Orosházi Hírlap, 1965. július-szeptember (10. évfolyam, 76-114. szám)

1965-08-08 / 92. szám

1963. augusztus 8. 4 Központi épület előregyártott elemekből A Békéscsabai Konzervgyár készülő irodaháza. (Fotó: Kocziszky) ' ■! , .-Í*Í4MM . I : I Ahol naponta 180—200 mázsa kenyér készül A kenyér elkészítéséhez liszt, só, élesztő, víz, na meg tüzelő kell. Nem új dolog, már a régi Babilóniában és Egyiptomban is is­merték. Ha minden együtt van, a gazdasszony a maga kis „üzemé­ben” megkezdheti a munkát, a ke­verést, dagasztást, kelesztést, for­málást és a sütést. A mai gyárakban sem más a munkafolyamat, csak a nehezebb­jét a gépek végzik el. Hogy is le­hetne naponta ezer és ezer kenye­ret elkészíteni emberi erővel? Egyszerű a dolog, mondatná va­laki, de az, hogy a kenyér végül jó vagy rossz lesz, az sok min­dentől függ. Többek között a liszt minőségétől, a gyártás technoló­giai előírásainak a betartásától és — a laikus nem is gondolná — még a levegő hőmérsékletétől is. Manapság azonban nem elég, hogy csupán jó legyen a kenyér, követelmény a gazdaságos terme­lés is. Hogyan oldják meg ezt a feladatot a Békés megyei Tanács 1-es számú Sütőipari Vállalat Bé­késcsabai Gyárának a dolgozói? Gacs János, a megyei tanács revizora befejezte a vizsgálatot és éppen az összefoglaló jelentését írja. ő tájékoztat arról, hogy az elmúlt év hasonló időszakához képest az idei első fél évben 30 ezer forinttal gazdaságosabban termeltek. — Nem megy ez a minőség ro­vására? Erre a kérdésre Liker János, a vállalat főkönyvelője ad választ: — A minőségre különös gond­dal kell ügyelnünk, mert az el­adatlan kenyeret újra visszadol­gozzuk. Ez többletköltség, ami a vállalatot terheli. Az igaz, hogy fél év alatt 8760 forint kár szár­mazott belőle, de a felelősség nem hárítható csupán a dolgo­zókra, több más körülmény is közrejátszott ebben. Az egyik a liszt minősége. A tavalyi búza általában gyengébb volt az átlagosnál. A laboratórium ugyan rendszeresen meghatároz­za a gyártás technológiáját, amit azonban nem­ mindig tartanak be. Ez egyes dolgozók hibájául róha­­­tó fel. Azt is tudjuk, hogy a sze­szélyes időjárás az idén egyik nap­ról a másikra nagy hőingadozáso­kat okozott, ami ugyancsak befo­lyásolta a kenyér minőségét.­­ A műszakiak és a munkások gazdaságos termelésre törekedtek, aminek egyik bizonyítéka, hogy a norma szerinti tüzelőanyag 5 szá­zalékát megtakarították. Ez pe­dig fél év alatt 17 800 forint volt. Igaz, hogy hét kemencét felújított a vállalat, de még így is jó az eredmény. Gondosan ügyeltek a fogyóeszközök — például az öt­méteres nyelű vetőlapát — meg­óvására, ami a vállalatnak ugyan­csak megtakarítást jelentett. Há­romezer-ötszáz forinttal kevesebb volt a villanydíj és ami talán a legnagyobb tétel: fél év alatt 21 mázsával kevesebb élesztőt hasz­­­­náltak fel. Az ilyenfajta megtakarítás sze­get üt az ember fejében. Vajon nem emiatt gyengébb néha-néha a kenyér minősége? Tóth Károly dagasztó azonban megmagyaráz­za: — Ha elegendő a kovász érési ideje, akkor kevesebb élesztő kell. Úgy is mondhatjuk, ha nincs meg az előírt érési idő, akkor hiába használunk fel bármennyi élesz­tőt. De nemcsak idő, hanem meg­felelő hőmérséklet is szükséges. Ha hűvösebb van, egy-egy 220 kilós dagasztócsészébe néhány de­kával több élesztőt teszünk. A pé­kek egy kicsit a „bőrükön ke­resztül” is gondolkoznak. A tüzelőm­egtakarítás részben Ugrai József fűtő érdeme. — Mit tart a legfontosabbnak a munkájában? — Ha tiszta a füstjárat, nincs hamu és a szenet előkészíti az ember, akkor nincs baj. Gondosan kell tehát itt is