Muszter örökmozgóképújság, 2005 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2005-11-01 / 11. szám
alakította kifinomultan fegyelmezett munkamódszerét. A Rocco és fivérei mindörökre emblematikus filmje marad. Külső adottságait pedig alighanem a Párducban bontja ki a legteljesebben. A fiatalság egyszeri ragyogása árad belőle, mikor Claudia Cardinaléval keringőzik. Fokozhatatlanul szép. Tiszta, nemes arcvonások, tökéletes testalkat, ugyanakkor belső feszültség, idegesség, sötét erő. Ez az ellentét Delen minden szerepéhez hozzáad valami kétértelműséget, valami vibrálást, valami csak rá jellemző többletet. Hatását azonban mégsem kell feltétlenül teljesen megmagyarázhatatlanná misztifikálni. Delon színészegyéniségének nemesen konzervatív aurája van. Természetes szépsége egy kor külső megjelenéssel kapcsolatos elvárásaihoz, normáihoz simul. Erről árulkodik pedáns hajviselete, gondosan ápolt bőre, előírásszemen karban tartott teste, izomzata. Rendre felvillan benne a taszítóan unalmas tökéletesség. Mégsem kelti egy nyálasszájú dandy benyomását, mert eszköztelen játéka, olykor szinte a teljes rezzenéstelenségig visszafogott mimikája arcának férfiasan kemény vonásait emeli ki. Delon szépsége így egyszerre lesz ellenszenves, mert szolgai módon csiszolja, és nemes, mert látszólag egyszerűen csak elviseli. Nagyjából ezek az adottságok jelölik ki fiktív személyiségének kereteit. A többi már a szerepeken múlik. Kiderül, hogy pozitív hősei a legérdektelenebbek, szinte kiüresedik tőlük a tekintete. Ugyanakkor méla szépségével elgondolkoztatóan izgalmassá tud tenni gazembereket, bűnözőket. A Ragyogó napfény azonban már pályája elején rávilágít esztétikumig fokozható erősségére. Kivételes összetettséggel elevenednek meg benne a hagyományokat követő figurák, az elit felé törekvő karrieristák, akik maguk sem tudják, mi mozgatja őket, valahol még élnek erkölcsi ösztöneik, ám ezek hatására sem képesek tudatosan szembefordulni a társadalom éppen kijelölt értékeivel. Fel szokott merülni a kérdés, hogy a francia új hullámot miért nem érdekelte sajátos karizmája. „Szívesen forgatnék vele, de félek tőle” - magyarázkodik Truffaut a 70-es években. Godard pedig harminc év múlva ad neki főszerepet a mindkettejük számára egyfajta kegyelemdöfést jelentő Nouvelle Vague-ban. Az egykori tartózkodás azonban egyáltalán nem meglepő. Minden dekorativitása ellenére Delon lélektani hős, a megújuló realizmus színésze, akivel aligha lehet mit kezdeni a filmnyelvet inkább mechanikus elemek felől értelmező kísérletekben. Mindenesetre a párizsi Cinémathéque française már 1964-ban retrospektív vetítéssorozatot rendez Delon tiszteletére. Hét év leforgása alatt tizenöt filmben szerepelt. Henri Langlois igazgató így írt a műsorfüzetben: „A filmszínészek felelősek azért a vágyért, hogy a filmművészet továbbfejlődjön. Indokolt tehát a színészeknek tisztelgő sorozatban kiemelkedő helyet biztosítani Alain Delonnak, első számú francia színészünknek, aki nem akar saját dicsőségéből hasznot húzni, aki új minőséget akar létrehozni, és akinek törekvései egybeesnek a modern filmművészet új törekvéseivel...” Delon azonban elég gyorsan „elárulja” a filmművészetet. Népszerű produkciókban forgatna, nemzetközi karriert próbál felépíteni. Körülrajongott bálvány, a kisujjában a mesterség, igazi profi. És gazdag. Elindul hát meghódítani az egész világot. Forgat Spanyolországban, Angliában és Amerikában. Partnerei Shirley MacLaine, Jane Fonda, Indgrid Bergman, Omar Sharif, Anthony Quinn, Kirk Douglas, Dean Martin... szinte minden ko rabeli nagy sztár. Nem csoda, ha nagy tervekkel érkezik Hollywoodba. Francia regényeket szeretne filmre vinni. Elsőként egy Drieu La Rochelle-mű, A lovas adaptációjában játszana főszerepet Sam Peckinpah irányítása alatt. Ám első amerikai filmje végül is a B-kategóriás San Francisco tornyai lesz Ralph Nelson rendezésében. Múlnak a hónapok, és az ambiciózus álmok szertefoszlanak. A Metro-Goldwin-Mayer westernekben és krimikben szerettetné meg az amerikai közönséggel, így aztán csalódik Hollywoodban, és 1966-ban visszatér Párizsba. Új hazai korszakának első szerepét Robert Enricótól kapja. A Kalandorokban egy