Orosházi Hírlap, 1972. április-június (17. évfolyam, 39-75. szám)

1972-06-01 / 63. szám

Három könyv: versek, drámák, elbeszélések Az ünnepi könyvhét könyve­inek is nevezhetjük a Szép versek 1971, a Rivalda 70—71 és a Körkép 72 című köteteket. Okkal, mert lassan egy évtize­de már, hogy a könyvhetek változatos kínálata közben ez a három cím az állandóságot, a folyamatosságot jelenti: az előző esztendő, színházi évad legjava verseit, drámáit, elbe­széléseit. Kellemes megszokás, hogy a könyvhetet már el sem képzelhetnénk igazán ünnepi­nek e kötetek díjával, mely so­rozat évenként megjelenő da­rabjai az olvasók tízezreinek ajándékoznak maradandó él­ményt. A három műnem válogatását közül a verseké a rangidős. Ki­lencedik alkalommal jelentkezik a boltokban, alkalmi pavilonok­ban frissességén, érdekességén azonban alig látszik ez a soro­zatoknál nagyon tekintélyes kor. S ha igen, elsősorban úgy — erre már a Magyar Hírlap kritikusa is felhívta a figyel­met­­, hogy néhány alkotót tízesztendős verse képvisel a rangos seregszemlén. A címla­pon egyébként felvillan mai költészetünk szinte valamennyi jelentős személyiségének port­réja, Baranyi Ferencé és Zelk Zoltáné, csakúgy, mint Juhász Ferencé és Simon Istváné, vagy’ Nagy Lászlóé és Weöres Sán­doré. Hasonlóan kiváló névsort idézhetünk a Körkép-elbeszé­léskötetből, az említett gyűjte­mények talán legjobb darabjá­ból. A huszonkét mű közül Lengyel József így... című írására, Galgóczy Erzsébet és Kertész Ákos műveire, Kamon­­dy László novellájára, Déry Ti­bor különös hangulatú Knocko­ut úr útikalandjaiból című al­kotására és Karinthy Ferenc Ős­bemutatójára hívnánk fel leg­előbb az olvasóközönség figyel­mét. Gazdag választékot nyújt az 1870/71-es színházi évad legsi­keresebb bemutatóit összegyűj­tő Rivalda. Komédiától a meg­rendítő oratóriumig, bravúros költői játéktól a tréfában elbe­szélt tragédiáiig egy sor külön­féle színpadi műfaj jó produk­tumait megtalálhatjuk a kötet­ben, melyből különösen jó szív­vel olvastuk Illyés Gyula címé­hez illően okos Bölcsek a fán című drámáját, Darvas József Pitypangját, s Devecseri Gábor klasszikus értékű, emberséges és rendkívül mély gondolatokat megfogalmazó Bisca siratóját. Amit talán fe Rivaldából és a Szép versekből is leginkább hi­ányolhatunk: viszonylag kevés, az előző években megszokottnál kevesebb bennük a közvetle­nebbül mai téma, a művészileg és művészien megformált hét­köznapi valóság. Az a társadal­mi körkép tehát, amit méltán olvashatunk címként az elbe­széléskötet címlapján. Végezetül egy hagyományo­san jó gyakorlat: az említett könyvek az ünnep hetében fél­áron kaphatók. Ennél szeren­csésebb szimbólumát nemigen lehetne találni a könyvhétnek, sőt, a könyv 1972-es egész esz­tendejének sem. Hímzések Június elsején este fél 8-kor nyílik meg Gyomán a művelő­dési házban, a mezőkovácsházi művelődési ház „Népi hímzé­sek” című kiállítása. Ebből az alkalomból Gyöngyösi László és dr. Szabó Imréné általános és szakmai tájékoztatót, tárlatve­zetést tart. Június 3-án, szombaton dél­után 4 órakor a művelődési ház nagytermében látják meg a gyo Gyomán­ taiak az iskolai év utolsó bázis­­megmozdulását. Ez lesz az end­­rődi és a gyomai általános isko­lák, valamint művelődési házak úttörő művészeti csoportjainak évadzáró bemutatója. A pajtá­sok énekekkel, táncokkal, ver­sekkel szórakoztatják a közönsé­get. Június 4-én, vasárnap este 7 órakor a Lézer­beat-zenekar várja a táncolni vágyó fiatalo­kat a művelődési házban. szólt mintegy összegezve Neil. — Nincs igazad — mondta határozottan Lobov. — Gondol­kodni kell ezen. Ismered a ré­gebbi űrhajósok véleményét a fantomjáról? — Ismerem — ütött Neill ke­zével a vállára, — de soha nem vettem azokat komolyan. Vala­ki kapcsolatot akar velünk ke­resni, ezért tesz ilyen meghök­kentő kísérleteket, mint például az anyagi jelenségek mesteri utánzása. Ez nem lehet igaz. Van ennél akár ezer jobb, ter­mészetesebb és ötletesebb le­hetőség az első kapcsolat létre­hozásához. És azt is meg kelle­ne érteniük, hogy az utánzás minket egyenesen megijeszt! — Azt hiszed, ez olyan egy­szerű. — megérteni egy másfaj­ta értelmet? — Igaz. Nehéz ez, Iván. De­­ hát körülöttünk pusztaság van.