Orosházi Hírlap, 1963. július-szeptember (8. évfolyam, 76-114. szám)
1963-09-29 / 114. szám
Szerkesztői üzenetek Lapunk kulturális rovatához az alábbiak küldtek nem közölhető költeményeket: H. Lajos Gyula, B. Gy. Lajos Vésztő, K. Anna Gyula, M. Jánosné Okány, R. György Békéscsaba, Z. Miklós Mezőkovácsháza, Sz. Sándor Csárdaszállás, B. József Battonya, M. Mihály Szarvas, K. Ferencné Orosháza, O. Sándor, B. Gyuláné Bucsa, V. Attila Gyula, V. Judit Csabacsúd. Ismételten közöljük kedves olvasóinkkal, hogy irodalmi jellegű kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A békéscsabai múzeum története és gyűjteményei A „Békéscsabai Múzeum-Egyesület" 2. rész A Békéscsabai Múzeum- Egyesület munkáját a közgyűlést nemsokára követő első választmányi gyűlés indította meg 1900. január 21-én. E gyűlés munkájának eredménye volt az, hogy az Országos Főfelügyelőség megígérte támogatását, továbbá, hogy a főgimnázium bizottsága egy első emeleti termet engedett át a múzeumi gyűjtemények számára, valamint az, hogy a képviselőtestület megengedte, hogy az egyesület a város címerét használhassa pecsétjén, bélyegzőjén, hivatalos iratain. Miután az alakulás formaságain és a szervezet megteremtésén túljutott, a Múzeum-Egyesület megkezdte népművelő-ismeretterjesztő és múzeumi munkáját. A közműveltség terjesztésének folyamatát az egyesület június 3-án és 4-én nyitotta meg, mikor is nagyszabású ünnepséget szervezett. Az ünnepség műsorában a díszközgyűlést a színházban rendezett hangverseny követte, majd dr. Hampel József egyetemi tanár, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgató-őre tartott előadást a régészetről és a hazai múzeumokról. Előadása épp oly nagy sikerű volt, mint az őt követő dr. Jankó Jánosé, a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának igazgató-őréé, aki „páratlan szellemességgel szólt a magyar és ázsiai hímzésekről”. Az előadások nagy hatást gyakoroltak a város közönségére és sokakat tettek érdeklődőbbekké az egyesület célkitűzései iránt. A nagy sikerű hangversenyt, melynek műsorában Kozma Andor (a Kisfaludy társaság titkára) és Jászay Mari (a Nemzeti Színház tagja) szavalt, Szendy Árpád (a m. kir. Zenekadémia tanára) zongorázott és Hubay Jenő hegedült. 1904-ben hasonló felejthetetlen művészi élményt nyújtó művészest követte, melyen az Országos Színi Akadémia növendékei jelentek meg, dr. Várady Antal igazgató vezetésével A népszerű tudományos előadások között — a nagy sikerű elsők után különösen emlékezetesek a „Csaba nevéről és az itt lakott népekről” (dr. Zsilinszky Mihály vallás- és közoktatásügyi államtitkár, az Egyesület védnöke), „A magyar faj megalakulásáról” (dr. Réthy László), „A mai Csaba telepítéséről” (dr. Karácsonyi János) és a „Régi csabai népszokások”ról (Maros György) elhangzott előadások. Az Egyesület a sorozatos népszerű előadások tartásába bekapcsolta a helyi iskolák tanárait is, akik elsősorban olyan témákról tartottak előadást, amelyek szoros kapcsolatban állottak a múzeum gyűjteményeivel, és alkalmasak voltak a tudományos kérdések iránt való érdeklődés felkeltésére (pl.: „A pogány magyarok műveltségéről”, „A gyulavarsándi leletről”, „A házi szövőiparról”, „A madarak hasznáról és káráról” stb.). A megalakulás utáni első években a szóbeli ismeretterjesztésen kívül a múzeum anyagát és az Egyesület munkásságát kiadványokkal is népszerűsítette és hozzáférhetővé tette a tagság. 