kedvesen, gyengéden, áldozatkész becsületességgel meggazdagodni vágyó fiút alakít. Jean-Pierre Melville, a francia filmtörténet talán legnagyobb bűnügyi rendezője pedig már régóta vár rá. A Szamuráj megteremti az alvilág egyik legrokonszenvesebb, ha lehet ezt mondani, legtisztességesebb bűnözőjét. Delon tökélyre vitt eszköztelen játéka, két órán keresztül belső feszültséget sugárzó, rezzenéstelenül sima arca ezúttal azt hiteti el, hogy egy bérgyilkos szigorú erkölcsi törvények szerint él. Melville-lel még kétszer dolgozik együtt. Elkezdődik a zsarufilmek korszaka. Ezek tét nélküli játékok lesznek a számára a 70-es években. Elég, ha megjelenik a főcímen a neve meg a zsaru szó (Egy zsaru, Egy zsaru bőréért...), és biztos a kasszasiker. Ekkoriban amúgy négy-öt szórakoztató filmet forgat évente. (A szicíliaiak klánja, Borsalino, Égő pajták, Két férfi a városban, Zorro, Zsarutörténet, Egy gazember halála... ) Közben magánéleti botrányokba keveredik, produceri vállalkozást hoz létre, filmet rendez, repülőtere, lóversenypályája van, műgyűjtő lesz. Megjelennek a Delon-árucikkek: ing, óra, bútor, nyakkendő, parfüm... Egy nagy sztár megalomán életét éli. Aztán mégis történik valami más. 1976 tájékán Joseph Losey, a neves angliai rendező új filmtervének megvalósítása során anyagi gondokkal küszködik. Talán meglepő, de végül Alain Delon siet a segítségére produceri vállalkozásával. Megszületik a Klein úr. Különös módon egy külföldi rendező készíti el a zsidók 1942-es párizsi elhurcolásának igazán felelősséggel teli, árnyalt feldolgozását. A főszerep Delonnak jut, és talán ez lesz élete legnagyobb alakítása. Igazi jutalomjáték. Klein úr egy jómódú párizsi műkereskedő, cinikus életművész, mindig tart az ágyában egy csinos fiatal lányt, a hűtőjében pedig egy üveg pezsgőt. Amúgy afféle jó francia, aki hisz az intézményekben és a törvényekben. Ősei XIV. Lajos óta katolikusok. A háború idején könnyű szívvel, a hivatalos lehetőségeket kihasználva alacsony áron fölvásárolja bajbajutott gazdag zsidók festményeit. Ám egyszer csak ez a jól felépített, sikeres és önző luxusélet kibillen a biztonságából. Klein úrnak elkezd a posta egy zsidó újságot szállítani. A neve alapján összekeverik egy zsidó férfival. Klein eddigi erkölcsi és intellektuális kényelme megroppan. Elkezdi kutatni a titokzatos névrokont, ám eközben saját identitását, közönyös személyiségét tárja föl, és visszafordíthatatlan változáson esik át. Az alakítás szakmailag megint lenyűgöző, jelentősége azonban sokkal nagyobb. Az már megszokott, milyen fölényesen hűvös eleganciával tud Delen nőkkel bánni, finom ruhákat viselni, nagyvilági fogadásokon mozogni, beilleszkedni a polgári világba. Most azonban nem ellenpontozhatja mindezt a szépségével, nem bámulhat tehetetlenül önmaga elé. El kell jutnia egy mindent megkérdőjelező önvizsgálat kényszeréig, vállalva a lehetséges megtisztulás kínjait. És kiderül, hogy megadó hitelességgel képes végigmenni ezen az úton is. A megpróbáltatás sikere fontos üzenet korának. A szófián alkalmazkodásnak van egy pontja, amikor meg kell állni. Legalábbis az ő nemzedékének. Nem lehet mit kezdeni egy olyan közeggel, amely felszínesen kommercializál minden korábbi haladó értéket, amely ismét műemberek kegyetlen kiszámítottságának, gépies profizmusának ad szabad teret. A játék fegyelmezetten harsány, hiányzik belőle a játékosság. És erre azért Delon is rácsodálkozik, hiszen ő egykori erőszakosságával még saját egyéniségét fedeztethette föl. Őt még nem kitalálták. Rátaláltak. A 80-as évektől lassan elfogy Alain Delon körül a levegő. Hiába az igényesebb próbálkozások, A Swann szerelme, A mi történetünk vagy a Casanova... A közönség továbbra is csak zsarunak akarja látni. Csökkenni kezd a piaci értéke. A színészeknél látványosan fájdalmas dolog az öregedés. Azzal együtt, hogy a férfiak kezében éppenséggel új adu is lehet, Delont sokáig nem viseli meg az évek múlása. Diadalmas férfiasságának fáradtan is töretlen birtokában van. A ráncok szaporodásával pedig egyre gyengédebb az arca. De már nem kap lehetőséget a művészi megújulásra. Idén lesz hetvenéves. A legújabb újsághírek szerint magányos, életunt, és leszámolt a filmszakmával... Ragyogó napfény