Örökség, 2010 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7. szám
Napirenden pet, extenzív ártéri gazdálkodást folytattak, amelyben a vízjáráshoz igazodva a természeti javak sokoldalú felhasználása folyt, és teljesen megegyeztek az egymástól nagy távolságra lévő víz menti területeken élő emberek életformájával. A földhasznosítást tekintve azt találjuk, hogy bár csak néhány foltban van alkalmas terület optimális szántóművelésre (talajvízszint, talaj szervesanyagtartalom stb. tekintetében), a szűkösség miatt több helyen a homokdombokat, öntéstalajokat is művelésbe fogták, így az optimálisnál intenzívebb talajművelést alkalmaztak sok helyen már a szabályozás előtt is. A FOLYAMSZABÁLYOZÁS A termelőterület állandó növelésének igénye folyamatosan jellemezte a gazdálkodást, de a világgazdaság gabonakonjunktúrája és a jobbágyfelszabadítás még inkább felerősítette azt. A 19. századi vízszabályozások után már átalakul a hagyományos gazdálkodás, mivel a társadalmi-gazdasági környezet növekvő igényeinek kielégítése miatt a termelési kultúrák átalakulása céljából a természeti környezetnek kellett alkalmazkodnia. A vízrendezés célja, hogy a termelési kultúrák átalakításában a meghatározó szerepet a gazdasági környezet vegye át. A szabályozás 1855-től 1883-ig, a lecsapolás 1897-től 1913-ig tartott. 1867-re a munkákat befejezettnek nyilvánították, majd az azt követő évek és az 1879-es szegedi árvíz hatására ismét szabályozásokat végeztek, melynek eredményeként 1895 óta az elmúlt évtizedekig jelentős gátszakadás nem volt. A SZABÁLYOZÁS UTÁN A második honfoglalásnak nevezett mocsárlecsapolások Magyarország 19. századi vívmányai voltak, és a Tisza völgyében több mint négymillió kataszteri hold területet ármentesítettek. A gazdálkodásnak nagymértékben megváltozott környezethez kellett alkalmazkodnia: - szikesedés indult meg a nagy sótartalmú talajvizek hatására, és az elmaradó éves átöblítés hiányában, - a vizes növényzet kipusztulása miatt megnőtt a talajerózió, - az ártér eredeti flórája és faunája kipusztult, - a halállomány csökkent, - a folyó esése 50 százalékkal megnőtt, így fokozódott a meder bevágódása, és csökkent a talajvízszint, - 1880 után túlhasználtságban működtek a szántók, legelők, erdők, emiatt a táj egyensúlyának felbomlása indult meg. A vízrendezéssel megvalósított tájátalakítás magával vonta az itt élő emberek kultúrájának átalakulását is, és - a társadalmi adottságok függvényében - közösségenként változó erővel polgárosodást indított el. A Bodrogközi gazdálkodás átállt a szántóföldi művelésre - de a gabonakonjunktúráról már lemaradt. Az állatlétszám csökkent, megszűntek a terméketlen területek; ahol megtörtént szabályozás, ott az átalakult körülményekhez gyorsan igazodtak a termelési kultúrák átalakításával. Nem merevedtek be a folyamatok, a természeti környezet meghatározó szerepe csökkent, és ez volt a vízrendezés célja. De: a természeti feltételeknek megfelelő művelési ágazat nem a szántó, hanem a rét, a legelő lenne, és már a szabályozás előtt is mutatkoztak a túlhasználtság jelei, és ez a századfordulóra még növekedett. Az árvizeket nem tudjuk megakadályozni, mivel sem az éghajlati változásokat, sem a Tisza vízgyűjtő területén lévő erdőirtásokat nem befolyásolhatjuk, tehát tovább csökken a terület vízfelvevő képessége. Sok helyen a hullámtérben élnek az emberek, de a gátak tovább már nem emelhetők. Az egyik megoldás lehet a tiszai árvíz által veszélyeztetett kb. másfél millió hektár terület mentesítésére az, ha az elárasztható területeket tározókra használjuk fel, azaz hasznosítjuk az árvizeket, nem engedjük át hazánkon. A kialakított tározók körül új termelési kultúrák alakulnának ki. A szántóföldi gazdálkodás helyére erdők települnének, ami pozitív egészségügyi változásokat hozhat, és teret ad a fagazdálkodás és a vadgazdálkodás ágazatoknak, s a nagy vízterületek kiválóak a halgazdálkodás számára. A vizes területeken fellendülne a Tisza-tóhoz hasonlóan a csónakázás, vitorlázás, strandolás, horgászás. Jelentős természetvédelmi tájterületek alakulnának ki, ami az ökoturizmusnak a táptalaja. Tovább növekedhetne a Dél-Alföldön nagy hagyományú híres gyümölcstermesztés és öntözéses primőrtermesztés. Közgazdászaink, többek között Róna Péter, évek óta hangoztatják, hogy az öntözéses kertészetek a Duna-Tisza közén a gyengébben iskolázott rétegek számára is munkalehetőséget biztosíthatnának. A tározók a szomszédos országokból, s a hegyekből a Kárpát-medence fenekére lefolyó vizeket hasznosítanák, és megállhatna a Kárpátmedence talajvízszintjének a süllyedése is. Mindez része az 1997-es Nemzeti Stratégiai Kutatási programnak is, hiszen a korszerű élelemtermelés és a turizmus fejlesztése nagymértékben segítené a helyi gazdaságok anyagi helyzetét. ■ Kósa László 1998: Paraszti polgárosodás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880- 1920-ig), Planétás Kiadó, Budapest 14 ÖRÖKSÉG • Műemlék Régészet • Műtárgy 2 Marosi Sándor 1981: Táj és környezet. Földrajzi Értesítő 3 Viski Károly 1938: Etnikai csoportok, vidékek Budapest 4 Ifj. Kodolányi János: Néprajzi csoportok az ezredfordulón. Magyar Néprajzi Társaság, 2000. október 12-i vándorgyűlésén 5 Boros Balázs 2000: Három folyó között. Néprajzi tanulmányok, Budapest, Akadémiai Kiadó. 6 Viga Gyula 1986: Fejezetek Bodrogköz néprajzából, Miskolc 7 Kiss Lajos 1929: Földművelés a Rétközben 8 Szuhay Miklós 1998: A mezőgazdaság kapitalizálódása 1848-1918-ig, Budapest