dol­gozni, mint bárhol másutt. A tü­zelőre ugyan panasz van, sok benne a kő, nagyon poros is, de annál inkább dicséret illeti a fű­tőket. Naponta 180 mázsa vagy még ennél is több kenyér készül és mindenki arra törekszik, hogy a feladatát eredményesen oldja meg. Ha néha-néha mégis gyen­gébb a minőség, mint amit a vá­sárlók elvárnának, az — mint láthatjuk — legtöbbször külső kö­rülményeken múlik. Rendszerint azonban jó a kenyér, ami a gaz­daságos termelés mellett a békés­csabai kenyérgyár dolgozóinak elvitathatatlan érdeme. P. B. Vasárnap IS merevség és következménye Sokat hallani, olvasni manap­ság a munka ésszerű szervezé­séről, az érvényben lévő rende­letek helyes alkalmazásáról. Sajnos, az elrettentő esetek so­kaságával találkozhatunk, ame­lyek korántsem szolgálnak meg­felelő módon egy-egy ügyet, íme, egy klasszikus példa, ami bizonyítja ennek igazságát. Az Orosházi Építőipari Szö­vetkezet az év első felében ka­pacitásának mintegy 50 százalé­kával Békéscsabán dolgozott a Makk­ utcai lakásépítkezésnél. Gondolhatnánk, miért ne jár­hatnának a munkások a megye­­székhelyre, ha egyszer helyben nem tudnak mit csinálni? A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. A ktsz a városi prog­ramját alig-alig teljesítette, la­kossági kerete pedig minimális volt. Maradjunk először az előb­binél. Valóban nincs Orosházán lehetőség építési tevékenységre? Egyértelmű a válasz: van, sőt sok is! Mert ugye a Békés me­gyei Tatarozó Vállalat készítette például az új bölcsődét, és ugyancsak e vállalat dolgozik a posta korszerűsítésén is. Az em­berek Békéscsabáról járnak át Orosházára, míg a ktsz dolgozói Orosházáról Békéscsabára vo­natoznak. Valószínű, hogy a munkások többsége sem „lelke­sedik” azért, hogy vidékre jár­jon, amikor lakóhelyén is van számára megfelelő munkaalka­lom. Illetve csak lenne! A helyzet ugyanis az, h­ogy a több évvel ezelőtt hozott rendel­kezés értelmében az építőipari szövetkezetek csak 100 ezer fo­rintig vállalhatnak közületi munkát. Lakosságit viszont kor­látlanul, amit a társasházak egész sora bizonyít, s amelyek tömbjének ára kétmillió forint felett van. S itt felmerül a kér­dés, ha a ktsz-ek alkalmasak több millió forint értékű OTP- lakások építésére, miért nem azok például az 500 ezer forint beruházású bölcsőde készítésé­re? A közületi munkát korláto­zó rendelet születésekor a szö­vetkezetekben valóban nem vol­tak biztosítottak a technikai és a személyi feltételek a nagyobb volumenű építkezések kivitele­zéséhez. Azóta azonban megvál­tozott a helyzet, az írott szabály, ahogyan mondani szokás, kinőtte kereteit, tehát mindenképpen módosításra szorul. Ez lenne a jelenlegi „keresztbeutazgatás” megszüntetésének egyik módja. A másik pedig az, hogy nö­velni kellene Orosházán is — az egyébként lakossági keretet ké­pező — OTP lakásépítkezéseket. Ennek egyik feltétele lenne, hogy nagyobb lehetőségeket biztosít­sanak akár az egyéni, akár a társasház-építési törekvéseknek. Ez egyébként Orosháza súlyos lakáshelyzetének egyik megol­dási formája is. Summázva az elmondottakat, a jelenlegi áldat­lan állapot felszámolásának egyik módja, a ma már elavult rendelet felülvizsgálata, módo­sítása, a másik pedig, hogy Orosháza biztosítson a helyi szö­vetkezet lakásépítési program­jához elegendő telket. (seleszt) Gondoskodnak az önkéntes tűzoltókról Igen eredményesen tevékeny­kedtek az elmúlt években az ön­kéntes tűzoltók a gyomai járás községeiben. Az áldozatkész önkéntesek most mindenütt új egyenruhákat kap­nak. Eindrődön 12 ezer forintot, Dévaványán 11 ezret, Gyomán 10 