Orosházi Hírlap, 1972. október-december (17. évfolyam, 115-152. szám)
1972-11-05 / 130. szám
Egy délelőtt Szalonta és Nagyvárad irodalmi emlékei között Október végi ősz pazar színpompája, ragyogó napsütés fogadott bennünket a nagyszalontai főtéren. Az átutazóban levők is megállnak itt egy kis időre, hogy kegyelettel emlékezzenek a nagy magyar „bárd”ra, Arany Jánosra, aki e városkában született s itt élte életének egy jelentős részét A nevezetes Csonka Tornyot, a bejárat fölötti Arany szobrot most állványerdő takarja, alig lehet kibetűzni az emléktábla szövegét: „Zárt sisakon s pajzson kézbe, kivont kardú, Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú.” Így a látogatónak be kell érnie egy kisebb gyűjtemény megtekintésével. Nem lehet megindultság nélkül szemlélni a kiállított relikviákat, kéziratokat, könyveket, rajzokat, a költő pesti lakásának néhány bútordarabját, főként pedig azt a karosszéket, amelyben 90 évvel ezelőtt, 1882. október 22-én örökre lehunyta szemét. — Milyen különös véletlen, ez a nap — akárcsak az idén — akkor is vasárnapra esett. • A torony külső renoválása belső megújulással, a múzeumi anyag újjárendezésével párosul. Szép ajándék ez, a szülőhely és az utókor hálája, — így nemsokára ismét ezrek és ezrek ismerkedhetnek majd a megszépült, teljesebbé vált Arany kiállítás anyagával. Szalonta azonban csak nyitány, hiszen alig félórányi autózás után már Nagyváradon vagyunk. A századforduló éveiben a magyar irodalomtörténet jelentős lapjait írták ebben a városban. Ma emléktábla hirdeti, hogy az egyik főtéri kávéház asztala mellett született meg a Holnap Társaság gondolata, az országos hírű antológiák terve. A szomszédos Szigligeti Színház, számos nevezetes színházi esemény színhelye — aznap éppen az elmúlt évben Békéscsabán is bemutatott Baranga darab szerepelt műsorán Miniszter a barátom címmel — Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos színikritikusi tevékenységének egyik fontos állomása. A széles, fasorral szegélyezett egykori Vasút utca végében a székesegyház és a volt püspöki palota 365 ablakos, monumentális barokk épületének szomszédságában ott áll fehérre meszelt házaival, oszlopaival a több mint 350 méter hosszú hajdani Káptalan-sor. Ady egyik hatásos és szókimondó cikkének ihletője, majd sajtóperének és elítélésének okozója. Lépten-nyomon újabb és újabb irodalmi jelentőségű helyekkel1s találkozunk. Közelben van a BrüM-ház Lédiék háza, Ady és a híres váradi szépasszony regényes szerelmének kiindulóhelye, Szigligeti Ede, illetve Dutka Ákos egykori lakóháza, a volt premontrei gimnázium nagy szürke épülettömbje, Juhász Gyula nagyváradi tanárkodásának tanúja. A város irodalmi emlékeinek leggazdagabb tárháza mégis a hajdan volt Müller cukrászda (népszerű nevén a Müllerei) helyiségeiben berendezett Ady Múzeum. A „genius loci” talán itt a legkézzelfoghatóbb. Ahol ma Szervatius gyönyörű Ady szobra áll, ahol a tárlók, a tárgyak mind Adyt idézik, ezelőtt hét évtizeddel a fiatal nagyváradi újságíró és baráti köre egyik kedvenc tartózkodási helye volt, ahol szinte naponta megfordult. A museum fiatal igazgatója, Tóth János Nagyvárad kultúrtörténetének lelkes kutatója értő vezetése nyomán kibontakozik a látogató előtt Ady Nagyváradon folytatott publicisztikai tevékenysége, a Léda szerelem története, a holnaposok tevékenysége éppúgy, mint ahogyan kirajzolódik előttünk a városból elkerülő Ady párizsi és csúcsai tartózkodásának, munkásságának számos momentuma is. Néhány óra kevés a sok-sok