a nevét: „Prof. Dr. W. Mengelberg”. Nem értettem, minek oda az a Prof. meg az a Dr., hiszen ő - Mengelberg, és kész! 1940-ben, alig tizenhat évesen - bérlettulajdonos (!) lettem a Városi Színházban. Igaz, akkor már Magyar Művelődés Háza volt a neve. A szép utca 5-ben székelt akkoriban a Fővárosi Népművelési Bizottság, ők hirdettek tíz operaelőadásból álló bérletsorozatot a Tisza Kálmán téri színházépületbe. Az előadásokat a Magyar Királyi Operaház társulata adja elő, sokkal olcsóbb bérleti áron, mint amilyenek az Ybl Miklós építette Andrássy úti palotában érvényesek. Hontfalvi Würtzler Magda zongoraművésznő közbenjárásának köszönhető, hogy szinte az utolsó pillanatban megkaptam a bérletet, amely az erkélynek - a változatosság kedvéért - utolsó előtti sorába szólt. Összesen 4 (négy) pengőbe került, de ezt az óriási összeget (tessék mai forintra átszámítani!) öt részletben, nyolcvan fillérenként kellett befizetnem a Szép utcában. Ilyenkor kaptam bérletemre egy kis igazoló pecsétet, a legközelebbi előadáson a jegyszedők ellenőrizték, fizettem-e s mert fizettem - bebocsátottak „magas” helyemre... Meghirdették tehát a tíz előadást: Aida, Otelló, A trubadúr, Bohémélet, Figaro házassága, A hegyek alján, Gioconda, A sevillai borbély, Parasztbecsület-Bajazzók, A walkür... A Wagner-opera címét olvasva, pártfogóm, Magda néni gyanakodni kezdett: - Ez nem lesz, légy nyugodt. Azon a színpadon nem tudják eljátszani A walkürt... A zongoraművésznő látnoknak bizonyult, a Wagneropera helyett A tenor című Dohnányi Ernő-vidámságot kaptuk. De a többi művet mind eljátszották, megtartván, amit ígértek. Mindjárt októberben az Aidával kezdődött, és tüstént szereplőváltozással: a plakáton szereplő Dósa Mária helyett egy fiatal mezzo, Kováts Jolán énekelte Amnerist. (Pontosan hatvan év messzeségéből hányan emlékszünk a nevükre?!) Aida - Rigó Magda. Radames - Laczó István. Amonasto - dr. Palló Imre. Ramphis - Székely Mihály. De talán azzal a művésszel kellett volna kezdenem, akivel ezt az írást kezdtem: a király szerepében, csodálatos hangbőséggel és hangszépséggel szólalt meg az én első Branderem, Fodor János. Akkor már a Magyar Királyi Operaház tagja, miután elvégezte a Zeneakadémia operai tanszakát, és a vizsgaelőadáson óriási sikert aratott A végzet hatalma gvárdiánjával meg Wotan búcsújával A walkürből. Akkor már így kezdték emlegetni: „Az Operaház hangcsodája...” Ma is emlékszem mind a tíz előadás szereposztására, de mindenkit nem sorolhatok fel. Elevenen él bennem Losonczy György Jagója, Figarója és A hegyek aljánból Sebastianója. Báthy Anna költői szépségű Desdemonáját ma is hallom. Mellette a megbizható Halmos János, Otellóként mindig egy lépcsőfokkal följebb állt, jóval alacsonyabb lévén csodálatos hitvesénél... Hámor! Imre szuggesztív Barnabás volt a Giocondában, dacos, lírai és kemény Luna A trubadúrban, fenséges tartású gróf a Figaro házasságában (csak az nem tetszett, hogy fasorrt ragasztott magának). Nagy Margit, az azóta sem emlegetett, finom szoprán megkapó szelídséggel énekelte és játszotta a grófnét, az egykori Rosinát. Akit viszont A sevillai borbélyban az ostrom alatt tragikusan elhunyt Szabó Ilonka énekelt. Almaviva a század legszebb tenor hangjának egyikén, Pataky Kálmánén csendült föl. Az éneklecke-jelenetben kedvenc ráadás számát, a Szerelmi bájital Una furtiva lagrima kezdetű áriát adta elő. (Donizetti vígoperája akkoriban hiányzott a repertoárról.) Aggódtam is Pataky Kálmánért, aki, meglehetősen testes lévén, csak nehezen bírt fölmászni a díszlet kerek álkőasztalára, hogy onnét dalolja el szerenádját. A tenorista súlya alatt meg-megremegett a bizonytalan alkotmány, de szerencsére nem történt baj. Figaro borbélyként dr. Palló Imre folytathatta kópéságait. A trubadúr előadásán Manricóként Laczó István olyan fantasztikusan zengő magas c-hangokkal töltötte meg a nézőteret a strettában, hogy kétszer kellett ismételnie, így ért véget a felvonás. Lehullt a függöny, kivonult a zenekar, ám a közönség nem mozdult helyéről, végigállta-ülte a szünetet. És csak zúgott, egyre zúgott a taps. Tizenöt perc után visszatért a zenekar. A taps tovább dübörgött. És akkor úgy folytatódott az előadás, hogy az ünnepelt Laczó István megjelent a függöny előtt, és még egyszer elénekelte a strettát... Két évvel később valaki jegyhez juttatott egy kívánsághangversenyre. Ezek is itt zajlottak rendszerint, a Magyar Művelődés Házában. Gazdag énekes- és színészgárda vonult föl Bilicsi Tivadartól Tolnay Kláriig (aki „Kati-nótákat” énekelt), Sárdy Jánostól Karády Katalinig, Cselényi Józsefig. Nos, azon a hangversenyen, amelyre jegyet kaptam, fellépett Fodor János is: arra az alkalomra alighanem egyenesen neki írt katonanótát énekelt, amolyan indulószerűséget. „Pajtás, add kemény kezed...” - így kezdődött a dal, s még arra emlékszem szövegéből, hogy a „kezed” szóra a „vezet” szó rímelt. A dallal később soha többé nem találkoztam. Sárdy János pedig nagy sikerszámával lépett föl: „Szeretlek, Ágnes!” A műsorban a dal szerzőjeként Buday Dénes, versírójaként Endrődi Sándor szerepelt. Holott ő csak fordította a költeményt; az eredetit Heine írta... A naptárban 1942-t írtunk. Természetesen mindenki tudott a ki nem mondott, a le nem írt Heinéről, a hallatlanul népszerű Sárdy Janikával szinte az egész ország kivette részét ebből a szelíd kis konspirációból. Amely, bármennyire jelentéktelen volt, mégis csak, a maga módján ellene szegült a kor vad szellemének. Akadtak a Magyar Művelődés Házában amolyan „köztes” alkalmi előadások is. Kiszely Gyulának, a Rádió zenei rendezőjének Fekete malom című egyfelvonásos operája, ugyanazon a színpadon szólalt meg, ahol az én első Faus-