Filmkultúra Muszter, 2009 (7. évfolyam, 1-12. szám)
2009-04-01 / 4. szám
10 ÁPRILIS kijárni dolgokat a vezetőknél. (A Semmi művészet című könyvében ezt mitizálja még Esterházy Péter is.) Bement Farkas Mihályhoz, és elsimította egyik-másik, a feketézésen rajtavesztett csapattársa ügyét. Veszélyes küldetések voltak ezek, hiszen kiszámíthatatlan volt, éppen milyen kedvében van a „nagy ember”, ha azonban másként akarom nézni (és 1954 után másként nézték az emberek), ez a hatalommal vállalt cinkosság. Szemben Puskással, Papp Laci soha nem került ilyen helyzetbe. Sőt! Egy évvel harmadik olimpiai aranyérme előtt a szorító sarkában „szemeként” szolgáló edzőjét, akit csak az „árnyékaként” emlegettek, ismét nem engedte ki vele az Eb-re a sportvezetőség. Két évvel ezelőtt Papp már vesztett Eb-összecsapást, mert nem lehetett mellette Adler Zsiga bácsi, ezért most leszállt a Nyugat-Berlinbe tartó buszról. Az edzője nélkül nem megy sehova. Begipszeltette a lábát, és még orvosi igazolást is szerzett. Ki is esett a kedvenc sportoló kategóriájából hosszú időre. Pedig nem sokkal korábban írt kérvényt Rákosi Mátyásnak: engedélyt kért, hogy lakóházat építhessen a telkére. Micsoda különbség van kiállás és kiállás között! Puskás azzal, hogy elintézni való ügyeivel felkereste a hatalmasokat, nekik is kedvezett, mert egyrészt legyezgette a hiúságukat, hogy gesztust gyakorolhatnak egy népszerű sportolónak, mintha jelképesen „magával a néppel” gyakoroltak volna kegyet, másrészt méltán remélhették, hogy Puskás Öcsi révén az ő imázsuk is javul. Ha jót tesznek egy közkedvenccel, és ennek híre megy, akkor őket is jobban elfogadja, kedvezőbb megítélés alá vonja majd a nép. Elhallgatott legendák Még ma is homályos, miért maradt kint Bécsben Puskás 1956-ban. Ennek okaként leginkább is azt az újságcikket emlegetik, amelyben azzal vádolták, hogy Östreicherrel, a Honvéd akkori menedzserével maguknak tartották meg a csapat dél-amerikai túrájáért járó pénz nagy részét. De Szöllősi könyvében kiemel egy másik cikket, ami Puskást a Columbus utcai maffiózóként tünteti fel. Maga a szerző rámutat, hogy ez már csak azért is ördögi koncepció volt, mert bizonyos szempontból akár igaz is lehetett volna. Vagy másképpen szólva: hihető. Még másképpen: a feketéző, dolgokat kijáró sportoló képébe beleilleszthető. És hát tény: a nép, mely egykor annyira szerette Puskást, most tömegesen nem utasította el ezt a koncepciót. Nem döbbent meg, nem háborodott fel, nem tartotta nevetségesnek a rágalmazást. (Mert természetesen az állítás ebben a formában hazugság volt.) A 40-es évek második felében a Magyarországon különösen népszerű Mickey Rooney-ra hajazott a korabeli Puskás Öcsi. Az élelmes, szabadszájú, de ugyanakkor aranyszívű, mégis egy-két kemény dologért nem a szomszédba menő fickó. Persze a Rooney megformálta „kis gengszterek” ha mégoly szimpatikusak is, a legális és illegális világ között egyensúlyoznak. Megítélésük is nagyon különböző lehet: van, akinek szimpatikus lázadásuk, másnak viszont visszataszító törvényfelettiségük. Természetesen nem gond, ha egy ember cselekedeteit nehéz megítélni, csak nem várható el, hogy egy vitatható személyiség mítosszá váljon. Puskás „kint maradásának” megértéshez a Puskás