1901-ben jelent meg az első, 1902-ben a második évkönyv. Ugyancsak ebben az évben jelent meg a múzeum és a könyvtár katalógusa is. A kezdeti évek hatalmas, sikeres lendülete után a népművelő tevékenységben törés állott be. Ennek okaiként egyrészről azt kell látnunk, hogy a körülmények nem alakultak az igényekkel együtt: nem volt alkalmas előadóterem, nem állt rendelkezésire kellő számú előadó, anyagi eszközökben is gyengén állt az egyesület; másrészről viszont az okozta a visszavonulást, hogy a vezetőséget nagymértékben lefoglalta a gyűjtemények gyarapításának és rendezésének gondja, később pedig az a hatalmas küzdelem, melyet építkezési államsegély ügyében folytatott, hogy a múzeumot új, megfelelő épületben helyezhesse el. Beck Zoltán (Folytatás jövő vasárnap) Fórum A népművelők műveltsége „Ha nem értjük világosan, hogy a proletárkultúrát csupán az emberiség egész fejlődése által teremtett kultúra pontos ismeretével, csak e kultúra feldolgozásával lehet építeni — ha ezt nem értjük meg, ezt a feladatot megoldani nem tudjuk.” — írja Lenin. Azt hiszem, ebből világos, hogy a szocialista műveltség kialakulásának alapvető feltétele az általános kitekintésű műveltség. „Minden emberi mű értelme mibennünk búg” — mondja József Attila. Ezek a gondolatok vetik fel egyre sürgetőbben az élet minden területén a korszerű műveltség problematikáját. És hitünk szerint elsősorban veti fel az élet ezt a kérdést azok körében, kiknek a „dolgozó nép okos gyülekezetének” kialakítása elsődleges feladatuk — a népművelők között. Az Élet és Irodalom hasábjain több hónapig folyt vita a korszerű műveltségről. Marót! Lajos költő vetette fel vitaindító cikkében a mai műveltség „tudathasadásának” kérdését. Azt, hogy a mai műveltség még humán és természettudományos műveltségre oszlik. Szerintünk népművelési vonalon viszont még nem az a kérdés, hogy a humán és természettudományos műveltség szintézist alkot-e már, hanem a kérdés veleje az: van-e egyáltalán valamiféle, akár humán, akár természettudományos műveltség? 3 a válasz sajnos igen elszomorítóban az, hogy alig. Tavaly júniustól szeptemberig a Népművelés folytatásokban közölte Bényei József tollából, a Hajdú-Bihar megyei Népművelési Tanácsadó felmérésének tanulságait, mely a népművelők esztétikai műveltségének alapjait feszegette. Ugyancsak a Népművelés e havi számában dr. Vass Gyula több megyében folytatott vizsgálódás alapján elrettentő adatokat közöl a népművelők iskolázottságáról. Bőven találunk még művelődési otthon igazgatókat, művészeti előadókat középiskolai végzettség nélkül. Főiskolát végzett népművelő az apparátusban egyre több van ugyan, de ez még nagyon kevés. S szerény meglátásunk szerint ez sem minden, mert ha valakinek a műveltsége megáll mondjuk azon a fokon, ahol például az 1954-ben vagy 55-ben végzett főiskolai ismeretanyag állt, az 1963-ban már nagyon kevés a korszerű műveltséghez. A magam tapasztalatai egyéni beszélgetésekből, a kétéves levelező színjátszó-rendező tanfolyam hallgatóinak vizsgaeredményeiből adódnak. Az említett cikkek és a magunk tapasztalata alapján a következő pontokban bukkantunk aggasztó fehér foltokra. Megdöbbentő, hogy még pedagógiai főiskolánt végzett tanároknál is nagyon szűkös a magyar nyelv szabályainak ismerete. A művelt beszédhez elengedhetetlenül szükséges két döntő kérdésre sem tud sok népművelő válaszolni: nem ismerik a kijelentő és felszólító mód szabályait (ez pedig az ominózus „hassuk-hessük” kulcsa), és nem ismerik a magyar hangsúly törvényeit sem. Képzőművészeti műveltségünk