Muszter örökmozgóképújság, 2006 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2006-08-01 / 8. szám
MUSZTERaugusztus Tévé harcot, már csak szabadulni akartak a fojtogató légkörből, a közvetlen fenyegetettségből. Ki erre, ki arra. • 1989: a magyar történelem egyik legzavarodottabb esztendeje. Endékások nyaralás címén elözönlik az országot, de úgy néz ki, nemigen akarnak hazamenni. Várakoznak, illegális határátlépésre, a nyugatnémet követség „megszállására” készülnek. Egy civil szerveződés Pán-Európai Pikniket szervez a magyar-osztrák határ két oldalán. Ideiglenesen - egy órára - leveszik a lakatot a határkerítésről. A határőrök - utasítás hiányában - nem tudják, hogyan cselekedjenek. A régi reflexek szerint, ahogy oktatófilmeken is bemutatták nekik, vagy megengedően, 740 keletnémet állampolgár jókor, jó helyen tartózkodik, és átözönlik a nyitott határon. Gundula, Kurt és hatéves gyermekük pár nappal később érkezik. A határ, a kerítés ismét zárt. Illegálisan kell átlépni. A lemaradó férfi dulakodásba keveredik egy lesben álló határőrrel, és életét veszti. Ő a Vasfüggöny utolsó áldozata. A kéttagúra csökkent családot a kőszegi határőrhelyre viszik. Választhatnak, merre tovább. Egy idős, volt határőr somolyogva meséli, régebben az volt a szokás, hogy a menekülő határsértők elé lőttek, úgymond „lassító lövéseket”. A Kürtöt elfogó fiatal határőr nem érzi felelősnek magát a történtekért, balesetnek tartja az egészet. A rövid interjú végén mégis elsírja magát, nem tud elszámolni a lelkiismeretével. Fellengzősen azt is mondhatnám: mindannyiunk lelkiismeretével. Szalay Péter Határesete újabb adalék a rendszerváltozás nyitányához. • A történelmi dokumentumfilmek tévés panorámáját áttekintve a májusi program tekinthető „teljesnek”. A hónap végén szabadságra indul a Filmidő, de későbbi időpontokban korábbi sikeres filmjeit ismétli, (így kerül újra adásba a kiemelkedő tudománytörténeti jelentőségű sorozat, az ötrészes Beszélgetések a pszichoanalízisről.) A Duna filmkínálata talán azért tűnik szerényebbnek, mert egy újonnan indult, Autonómia elnevezésű csatornát is el kell látnia értékes alkotásokkal. Az egyelőre kiszámíthatatlan nézettségű Duna tl-n olyan művek szerepeltek májusban, mint a Határtalanul - történelmi nagyjainkról szóló ismeretterjesztő sorozat; az Ikonosztáz - Magyarországi hittörténet; vagy A „casus belli” ember. • A két csatorna esetlegesen és véletlenszerűen egymás mellé kerülő dokumentumfilmjei ésműsorai történelmi áttekintésben egy támadó-zsákmányszerző aktivitásból visszavonuló közösséget, majdan hatalmas külső támadásoknak kitett országot, végül súlyos vereségek elviselésére kényszerülő nemzetet mutatnak. Egy olyan rendkívül huzatos Kárpát-medencét, ahol - különösen a 20. században, az éles történelmi fordulatok kapcsán - a „menni vagy maradni” kérdése újra és újra felmerül, s az egyéni meg csoportos válaszok sokaságát kényszeríti ki. A 10. századbeli nomád, illetve félnomád törzsek - eufemisztikus kifejezéssel - kalandozásai valójában rabló hadjáratok voltak, melyek egy idő után a megtámadottak szilárd összefogásába ütköztek, s nem volt más út, mint a beilleszkedés az addigra valamelyest konszolidálódott Európába. Ötszáz évvel később már nekünk kellett gondoskodni a nyugati világ egyik ostromlott végvárának (is) tekintett Nándorfehérvár felszabadításáról. Az elhatározott haditerv ellenére megindított támadás (Kapisztrán János keresztes közreműködői részéről) kaotikus, átláthatatlan harci viszonyokat eredményezett, s Hunyadi Jánosé volt az érdem, hogy - nem kevés szerencsével - úrrá tudott lenni a helyzeten. Az oszmán seregre mért vereség mindössze ötvenévnyi időt engedélyezett egy újabb, nagy arányú támadás előtt, s száz esztendővel késleltette az ország középső területének megszállását, Magyarország három részre szakadását (Miért?, 23. rész). De nem hallgathatjuk el, hogy a műsorban a déli harangozás felemlegetése kapcsán szegényebbek