ezret, Hunyán pedig 5 ezret költe­nek új ruháik vásárlására. Az ön­kéntesek számára a községfejlesz­tési alapokból biztosítanak pénzt a vásárlásokhoz, s még ebben az évben kiosztják a tűzoltási gya­korlatokhoz szükséges egyenruhá­kat. LAKATOS ERNŐ EGYIPTOMI ÚTINAPLÓJA Az élet anyja III. „Egyiptom a Nílus ajándéka” — mondotta két és fél évezreddel ezelőtt Herodotos, a nagy görög történetíró. A Nílus életet adó vi­ze nélkül valóban nem lenne Egyiptom, nem lenne a nagy fo­lyam két partja mellett élet, csak végtelen, mozdulatlan, porzó, vad homoktenger a Földközi-tenger­től Szudánig. A régi egyiptomiak hatalmas istenként tisztelték a még ma sem teljesen tisztázott eredetű, délről­ északra hömpölygő óriás folyamot, mert valóban az élet forrása volt, s az ma is. A nép egyszerűen „A haza atyjá­nak”, az „Élet anyjának” becézi. Hiszen a Nílus nemcsak az élet jele, maga az élet a sivatagban. A folyó két oldalán pusztán né­hány száz méteres az a pálma­fákkal, bokrokkal, vetemények­­kel teli zöld csík, amelyen em­bermilliók él­nek. Nem egészen ak­kora ez a Nílust övező termősav, mint a mi Dunántúlunk, az ország összterületének mindössze két százaléka. Mégis csaknem har­mincmillió ember várja ettől a keskeny termőföldsávtól minden­napi betevő falatját. A Nílus partján állva egyipto­mi barátom, Adel Mahmud al Azhab a közelünkben levő falura mutatott: — Látja, ilyen a mi népünk ge­nerációktól örökölt életösztöne. Házait, falvait nem építi a ter­mőföldre. A termőföldet úgy őrzi, mint legnagyobb kincsét, szeme­­fényét. A falu a Szahara homok­jára épül, hogy egy talpalatnyit se raboljon el a termőföldből. Egyiptom csapadékszegény or­szág, legnagyobb részében telje­sen ismeretlen az eső. Ez földünk egyik legszárazabb területe. Még a Nílus-delta vidékén is, ugrás­­nyira a tengertől, egy évben csu­pán hat-nyolc esetben esik, más részeken kétszer-háromszor. Az évi csapadék mennyisége 6—3 milliméter. Köztudott, hogy a leg­igénytelenebb növények fejlődésé­hez is évente legalább 400 milli­méter eső kellene, így a Nílus nyújtja az egyetlen lehetőséget, hogy partja mentén öntözéssel a sivatagnak a folyó iszapjával ke­veredő homokja is termővé vál­jék. A Nílus áradásaival gazdag iszapját teríti a fellah földjére, majd megteremti a lehetőségét az egész évi rendszeres öntözésnek. A Nílus csapadékot, termőföldet, trágyát és építőanyagot ad az egyiptomi földművesnek. Élteti a növényzetet, biztosítja az éven­kénti többszörös jó termést. Napjainkban az új Egyiptom­ban, az Egyesült Arab Köztársa­ságban társadalmi üggyé vált a sivatag meghódítása. Ugyanis a világon talán itt a legnagyobb a népszaporulat. Esztendőről »eszten­dőre óriási ütemben, hét-nyolc­­százezerrel nő a lakosság száma. S a mai Egyiptom minden polgá­rának kenyeret akar adni. At Tahrirnak (Felszabadulás) hívják azt a tartományt, amelyet minntatelepüléssé kíván fejleszteni az EAK kormánya. A minta­tar­tományban minta­falvak épülnek. És ezekben is a legfontosabb ten­nivaló a Naus vizével újabb terü­letek elhódítása a Szahara óriási homoktengerétől. Ezen a vidéken már motoros szivattyúk emelik ki és juttatják el a vizet az öntöző­­rendszer pókháló módjára szer­teágazó csatornáiba. Másutt, ahol még nem futotta gépekre, emberi erővel, bivallyal, tevével vagy szamárral hajtott, talán még a fáraók idejéből származó vízki­­emelők működnek, hogy továb­bítsák a nagy folyó vizét a termő­földekre. Csak így érhetik el, hogy az esetlen, szomjas vidéken is teremjen a föld. Éppen egy ilyen öreg vízkiemelő - masinát akartam lefényképezni,­­ amikor

Next