­­ Sem hang, sem zaj, sem jelzé­­­­sek. Hol vannak az értelmes, s kapcsolatot teremteni akaró lé­nyek? Az egész Föld, sőt az egész Naprendszer szinte lüktet a munkánktól. Ennek nyomait akár tíz vagy száz fényév­ tá­volságr­ól is észlelni lehet. Mu­tass nekem itt ilyen nyomokat, és akkor elhiszem a fantómia ilyen értelmezését. — És ha azok az értelmes lé­nyek más utat járnak alkotó munkájukban, amely nem olyan látható, mint a mienk? — kér­dezte makacsul Lobov. Neill el­mosolyodott: — Csak egy út van : fej — kéz — munka. Más lehetőség nincs! — És ha van? — Igen, ha van? — támogatta Remi Lobovot — És milyen lehet az? — mo­soly­odott el Neill. Dumas vállat vont, de Lobov a képernyőn látható távoli csilla­gokra, galaktikára nézve elgon­dolkozva szólt: — Ki tudja? A világ hatalmas, és mi csak igen keveset isme­rünk belőle... (Folytatjuk) Most, hogy már eltelt másfél hét is a bemutató óta, válto­zatlanul­­ egy Ady-vers jut eszembe, a Görgey—Stark— Sándor produkciót idézve. A versből is csak ennyi „Te, pát­riárkák ősdeli sarja, Te / Ki fo­god mindig Lillád derekát, / öleled e kis magyarságot / Te örök, és új huni poétaság. Óh ébredj, valahányszor ébresz­tünk.” És utána nyomban a kérdés: felébredt-e Vitéz Mihály szel­leme ezen az előadáson? Per­sze, ki-ki ismerete, igénye, kí­vánalma szerint adhat erre vá­laszt, és azt hiszem, nem ér­heti szó a ház elejét, ha az elő­adást néző kritikus a legigaz­ságosabb válaszhoz akar köze­líteni. Hogy ez a Lillája dere­kát ölelő, ó és új huni poéta, ez a korában annyira félreis­mert nagy szellem, ez a sze­rencsétlen költő mennyire jött vissza a múlt időkből, hogy hozzánk is szóljon, nos, erre válaszolni nagyon nehéz. Kezdődnek a nehézségek ott, hogy az amit láttunk kimond­­dottan és bevallva nem Csoko­nai műve, hanem a Görgey— Stark—Sándor trióé, akik egy alig ismert Csokonai-vígjáték­­ra, a Gerson du Malheureaux­­ra, avagy Az ördögi mestersé­gekkel találtatott ifjú-ra és Csokonai egész életművére épít­kezve csináltak egy valami újat, belesűrítve abba mindent, amit csak hatásfokozónak vél­tek. Sokszor meglepő lehetősége­ket ad az, ha az előadást, és az előadást magyarázó színházi műsorfüzet néhány mondatát összehasonlítjuk. Legyen szá­momra szintén megbocsátható, hogy most én is ezt teszem, de tálcán kínálja magát a dolog. Görgey Gábor írja: „...Ren­dezői színház — hajtogatják ma világszerte a rendezők, és megteremtik a maguk diktatú­ráját. Én szeretem a rendezői színházat, mindaddig, amíg nem csonkít, hanem többet nyújt. Az se baj, ha ez a több­let szélsőséget jelent... A ren­dezői „mámort” íróként akkor éltem át igazán, amikor Sándor János Vörösmarty vígjátékát, A fátyol titkait nyomta néhány éve a kezembe: tessék tökéle­tesen átgyúrni, tetszés szerint... Hasonló vállalkozás a Lilla és a kísértetek. A kiszemelt anyag Csokonai Vitéz Mihály: Ger­son du Malheureaux, vagy Az ördögi mesterségekkel találta­tott ifjú című kétfelvonásos vígjátéka. Néhány figurájából, és helyzetéből bontottam ki — ugyancsak Sándor János talál­mánya és ösztönzése alapján — az új, nyersebb komédiát. De nemcsak ez a kis vígjátékot, hanem az egész Csokonai-élet­­művet vadászterületnek tekin­tettük.” Látva az előadást és előtte is ,és utána is elemezve az új darabot készítő triumvirátus Görgey által leírt szándékait, akadnak különbözőségek és adekvát dolgok is. Vagyis kü­lönbözőségek a szándék és a megvalósult hatás között, mert azért a színház­­ mégiscsak hatni akar a nézőre és nem ön­célú játék. És vannak öröm­teli szépségek is, hogy igen, ez az, ezt lehet, ezt kellett, ez jó volt! Valamit azonnal le kell szö­gezni: szinte lehetetlen min­denre kitérni, bizonyítani