irodalmi emlék behatóbb megismerésére, arra azonban elég, hogy igazolva, bizonyítva lássuk, magunkénak érezzük Juhász Gyula egyik versének megállapítását: „Várad, kinek nem látni mását: Ily vígat, újat és erőset...” Dr. Papp János Jámbor évődés látszott Demeter nevető szemén. — Ennyire semmibe veszed az akasztófát? — Arra kíváncsiak, hogy ki készítette a klisét. — Arra is. — Én voltam... — Az lehetetlen... — morfondírozott szelíden a főhadnagy. — Nincs neked akkora kézügyességed .Találj ki valami okosabbat. Például az igazat. Adok rá kerek harminc másodpercet. Ha előfordulna az a sajnálatos eset, hogy megint rosszul hazudsz, akkor... akkor bizony tovább talpalunk. Máris figyelem ezt a fürge kis szarkalábat a karórámon. öt másodperc. .. tíz másodperc. Ejnye, milyen gyorsan repül az idő. Balogh Mihály... Juhász Lajos... Balogh Mihály... Juhász Lajos, milyen egyszerű lenne kimondani — és Bogdanov azon kapta rajta magát, hogy hangosan akar gondolkodni. A nyelvére harapott. — Vasból van az én szívem — mondta Demeter. — Több mint egy perce várok. Bogdanov úr, kegyeskedjék hasrafeküdni. Nem volt képes engedelmeskedni az állati félelemtől. Gáncsot vetettek neki, ellökték, rárohantak, lefogták. Faragó unta már pórázon tartani a kutyát, ezért Bogdanov zokniját a fogoly szájába tömte. Folytatódott az őrizethozó talpalás. Sokáig tartott. Bogdanov rég elvesztette azt a képességét, hogy számlálni tudja az ütéseket. A kín önkívületében ordítozott. Kitépték szájából a rongyot. Hárman térdeltek a fejéhez, cibálták a haját. — Mit kiabálsz?! Valakinek a nevét mondtad?! Igen, Juhász Lajos és Balogh Mihály nevét kiabálta, de a rongyból csak hörgő, artikulátlan hangok szakadtak fel vonagló melléből. Most, hogy érthetően beszélhetett volna, néma maradt. Hasztalan verték padlóhoz a fejét, nem nyitotta ki a száját. — Jöhet a csárdás! — vezényelte Demeter. Alig derengett valami gyér öntudat Bogdanov eltompult agyában. A két név hunyorgott benne, meg az a bizonytalan emlékezés, hogy negyven-ötven percnél nem tarthat tovább a kihallgatás. A kínzás perceit ezerszer hosszabbnak érezte, mint a korábbi teljes életét. Rögeszmésen kapaszkodott a bizonyosságba, hogy tovább nem üthetik. Mert ha ütni fogják, világgá üvölti azt a két nevet és vége lesz a szenvedésnek, társai jótékonyan megölik a cellában. .. Dobrai talpraállította a hajátnál fogva. Nem engedte össze a csukland, fejét tekergetve beszélt hozzá: — Ismered a csárdást? Kettőt 5 jobbra, kettőt balra. Mintha a búcsúban lennél. Nem érted?! [ (Folytatjuk) Fekete Sándor: Petőfi élete Fehérvárra utazása előtt Petőfi levelet írt egy volt iskolatársának. Megérezhetjük belőle, milyen nehezen szánta el magát e sorsdöntő lépésre: „Egy borzasztó mélység előtt állok, melyet átlépnem kell, s e lépéssel talán két szívet (szüleimet) repesztek meg. S mégsem tehetek másképp... színésszé kell lennem, kell, nincs semmi menedék... Mondjam-e, hogy nem csak a mindennapi kenyér keresése célom (mert úgy kocsissá vagy béressé lennék, s bizonyosabb kenyeret eendném), hanem, hogy magasabbra törekszem s a célt szemem elől soha elveszteni nem fogom. Művész és költő! Barátom, mint herülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű emiber nem leszek: aut Caeser aut nihil”. Vagy Caesar, vagy semmi... Egyelőre közelebb áll az utóbbihoz: a fehérvári társulatba készségesen felveszik, de mert a súgó történetesen megbetegedett, a súgói lyukból kell újrakezdenie az annyira áhított művészi pályát. De hamarosan