is nagyon gyér. Nem arról van itt szó, hogy tudja-e valaki, mi a gótika vagy milyen képzőművészeti stílus felel meg Moliére korának, hanem inkább arról, hogy ezen elemi ismeretek hiányában nincs képzőművészeti ízlésük. Ez szinte lehetetlenné teszi a harcot a giccs ellen. A Hajdú-Bihar megyei népművelők kedvenc festője Munkácsy Mihály. De ez nem kialakult ízlésre vall, hanem inkább óvatosságra meg arra, hogy Munkácsy -reprodukciók minden vicinálison láthatók. Furcsa dolgok derülnek ki az olvasottságról is. Szinte megállnak az ismeretek az egykori kötelező olvasmányanyagnál. Móricz Zsigmond is inkább a haladó irodalom „protokoll”alakja, mintsem lényegében ismert író. Néhány éve volt olyan hallgatóm, aki sem „A boldog ember”-t, sem az „Erdély” trilógiát nem ismerte. Teljes tájékozatlanságról vall — szellemi vetélkedőn kedvelt kérdésem —, mi a különbség Illés Béla, Illyés Gyula és Ilés Endre között? Sokan keverik őket össze, pedig kevés ennyire különböző írói világkép van a magyar irodalomban. Nem ismerik a ma irodalmát. Németh László is jószerivel csak annyira ismert, amennyiben a tv már közvetítette néhány darabját. Ugyanez a helyzet Brecht és Dürrenmatt körül, hogy a mai szovjet és szomszédos irodalmakról már ne is beszéljünk. A szovjet irodalom ismerete általában megáll a személyi kultusz irodalmánál Elég bő viszont a zenei ismeret, de ez is Protokollszerűen. Idekívánkozik Pernye András szellemes aforizmája: „már annyit tudunk a zenéről, hogy nem is marad fülünk a zene élvezésére”. Nyilván, aki Bartókot és Beethovent tartja a legnagyobb zeneszerzőnek, de a „magyar nótát” szereti legjobban, inkább csak válaszolni tud zenei kérdésekre. A színházi miliciok területén is még mindig az operett meg a zenés vígjáték a kedvenc — csak okos válaszokban erre nem illik hivatkozni. Mindebből következik, hogy népművelőink nagy része — őszinte tisztelet a kivételnek — nem rendelkezik önálló koncepcióval, nincs önálló értékítélete, s így saját kezdeményezései inkább formálik, mint tartalmi jellegűek. Nem tudják az egyes jelenségeket dialektikusan, történelmi fejlődésében nézni — s ez komoly eszmei zűrzavart eredményez. Lassan megszűnik az a módszer, hogy minden tennivalóra alapos brosúrát kapunk; a felülről sugallt „alulról jövő kezdeményezések” kora lejárt. Az 50-es évek bűvszavai hatásukat vesztették. Ez mind fokozott felelősséget ró a népművelőkre. A megoldás persze az lenne, ha fokozni lehetne az apparátusban a magasabb iskolai végzettséggel rendelkező munkatársak számát. Ha az egyetemeken induló népművelési szakok nem a népművelés tudósait, hanem gyakorlati embereit képeznék. Addig azonban elsősorban nem megsértődni kell, s magam sem akarok vészharangot kongatni. De a magunk körein belül, amit lehet, javítani kell a helyzeten. A különböző továbbképzéseken fel kell támasztani az igényt az általános érvényű művelődés iránt. Le kell szoktatni a népművelőket, hogy brosúrák idézgetésével pótolhassák munkájuk tartalmi részét. — Talán több szabad időt is kell biztosítani számukra, hogy maradjon idejük és kedvük az önművelésre. A szakmai továbbképzéseken általánosabb kitekintést kellene nekik adnunk. Új népművelési évadot kezdünk. Tele vagyunk tervekkel, elképzelésekkel. Most, az induláskor tartsanak a népművelők őszinte műveltség-vizsgálatot és igyekezzenek a magukban felfedezett űröket pótolni, hogy valóban művelt művelőd legyenek a népnek. Máté Lajos — Igen, rád. Megszólalt a telefon csengője. Az