és bizonygatni; végtére is a kriti­kát olvasó néző, vagy színész, vagy író, vagy rendező — ki­ki a kritika tárgyához való kap­csolatától objektíve és szub­­jektíve is (bocsánat a közhe­lyért) vezéreltetve fogadja el a kritikusi szót, okfejtést, véle­ményt. Ezért valóban csak rö­viden. Nekem, és hiszem, hogy eb­ben nem vagyok egyedül, tet­szenek az olyan vállalkozások,­­ hogy irodalmunk nagyjait vis­­­­­szahozzuk. De nem biztos, sőt. S egyáltalán nem biztos, hogy­­ ezek a most kialakuló formák (vagy divatok?!) a legalkalma­sabbak erre. Azért, mert Jézus Krisztusból Amerikában szu­persztárt csináltak rock-muzsi­kával, és Júdás mikrofonba énekli songjait, nem biztos, hogy ez a mi szegény „ó és új hun­” poétánk csak bömbölő technikával képes XX. századi lelkivilágunk kozmikus magá­nyán rést ütni, é­s megmutatni: a történelemben csak az idők változnak, az emberek és a módszerek csak külsőségeik­ben és nem lényegükben ala­kulnak át. (Ha egyáltalán ez így helytálló lenne!) Ha most valaki azt gondolná: konzervativizmus ez az egész, azt arra kérem, ne vesse el túl hamar a sarkot, mert — sajnos — nincs igaza. Ha egyszer a közeg, a színpadi helyzet, pil­lanat ellenáll valaminek, ak­kor hiába minden magyarázat: ha viszont öntörvényűen kap­csolódnak az új dolgok, for­mák, kifejezési eszközök a ré­giekhez, semmi baj. A példa: az első rész mikrofonos­ machinációi kínosak, ugyan­ezek a másodikban természe­tesek. Persze, a színpadi hely­zetek nem voltak azonosak. Hol van hát az igazság? Di­vat? Valljuk be , az is. Machi­náció? Az is. Sikeres ötletek sorozata? Az is. Szóval kísérlet. „Lilla és a kí­sérletek .. ” Tizennyolcadik századi hangulat, aztán mind­ezt farba billenti a ma csodá­ja, a fülrepesztő hang­ sokk, mert Lilla, szegény, csak így férkőzhet a szívünkhöz, és Ma­gyari Mihály (alias Vitéz Mi­hály) költő ébresztése is re­ménytelen, ha nincs korszerű szuper­ technika. Aztán még egy, a végére. Egy igazán ügyes szerző-trió továb­bi sikereit nem biztos, hogy csak a szüntelen dicséret se­gíti, gyorsítja. Mert az sem biz­tos, hogy már­­ megtalálták azt a fix pontot, amivel ki lehet mozdítani a színházi világot ál­lítólagos stagnálásából. És az sem biztos, hogy Csokonai Vi­téz Mihály életműve, aki korá­ban, ahogy Ady mondja: „ölel­te e kis magyarságot”, szóval, hogy ez az életmű csak egysze­rűen „vadászterület” arra, hogy abból csináljunk egy új komé­diát. Csinálhatunk, persze, a nemzet kincse már, de azért ez a Vitéz Mihály mégis csak a magyar irodalom egyik óriása Szerény, szerencsétlen óriása, ki Lilláját sohasem érte el, ki az eszményeiért való küzdel­mében csak a kitaszítást és a kudarcok ízét kapta. Aki így búcsúzott a debreceni kollégi­umtól: „Állottam ott, s men­tem ott, ahol állani vagy men­ni jónak láttam. Néha hibáz­tam, megvallom, de aki nem hibázik, angyal az, aki hibáját meg nem ismeri, gazember az.” Vitéz Mihályt kerestük mi ezen a színpadon, és hiszem, hogy csak részben jött el oda. Csak villanásokban. Többet nem adott ,mint amit eddig tudhattunk róla. És aki nagyon keveset tudott róla, annak csak egy forgatagos, helyzetkomiku­mok sorára épülő, precízen megrendezett, beállított máso­dik felvonást, néhány kitűnő alakítást — Dénes Piroska, Cse­­rényi Béla, Csernák Árpád — néhány jó alakítást — Dobos Ildikó, Széplaky Endre, Kalmár Zsuzsa, Gálfy László — és a többi szereplők becsületes, szí­nészi munkáját — Szerencsi Hugó, Vajda Károly, Flórián Antal. Élményszerű színpadké­peket Csányi Árpád Jászai-dí­­jas művészi világából, szép jel­mezeket Él Erzsébettől, és a Stark-zenét interpretáló, igyek­vő zenekart Holpert János ve­zényletével. És Ady kérdése? „Oh, éb­redj, valahányszor ébresztünk.’ Felébredt hát Vitéz Mihály? Az a jó, ha nem túlozzuk el a dolgokat, és azt mondjuk: most még nem. Talán több alá­zattal és „a hibák megismeré­­sével”, majd egy újabb alka­lommal bafifc Érv» Színházi jegyzet Vitéz Mihály ébresztése?

Next