szerepeket is kapott, kezdetben csak párszavas „inasszerepeket”, azután komolyabbakat is. Abban az időben alkalmi kis plakátokkal, „cédulákkal” hívták fel a tisztelt nézők figyelmét a műsorra. Egy irodalomtörténészi felületesség következtében száz éven át azt terjesztette a költő minden életrajza, hogy Petőfi is csak amolyan „cédulaosztó” volt Fehérvárott (és később Kecskeméten), nem is színész. Méltánytalan tévedés és igazságtalanság ez a beállítás! A feltárt okmányok, az előkerült színlapok bizonyítják, hogy a költő — Rónai és Borostyán néven, majd Petőfi Sándorként — igenis a színészek névsorában szerepelt, (a cédulaosztást másokra bízták). • Volt-e színészi tehetsége Petőfinek? Termete nem lehetett előnyös színpadi szempontból, a hősi meg szerelmes szerepekhez megkívánt dörgő vagy olvadozó hanghoz éppenséggel hiányoztak adottságai. De ez csak a régi fajta, „sírós-ének’és” színjátszás szemszögéből számított hiánynak. Ami pedig az előadói és alakítási képességet illeti, arról Jókai Mór egyértelmű elismeréssel nyilatkozott: „magyarul szavalni, helyesen, érzéssel, változatos, jellemző hanghordozással szavalni” csak a leghíresebb magyar színművészek tudtak úgy, mint Petőfi, „amellett alakító tehetséggel is bírt, kitűnően tudott paródiázni”. A sokoldalú tudományos vizsgálat Jókai ítéletét támasztja alá. A legendákkal ellentétben a költőnek igenis voltak színészi sikerei. Nem azért nyomorgott tehát továbbra is, Fehérvárott is, mert nem volt tehetsége a színészethez. A pártoló közönség hiányzott. Petőfi társulata kénytelenkelletlen odébbáll! Közben azonban, 1842 karácsonyán a költő fellátogatott Pestre és megkereste a magyar irodalom két, általa legjobban tisztelt vezéralakját, Bajzát és Vörösmarty! Vörösmarty már előzőleg is azt mondta Bajzának, hogy a Petőfi név alatt valami ismertebb régi író rejtőzhet. Most is elismerően beszélt a Hazámban című vers szerzőjéről. Joggal, mert a költemény, különösen a bevezetése már egy érett költő hangján szól: Arany kalásszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve az tündér játékokat. Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! Talán épp ez a boldog félnap melyet „a régtől tisztelt, szeretett két férfi körében” tölthetett, Vörösmarty Mihály Petőfi Sándornak szóló elismerése késztette arra, hogy annyi művésznév után azóta halhatatlanná lett neve mellett döntsön. Az új, az 1843-as esztendőben a társulat Kecskemétre vonult. A kecskeméti csaknem három hónap alatt a költő sokszor lépett színpadra, ahogy telt az idő, egyre komolyabb, jelesebb szerepekben. A közönség vígjátéki szerepekben tapsolta meg, de igazi művészi sikert egy tragédiában, a rajongásig szeretett Shakespeare Lear királyában ért el. Jutalomjátékul kapta a Bolond fontos és szép szerepét. De mit ér a legszebb művészi siker, ha közbe a társulat anyagi csődbe kerül! Petőfi sem tudta kifizetni szállásadóját, zálogba hagyta nála színészi eszközeinek egy részét, s ő maga Pestre, majd Pozsonyba sietett a széteső társulatból. Késve érkezett — a pozsonyi színtársulat már telítve volt az ország minden részéből oda sereglő színészekkel. Hogyisne, amikor folyt a diéta, azaz az országgyűlés, és ilyenkor lehet Thália sok koplalástól megfogyatkozott papjainak kaláccsal felcserélniük a száraz kenyeret. Legendás szépírása mentette meg a végső nyomortól. Működött Pozsonyban egy iroda, amely kéziratos Országgyűlési Tudósításokat készített a diéta szónokainak beszédeiről. Ide jutott be Petőfi, diktálni és másolni a