lettünk egy legendával: nem értünk szól a harang. Ahogyan jó négy és fél évszázad múltán, a trianoni békediktátum kényszerű elfogadása idején sem. Magyarországnak - egy elvesztett háború egyik elindítójának - a „rabló béke” nagymértékű terület- és népességcsonkító határozatai nyomán középhatalmi státuszból egy kisállami formációba való berendezkedésre kellett felkészülnie. Parányi győzelemnek számított a Sopron hovatartozásáról döntő népszavazás, melynek során a németajkú városi polgárok szavazatai döntötték el a végeredményt Magyarország javára. A két világháború közötti revansvágyó magyar politika olyan kényszerpályákat indított el, melyek nemcsak az ország önpusztító szétveréséhez és szétveretéséhez vezettek, hanem emberek tömegeinek külföldre kényszerítéséhez - leendő munkaerőként vagy háborús védőfalként. A kelet-európai - rövid ideig egzisztáló - új demokratikus berendezkedések is bűnbakokat kerestek - és találtak! - a nemzeti kisebbségek csoportjaiban, hogy aztán a kollektív bűnösség elvére hivatkozva (nem kevés hátsó gondolattal) kitelepítsék őket. A kassai kormányprogram és a nyomában kiadott Benesdekrétumok alapján felvidéki magyarok tízezreinek kellett elhagyniuk szülőföldjüket, hogy-jórészt- a Magyarországról elüldözendő svábok tanyáira és házaiba költözzenek. 1956 minden korábbinál élesebben, a megtorlás fényében vetette fel a maradás vagy emigrálás kérdését. S jól tudjuk, az igazi, emberpróbáló „kalandot” azok választották, akik külföldre távoztak. Ha meg akarod tudni, ki is vagy valójában - azt csak a hazán kívül, idegenben tudhatod meg, szól az ismert szólás. Sokan, bár nem akarták ezt megtudni, mégis rákényszerültek. Akik itthon maradtak, a közép Kádár-kori, változásra és változtatásra érett politikával, a ’húzd meg, ereszd meg’ intézkedéseivel szembesülhettek. Jó példa erre a Rex együttes sorsa. A szinte minden gesztusukkal a fennállót provokáló zenészek csak a marginalitásban élhettek, és teremthették meg sajátos aurájukat. De az már túlzásnak tűnik, hogy a koncertek mindennapi légkörét az öncélú brutalitás és erőfitogtatás jellemezte volna a hivatalos szervezők, rendészek és rendfenntartók részéről. A Rex rövid életű tevékenysége, tagjainak szétszóródása a világban inkább gyökerezik a lázadó személyiség(ek) minden korlátot áthágó mentalitásában, mint a film sugallta „elviselhetetlen viszonyokban”. A Scampolo együttes tízéves fennállásáról szóló munkát pedig tekinthetjük egyfajta „panaszfilmnek” a maga egyoldalú (ellenőrizhetetlen) állításaival a zenekar szándékos szétveréséről, tagjainak ellehetetlenítéséről. Hiszen abból a KISZ-zenekarból nőtt ki és futott be rendkívül sikeres egyéni pályát Komár László! Elgondolkodtató viszont, amit - Gulyás János filmjében - az önálló kopjafa-állítási akciójáról elhíresült Inconnu csoport tagjai mondanak a rendszerváltozást megelőző 1988-89-es időszakról, a régi „urak” és az „új éhesek” kiegyezéséről, a politikai háttéralkukról, a lapok leosztásáról, meg arról a politikai-történelmi vákuumról és korszakváltásról, amikor az oroszok már elmenőben voltak, s a helyükön azonnal megjelentek az amerikaiak (I. Mark Palmer nagykövet közvetlen beavatkozása az eseményekbe). Az anarchistának bélyegzett csoport természetszerűleg került szembe az újratemetést szervező TIB-bel, a reformkommunistákkal és az ún. demokratikus ellenzékkel. Az állami monopóliumként gyakorolt bitóra juttatás és rehabilitálás cinikus aktusainak árnyékában a művészek nem akartak mást, mint - tagadva a „forradalom forradalmárok nélkül” koncepcióját - egy alulról jövő spontán kezdeményezéssel maradandó emléket állítani az ismeretlen áldozatoknak és hősöknek, így aztán az 1989. június 16-i hivatalos rendezvényeknek még a látóköréből is kiszorultak. Ma úgy látják, már annak idején körvonalazódott számukra a rendszerváltás félresiklása. Ami hozzájárult ahhoz, hogy később visszahúzódtak a politizálástól, amely iránt még érdeklődésüket is