igazgató a kagyló után nyúlt. Az úristenit — dühöngött kínlódva Győri —, még ez is! A beszélgetés öt percig tartott. Az igazgatót a felesége hívta Vidáman csevegtek valami szombat délutáni kirándulásról meg a gyerekekről, akik közül az egyik ötöst hozott haza matekból. Gyönyörű — kesergett Győri —, mit törődik ez azzal, hogy öt perc múlva összedől felettem a ház. Kattant a telefon, s az igazgató Győrihez fordult. — Szóval panaszom van rád Győri elvtárs. — Tudom. — Tudod? Honnan tudod? — Nem nehéz kitalálni. Volt már panasz rám tíz évvel ezelőtt is. Éppen ideje, hogy újra kezdjétek. Az igazgató összeráncolta a homlokát. — Nem értelek. Miről beszélsz? — Mintha nem tudnád! Nem gondoltam volna rólad. — Mit? — Hogy... — legyintett. — Mindegy. — Mit nem gondoltál volna? — Azt, hogy te is..., hogy téged is... Meg vagy őrülve? -tiport önmagára Győri —, még csak az hiányzik, hogy kritizáld! Az igazgató felállt. Az ablakhoz lépett. Elhúzta a függönyt is. — Mi van te veled, János? Nem értem, mit akarsz. Miért hozakodsz élő tízéves dolgokkal? — Én? Ti hozakodtok elő véle, ha jól tudom! — Ne bosszants. Mi ütött beléd? — Azt te jobban tudod, mint én. Általában ti mindent jobban tudtok, mint én. Azt is jobban tudjátok, hogy mit gondolok. Akkor is jobban tudtátok. Érdekes! Az a vén öreg nagybácsim, ott Kanadában, röhögött rajtunk. Meg is írta egyszer, hogy akartok ti sok pénzt csinálni, ha folyton egymást marjátok és azt keresitek, hogy ki ölte meg apátokat, anyátokat? Hát nem volt igaza? Az én apámat Hitler ölte meg és ti mégis azt hittétek, hogy én a ti apátokat akarom megölni. Hát emberek vagytok ti? — Azok — mondta nyugodtan az igazgató és megfordult az ablaknál. — Sok hibával, de azok. És nehogy azt hidd, hogy neked nincs hibád. — Két zsák önkritika van már a vállamon. Nem elég? — Sok is. Nem kell két zsák önkritika. Győri elvtárs. Megváltozni kell. Azt igen. Megváltozni. — És én mit változtak? Az igazgató nem válaszolt azonnal. Hosszasan nézett ki megint az ablakon, arrafelé, ahol három óriás kémény fújta a fekete füstöt. — Találd meg végre önmagad. Győri már lehiggadt. Homlokát törölgette a zsebkendőjével. — Ezt akartad mondani? — kérdezte később csendesen. — Ezt. ! — Csak ezt? üBll — Csak. — Semmi mást? — De... Mondd, miért gyűlölöd Almásit? Győri tátogott, mint horgon a hal. — Mi bajod vele? Megbántott? — Ezért volt nálad... tegnap? — Ezért. Kért, hogy kérdezzem meg tőled, mert ő nem akarja. Azt mondta, meg sem hallgatnád. — Ezt mondta? — ö. — Érthetetlen. Azt hittem, hogy... Az igazgató arcán kedélyes mosoly jelent meg. — Látod, te is jobban tudtad, hogy mit gondol rólad Almási, mint ő maga. A bumeráng visszarepült. Győri nem jutott szóhoz. Egyre csak a homlokát törölgette. — Nesze, gyújts rá, János. Rágyújtottak. Győri mélyre szívta a Terv csípős füstjét és úgy érezte magát, mint aki rémítő álomból ébred. A múlt kínos emlékei akkor foszlottak benne teljesen széjjel, és a cigaretta füstjével kifújta azokat is. — Ez volt a panaszom — nézett rá szigorúan az igazgató, aztán elnevette magát. — Látod, ilyen is van. Győri szemét az ablakban látszó három behemót kémény húzta magához, de túlnézett azokon is, nagyon messzire. Az igazgató a titkárnőt csengette. — Almási elvtársat kérem — mondta a belépő csinos, szőke lánynak. Sass Ervin Vidám utazás Magyarul beszélő, színes, szovjet film, egy esztrádszínház művészeinek kalandos utazásairól. Bemutatja a kétegyházi Béke mozi 1963. szeptember 28-tól SO-ig.