Hungary joggal idézi fel Szűcs Sándornak, a Dózsa és a válogatott középhátvédjének esetét, akit különösen aljas módon csalt tőrbe az AVH, majd szokatlan gyorsasággal végzett ki, még mielőtt csapattársai kijárhatták volna halálbüntetése enyhítését. (Lásd erről Miért? Egy tragikus szerelem története /2005, Szobolits Béla/.) De tágabb összefüggésben is, a rémuralom keltette félelmet, melyet ma már nem érzünk a zsigereinkben, nem lehet alábecsülni. (Kifejezetten csak a vita kedvéért jegyzem meg, hogy Szűcsével ellentétes esetet is lehetett volna citálni. Kubala Lászlóét, aki 1950-ben disszidált, és vált Barcelonában a katalánok focilegendájává.) Akárhogy is, Puskás elment, és a hozzá fűződő legendák átszíneződtek. Amúgy is erodálódásnak indult mítosza immár teljes mértékben ki volt téve a megbélyegzéshez, negatív koncepciógyártáshoz remekül értő, politikafüggő (anti)propagandagépezetnek, így Puskásnak a Real Madriban eltöltött időszakáról gyakorlatilag semmit nem lehetett tudni. Magyarországon maradt az idegen zsoldba állt focista képe (még a nevét sem nagyon írták le), miközben párját ritkító metamorfózisáról (a súlyfeleslegétől való megszabadulásától, ismét alázatos játékossá válásáról és arról, hogy újra a világ élvonalába tudott emelkedni) csak szóbeszédek járták. ,,[A magyar foci] legfőbb büszkeségei rabigába görnyedve rúgták, míg bírták, a labdát, profi sorba állva, inkább szolgaságba menekülve, semmint hazájukban a hanyatlás fázisait mutatván be” - szólt a hivatalos megítélés még 1966-ban is. A Puskás Hungary főhősének erről a korszakáról kiemeli, hogy a magyar csatárzseni hány külföldre szakadt magyarnak adott pénzt, bárkin segített, aki szívességet kért tőle, valamint hogy milyen sikertelen vállalkozásokba fogott a foci mellett. Ez lenne az „emberi oldal”. Mindazonáltal ez teljesen érdektelen. Puskás emberi nagysága éppen abban állt, hogy fel tudott kelni a padlóról. Ha példaként akarjuk őt állítani, akkor azt a kivételes teljesítményét kellett volna jobban kiemelni, amivel mondjuk, bejátszotta magát a Realba, annak ellenére, hogy az edző, Carniglia mindent megtett azért, hogy ez ne sikerülhessen neki. Az elkényeztetett sztár tudott ismét kisember lenni. Borsi-Kálmán Béla a könyvében (Az aranycsapat és a kapitánya) megkísérli megmagyarázni, miért volt képes Puskás ilyen remekül alkalmazkodni a spanyol viszonyokhoz. Eljut a két ország közötti néplélek hasonlóságáig, de nem csak az érvelése nem túl meggyőző, nem is hiszem, hogy ilyen könynyen megmagyarázható a beilleszkedés ténye. Ez nem fakadhat másból, csak Puskás kivételes személyiségéből. És ami fontos, hogy újra működni kezdett a karizmája, ismét animálni tudta csapattársait. Azt szoktuk mondani, hogy Puskás beilleszkedett a Real Madriba, ami így nem igaz: Puskás előbb bejátszotta magát a kezdőcsapatba, majd újrateremtette a Realt. Hát ezért kapott kiemelt helyet a Bernabeu múzeumában. Sebes Gusztáv, Puskás egykori edzője és szövetségi kapitánya így beszélt egy interjúban a még „magyar” Puskásról: „A többieket valósággal szuggerálta.” Nem túlzás tehát, ha úgy fogalmazunk, mentalitásában is visszafiatalodott. Mikor a háború után Gallowich Tibor (a labdarúgás és a sportújságírás újjá Narrátorhang