Muszter örökmozgóképújság, 2005 (3. évfolyam, 1-12. szám)

2005-11-01 / 11. szám

alakította kifinomultan fegyelmezett munkamódszerét. A Rocco és fivérei mindörökre emblematikus filmje ma­rad. Külső adottságait pedig alighanem a Párducban bontja ki a legteljesebben. A fiatalság egyszeri ragyogá­sa árad belőle, mikor Claudia Cardinaléval keringőzik. Fokozhatatlanul szép. Tiszta, nemes arcvonások, tökéletes testalkat, ugyanak­kor belső feszültség, idegesség, sötét erő. Ez az ellentét Delen minden szerepéhez hozzáad valami kétértelműsé­get, valami vibrálást, valami csak rá jellemző többletet. Hatását azonban mégsem kell feltétlenül teljesen meg­­magyarázhatatlanná misztifikálni. Delon színészegyéniségének nemesen konzervatív aurája van. Természetes szépsége egy kor külső megjelenéssel kapcsolatos elvárásaihoz, normáihoz simul. Erről árul­kodik pedáns hajviselete, gondosan ápolt bőre, előírás­­szemen karban tartott teste, izomzata. Rendre felvillan benne a taszítóan unalmas tökéletesség. Mégsem kelti egy nyálasszájú dandy benyomását, mert eszköztelen já­téka, olykor szinte a teljes rezzenéstelenségig visszafo­gott mimikája arcának férfiasan kemény vonásait emeli ki. Delon szépsége így egyszerre lesz ellenszenves, mert szolgai módon csiszolja, és nemes, mert látszólag egy­szerűen csak elviseli. Nagyjából ezek az adottságok jelölik ki fiktív személyisé­gének kereteit. A többi már a szerepeken múlik. Kiderül, hogy pozitív hősei a legérdektelenebbek, szinte kiürese­dik tőlük a tekintete. Ugyanakkor méla szépségével el­­gondolkoztatóan izgalmassá tud tenni gazembereket, bűnözőket. A Ragyogó napfény azonban már pályája elején rávilágít esztétikumig fokozható erősségére. Kivé­teles összetettséggel elevenednek meg benne a hagyo­mányokat követő figurák, az elit felé törekvő karrieris­ták, akik maguk sem tudják, mi mozgatja őket, valahol még élnek erkölcsi ösztöneik, ám ezek hatására sem ké­pesek tudatosan szembefordulni a társadalom éppen ki­jelölt értékeivel. Fel szokott merülni a kérdés, hogy a francia új hullámot miért nem érdekelte sajátos karizmája. „Szívesen forgat­nék vele, de félek tőle” - magyarázkodik Truffaut a 70-es években. Godard pedig harminc év múlva ad neki fősze­repet a mindkettejük számára egyfajta kegyelemdöfést jelentő Nouvelle Vague-ban. Az egykori tartózkodás azonban egyáltalán nem meglepő. Minden dekorativitá­­sa ellenére Delon lélektani hős, a megújuló realizmus szí­nésze, akivel aligha lehet mit kezdeni a filmnyelvet in­kább mechanikus elemek felől értelmező kísérletekben. Mindenesetre a párizsi Cinémathéque française már 1964-ban retrospektív vetítéssorozatot rendez Delon tiszteletére. Hét év leforgása alatt tizenöt filmben szere­pelt. Henri Langlois igazgató így írt a műsorfüzetben: „A filmszínészek felelősek azért a vágyért, hogy a filmművé­szet továbbfejlődjön. Indokolt tehát a színészeknek tisz­telgő sorozatban kiemelkedő helyet biztosítani Alain Delonnak, első számú francia színészünknek, aki nem akar saját dicsőségéből hasznot húzni, aki új minőséget akar létrehozni, és akinek törekvései egybeesnek a mo­dern filmművészet új törekvéseivel...” Delon azonban elég gyorsan „elárulja” a filmművésze­tet. Népszerű produkciókban forgatna, nemzetközi kar­riert próbál felépíteni. Körülrajongott bálvány, a kisujjá­ban a mesterség, igazi profi. És gazdag. Elindul hát meg­hódítani az egész világot. Forgat Spanyolországban, Angliában és Amerikában. Partnerei Shirley MacLaine, Jane Fonda, Indgrid Bergman, Omar Sharif, Anthony Quinn, Kirk Douglas, Dean Martin... szinte minden ko­ rabeli nagy sztár. Nem csoda, ha nagy tervekkel érkezik Hollywoodba. Francia regényeket szeretne filmre vinni. Elsőként egy Drieu La Rochelle-mű, A lovas adaptációjá­ban játszana főszerepet Sam Peckinpah irányítása alatt. Ám első amerikai filmje végül is a B-kategóriás San Fran­cisco tornyai lesz Ralph Nelson rendezésében. Múlnak a hónapok, és az ambiciózus álmok szertefoszlanak. A Metro-Goldwin-Mayer westernekben és krimikben sze­rettetné meg az amerikai közönséggel, így aztán csalódik Hollywoodban, és 1966-ban visszatér Párizsba. Új hazai korszakának első szerepét Robert Enricótól kapja. A Kalandorokban egy kedvesen, gyengéden, áldo­zatkész