elvesztették. Visszatérve 1989-re, az az időpont elsősorban a hozzánk látogató keletnémet állampolgárok számára vetette fel a nyugatra menekülés vagy visszatérés dilemmáját. Esetleges kényszerű hazatérésüket egy olyan diktatúrába, mely megingathatatlannak gondolta magát, és ahol Honecker pártfőtitkár kijelentette, hogy „a fal még ötven év múlva is állni fog”. A hazai rendszerváltozás után a politikai emigránsok közül többen visszatértek, s a legfelső körök, a megalakuló kormányok tanácsadóiként befolyásolták az események alakulását. Ilyen volt a „szürke eminenciásként” emlegetett O’sváth György, aki személyes, 56-os emlékeiről is beszélt a róla készült portréfilmben. (Megjegyzem, ma is hallat magáról: a Nemzeti Kör egyik alapítójaként bírálja a jobboldali folyamatokat, s ezen belül a Fidesz kizárólagos képviseletre összpontosító, elhibázott stratégiáját.) • Vannak témák, elbeszélések, felidézett események, melyek belső drámája, feszültsége önmagában elegendő ahhoz, hogy a hatása alá kerüljünk, bármiféle különleges filmes megformálás nélkül is. Ilyen élményben is részünk lehetett az elmúlt hónapokban a képernyő előtt. Egy idős, intelligens és mélyen vallásos nő megrázó vallomását hallhattuk és láthattuk egyetlen beállításban. Az elbeszélés folyamán mindinkább szimbolikus jelleget öltő aszszony kislányként élte át a második világháború utolsó hónapjait egy Dunaföldvár közeli tanyán. Édesapja a nagymamához menekítette a családot, remélve, hogy ott biztonságban lehetnek. Az átvonuló szovjet katonák háromszor(!) jelennek meg, s meggyalázott anyát, halálra rémült gyermeket és meggyilkolt embereket hagynak maguk után. A nagyanya mindeközben életre szóló példát mutat a gyermeknek. Sohasem a bosszúról, sohasem a veszteségről beszél, hanem a tennivalókról, ami még előttük áll, s hálát ad minden megmentett pillanatért. (Sára Sándor: Memento.) Az elárult és erőszakkal külföldre hurcolt törvényes magyar miniszterelnök, Nagy Imre snagovi naplójegyzeteit és politikai elemzéseit egy mai - a fiatalabb korosztályhoz tartozó - színész, Kaszás Gergő olvassa fel. Meglepő, hogy valaki - aki számára a felolvasottak távoli történelmet jelentenek - milyen jól hangsúlyozva és kiemelve, értve és értelmezve adja elő a szöveget. Ebben természetesen része van az írás racionálisan felépített közlésmódjának, a magyarázatkeresés és a „hol rontottuk el” nem mindig szenvedélymentes ütköztetésének, valamint a belső, személyes dráma igazságának, mely áthatja az idézett részleteket. Kaszás Gergő úgy van kívül a történeten, hogy egyben felidézi önmagában a naplóíró-vallomástevő lelkiállapotát. Nem azonosulhat Nagy Imrével, de akarva-akaratlanul is azonosul a gondolataival. (Szép és puritán alkotás Ember Judit Hangoskönyve.) Mindkét film dokumentáció a jövőnek. Oral history, illetve hangzóvá tett naplótöredék. Közös bennük az emlékező elszánt és megingathatatlan hite. Egyiké a gondviselésben, a jóisten védő-óvó szeretetében; a másiké a szocialista eszmevilágban, amelyet ugyan kiforgattak, elárultak, megbecstelenítettek, és azok ellen fordítottak, akikért működtetni kellett volna - de újragondolásával minden új, demokratikus, nemzeti alapokra helyezhető. MUSZTER 4. évfolyam 8. szám megjelenik havonta címlapfotó: Anthony Zimmer ISSN 1785-0789 szerkesztőség: Magyar Nemzeti Filmarchívum 1021 Budapest, Budakeszi út 51/e • telefon/fax: 394-52-05 e-mail: tannerg@mail.datanet.hu • web: www.filmarchiv.hu Kiadja: Magyar Nemzeti Filmarchívum felelős kiadó: Gyürey Vera • szerkesztők: Forgács Iván, Tanner Gábor műszaki szerkesztő: Sóti Gábor • korrektor: Kerekes Andrea olvasószerkesztő: Schiller Erzsébet • szerkesztőségi asszisztens: Jarina Beáta nyomda: Érdi Rózsa Nyomda Felhívjuk minden szerzőnk figyelmét, hogy lapunk az interneten is megjelenik. Amennyiben nem járulnak hozzá ahhoz, hogy ott is közöljük az írásaikat, kérjük, ezt a cikk elfogadásakor írásban jelezzék. fő támogatónk: MAGYAR MOZGÓKÉP KÖZALAPÍTVÁNY