mások gondolatait. Körmölni, szemetrontó gyertyafényben, bizony siralmas munka volt. Bajza tudomást szerzett a költő sanyarú állapotáról, s baráti körben gyűjtést indított Petőfi számára. Feltehetően Bajza keze volt abban is, hogy az akkori idők sikeres írója és szerkesztője, Nagy Ignác fordítói munkával kínálta meg. 1843. július elején érkezett meg Petőfi Pestre, három hét alatt elkészült egy francia regény fordításával, majd egy angol regénybe kezdett (a Robin Hoodba). Három hét alatt ezzel is végzett, pedig 900 oldalt kellett magyarra áttennie (az angol könyvet is németből fordította)! A két regény közül az egyik ősszel már az olvasók kezében volt... Petőfi élete első jelentékenyebb írói honoráriumát vehette fel. De amilyen gyorsan kereste a pénzt, oly hamar meg is szabadult tőle. A nélkülözésre kényszerített ember boldog könnyedségével váltotta fel a bankókat, mire észrevette magát, már csak annyira maradt, hogy színészi ruhatárát kiegészítse és pesti barátaitól vidám búcsút vehessen. Debrecen színházának direktora fogadta be Petőfit, 1843 őszén. Az igazgató és a költő épp összezördült egy napon, amikor Petőfi egy kis vándortársaság vezetőjével találkozott. „Ez hitt magához — számolt be Petőfi Bajzának — s jó szerepeket, jó fizetést ígért. Ennél fogva — de leginkább azért, mert pénzem már elfogyott, s tovább nem utazhattam — hozzáállók. Diószegre menénk...” A kis társaság a Berettyó folyó menti vidéken, a mai magyar—román határ túloldalán „faluzott”. Jó szerepeket kapott is a költő, de az ígért jó fizetésből nem lett semmi. November vége felé ez a társulat is felbomlott. A költő visszatért Debrecenbe. Pákh Albertet kereste fel, a későbbi humoristát. Találkozásukat Jókai örökítette meg: „Egy este, amint haza megy (t. i. Pákh), a kapu előtt egy sáros, fáradt embert lát ütni, kopott, szakadozott gubában, átázott kalappal, egy nagy vándorbottal kezében. Alig ismert reá. Petőfi volt. Nemcsak ruhája volt rongyos, hanem arca is egészen átváltozott, összeesett. Ott várt már reá a régóta bezárt kapu előtt, mert odább menni úgysem tudott volna... Elbeszélte Petőfi, hogy a falazásban megbetegedett, ruháit kénytelen volt eladni, s becserélni rosszabbakkal, most azután betegen, nyomorultan ide vánszorgott, a szomszéd városból, legalább ha meghal, lesz aki eltemeti.” PARKETTÁS, KŐMŰVES, SEGÉDMUNKÁS, RAKODÓ munkakörbe azonnal felvesz a Gyulai Kislakásépitő Szövetkezet. Jelentkezni: Gyula, Nagyváradi út 74. Munkaügyi osztály. „Művész és költő...ff Aranykoszorús törzsgárda-avatás Békéscsabán A Békéscsabai MEZŐGÉP Vállalat központi gyáregységében, Békéscsabán tegnap, november 4-én délután bensőséges ünnepséget rendeztek november 7-e alkalmából. A gyáregység társadalmi és gazdasági vezetői köszöntötték a 119 dolgozót számláló törzsgárdát, közöttük hét olyan munkavállalót, akik immár 20 éve a vállalatnál tevékenykednek. Részükre aranykoszorús törzsgárda-jelvényt és jutalmat adtak. Ezen az ünnepségen nyugdíjasok is jelen voltak, akiket meleg szeretettel köszöntöttek a központi gyáregység dolgozói. Valamennyiüknek 250 forintos vásárlási utalványt nyújtottak át, majd bemutatták a gyáregység műhelyeit, felszereléseit, ismertették azt a sokoldalú és termelékeny munkát, gazdasági, politikai eredményeket, melyeket az utóbbi években itt elértek. Az ünnepség rangját növelte a 11-es általános iskola kultúrcsoportja, amely önálló műsorral kedveskedett az aranykoszorús törzsgárdaavatás résztvevőinek. saes ncm/jstá 1912. NOVEMBER 5.5 366899