becsületességgel meggazdagodni vágyó fiút ala­kít. Jean-Pierre Melville, a francia filmtörténet talán leg­nagyobb bűnügyi rendezője pedig már régóta vár rá. A Szamuráj megteremti az alvilág egyik legrokonszenve­sebb, ha lehet ezt mondani, legtisztességesebb bűnöző­jét. Delon tökélyre vitt eszköztelen játéka, két órán ke­resztül belső feszültséget sugárzó, rezzenéstelenül sima arca ezúttal azt hiteti el, hogy egy bérgyilkos szigorú er­kölcsi törvények szerint él. Melville-lel még kétszer dolgozik együtt. Elkezdődik a zsarufilmek korszaka. Ezek tét nélküli játékok lesznek a számára a 70-es években. Elég, ha megjelenik a főcímen a neve meg a zsaru szó (Egy zsaru, Egy zsaru bőréért...), és biztos a kasszasiker. Ekkoriban amúgy négy-öt szóra­koztató filmet forgat évente. (A szicíliaiak klánja, Borsalino, Égő pajták, Két férfi a városban, Zorro, Zsa­rutörténet, Egy gazember halála... ) Közben magánéleti botrányokba keveredik, produceri vállalkozást hoz létre, filmet rendez, repülőtere, lóversenypályája van, műgyűj­tő lesz. Megjelennek a Delon-árucikkek: ing, óra, bútor, nyakkendő, parfüm... Egy nagy sztár megalomán életét éli. Aztán mégis történik valami más. 1976 tájékán Joseph Losey, a neves angliai rendező új filmtervének megvalósítása során anyagi gondokkal küszködik. Talán meglepő, de végül Alain Delon siet a segítségére produceri vállalkozásával. Megszületik a Klein úr. Különös módon egy külföldi rendező készíti el a zsidók 1942-es párizsi elhurcolásának igazán fele­lősséggel teli, árnyalt feldolgozását. A főszerep Delonnak jut, és talán ez lesz élete legnagyobb alakí­tása. Igazi jutalomjáték. Klein úr egy jómódú párizsi műkereskedő, cinikus élet­művész, mindig tart az ágyában egy csinos fiatal lányt, a hűtőjében pedig egy üveg pezsgőt. Amúgy afféle jó fran­cia, aki hisz az intézményekben és a törvényekben. Ősei XIV. Lajos óta katolikusok. A háború idején könnyű szív­vel, a hivatalos lehetőségeket kihasználva alacsony áron fölvásárolja bajbajutott gazdag zsidók festményeit. Ám egyszer csak ez a jól felépített, sikeres és önző luxusélet kibillen a biztonságából. Klein úrnak elkezd a posta egy zsidó újságot szállítani. A neve alapján összekeverik egy zsidó férfival. Klein eddigi erkölcsi és intellektuális ké­nyelme megroppan. Elkezdi kutatni a titokzatos névro­kont, ám eközben saját identitását, közönyös személyi­ségét tárja föl, és visszafordíthatatlan változáson esik át. Az alakítás szakmailag megint lenyűgöző, jelentősége azonban sokkal nagyobb. Az már megszokott, milyen fölényesen hűvös eleganciával tud Delen nőkkel bánni, finom ruhákat viselni, nagyvilági fogadásokon mozogni, beilleszkedni a polgári világba. Most azonban nem ellen­pontozhatja mindezt a szépségével, nem bámulhat tehe­tetlenül önmaga elé. El kell jutnia egy mindent megkér­dőjelező önvizsgálat kényszeréig, vállalva a lehetséges megtisztulás kínjait. És kiderül, hogy megadó hitelesség­gel képes végigmenni ezen az úton is. A megpróbáltatás sikere fontos üzenet korának. A szóf­ián alkalmazkodásnak van egy pontja, amikor meg kell állni. Legalábbis az ő nemzedékének. Nem lehet mit kez­deni egy olyan közeggel, amely felszínesen kommer­­cializál minden korábbi haladó értéket, amely ismét mű­emberek kegyetlen kiszámítottságának, gépies profiz­musának ad szabad teret. A játék fegyelmezetten har­sány, hiányzik belőle a játékosság. És erre azért Delon is rácsodálkozik, hiszen ő egykori erőszakosságával még saját egyéniségét fedeztethette föl. Őt még nem kitalál­ták. Rátaláltak. A 80-as évektől lassan elfogy Alain Delon körül a levegő. Hiába az igényesebb próbálkozások, A Swann szerelme, A mi történetünk vagy a Casanova... A közönség to­vábbra is csak zsarunak akarja látni. Csökkenni kezd a piaci értéke. A színészeknél látványosan fájdalmas dolog az öregedés. Azzal együtt, hogy a férfiak kezében éppenséggel új adu is lehet, Delont sokáig nem viseli meg az évek múlása. Diadalmas férfiasságának fáradtan is töretlen birtoká­ban van. A ráncok szaporodásával pedig egyre gyengé­­debb az arca. De már nem kap lehetőséget a művészi megújulásra. Idén lesz hetvenéves. A legújabb újsághírek szerint ma­gányos, életunt, és leszámolt a filmszakmával... Ragyogó napfény

Next