Orosházi Hírlap, 1976. január-március (21. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-01 / 1. szám

Hírek az országból Január 1-től nagyvállalatként működik a kaposvári MEZŐ­GÉP — népszerű nevén ,,KA­­POSGÉP” — Vállalat, amelyhez teljes egészében hozzácsatolták a Zala megyei felsőbagodi MEZŐ­GÉP Vállalatot, valamint a Mo­sonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyár kaposvári gyárát. Ka­posvár székhellyel működő új nagyvállalat 3700 dolgozót fog­lalkoztat és éves termelési érté­ke megközelíti az egymilliárd fo­rintot. Fő profilja a mezőgazda­­sági gépgyártás és szolgáltatás, valamint a KGST-integrációban való részvétel. A vállalathoz tartozó üzemében a talajművelés, a rakodás és anyagmozgatás, vá­logatás gépeit, kiegészítőként nö­vényházat gyártják. A mezőgaz­dasági üzemek részére végeznek szolgáltatásokat is: technológiai szereléseket, állattartó gépek, berendezések szervizmunkáit látják el. A KGST-integráció­­ban az NDK-beli weimari kom­bináttal együttműködve burgo­­nya-betakarító és önjáró rakodó­gépet gyártanak. Pest megyében, Szigetújfalu és Ráckeve között, Asabiny Szveto­­zár 30 éves gépkocsivezető, szi­getcsépi lakos személygépkocsi­ját nem az út- és a látási viszo­nyoknak megfelelő sebességgel vezette, áttért a bal oldalra, és összeütközött a vele szemben szabályosan közlekedő tehergép­kocsival. A baleset következté­ben a személygépkocsi vezetője olyan súlyosan megsérült, hogy a helyszínen meghalt. A sze­mélygépkocsi utasai közül Rako­­vics Zoltán 5 éves lóvéri lakos kórházba szállítás közben halt meg. A másik utast, Rakovics Julianna 10 éves iskolai tanulót súlyos állapotban szállították kórházba. *** Miskolcon, a Lenin Kohászat Művek területén Búzás Béla 44 éves segédmozdonyvezető, helyi lakos felment a villanymozdony tetejére és halálos áramütést szenvedett. A körülmények tisz­tázására, és a felelősség megál­lapítására vizsgálat indult. (MTI) tételezi a határozott szerkezeti­­változásokat, hanem az ország egyensúlyi helyzetének javítása is. A belföldi értékesítés 23—25, a szocialista export 40, a tőkés kivitel pedig 60 százalékkal kell, hogy növekedjék öt esztendő alatt. A feladatok növekvő ne­hézségi foka tehát nem a szoká­sos mennyiségi, hanem a szo­katlan minőségi követelmények­ben rejlik. S a gazdálkodás bonyolultsá­gát, nehézségi fokát tovább nö­veli, hogy a termelés mélyre­ható szerkezeti átalakításához a beruházások igen szűkre szabot­tak. Nem a tervező szervek szub­jektív döntése, hanem az objek­tív lehetőségek miatt. A beru­házások korábbiaknál szeré­nyebb mérvű növekményét jó­részt felemészti a távolabbi jövő megalapozása, az 1980-as évti­zed hazai energia- és nyers­anyagbázisának bővítése. Száz­halombatta és Tiszapalkonya után nem építhetünk további olajfűtésű erőműveket. A szén­ás atomerőművek beruházási költsége pedig 3,1-szer nagyobb az olajtüzelésűeknél. Az érc- és ásványbányászat, a vaskohászat fejlesztése szintén sok időt és eszközt igényel, mégsem mond­hatunk le róla. Végül is a szer­kezeti átalakításokban érdekelt feldolgozó­ipar fejlesztésére alig jut több beruházás, mint a IV. ötéves terv időszakában. Az igények rangsorolása, a beruhá­zások hatékonyságának fokozá­sa sokat segíthet: növelheti az egységnyi hozamot, csökkentheti a megtérülési időt. De minden­képpen szükség lesz a meglevő korszerű állóeszközök jobb ki­használására is. ILYEN helyzetben különösen nagyra értékelhetjük, hogy a la­kásépítésre fordítható központi eszközök és támogatások nem csökkennek, sőt növekednek 1976—1980-ban. S a lakosság életszínvonala is tovább emelke­dik. Igaz, 1976—77-ben viszony­lag szolid mértékben, de a kö­vetkező években, ha jobb és ha­tékonyabb, szervezettebb és fe­gyelmezetteb munkával megala­pozzuk a már­ elért szintet, gyor­sulhat a tempó. A jobb élet alapja a jobb munka. Sokszor elmondtuk ezt már. Most mégis némileg előre szaladtunk, persze nem a mun­kában, hanem az életvitelben. Nem annyira az eredeti tervek­hez, hanem inkább a világgaz­­­dasági változások által felfoko­zott követelményekhez, a korlá­tozottabb lehetőségekhez képest. A következő öt esztendő a fel­zárkózás időszaka. S nem szá­míthatunk a világgazdasági vál­tozások számunkra az eddigiek­nél lényegesen kedvezőbb irány­zataira, csak saját munkánkra. Igaz, a tőkés világpiacon a cse­rearányok néhány százalékos ja­vulására számítunk. De a KGST- országok nyersanyag- és ener­giaárai évről évre emelkednek majd, fokozatosan közelítve a reális világpiaci szinthez. A világgazdasági változások anyagi következményeit szocia­lista államunk egyre kevésbé vállalhatja magára. A közteher­viselés jegyében 1976-tól a bér­terhek emelése, a devizaszorzók módosítása révén átlagosan 30 35 százalékkal csökken a válla­latok nyeresége. De okkal remél­hető, hogy a szigorú feltételrend­szer nagyobb erőfeszítésre, több kezdeményezésre, hatékony munkára készteti a vállalatokat, s belső tartalékaik mozgósításá­val viszonylag gyorsan felzár­kóznak az új követelményekhez és a nyereségben is utolérik a korábbi színvonalat. A GERGELY-naptár 1­976-ban korrigálja az előző három esz­tendő késéseit. A népgazdaság naptárában nem órák, vagy na­pok, hanem sok milliárdos túl­költekezés jelzi az utóbbi évek „késéseit”­. Mégis az idő a legna­gyobb érték, ami ha elmúlik, nem lehet pótolni. Igazítsák hát most össze az órákat a népgaz­daságéval minden vállalatnál, szövetkezetnél, gazdálkodó egy­ségnél. 1976-ot írunk! Új ötéves tervidőszak kezdődött, s a nagy feladatok egységes értelmezésé­hez van törvényben foglalt öt­éves tervünk és módosított sza­bályozó rendszer. Legyen a cse­lekvésnek mindenütt helyileg is világos vezérfonala, távlata, olyan ötéves terve, amely képes a napi munka, a gazdálkodás, a fejlesztés, a vezetés eddigi me­netirányát, ha kell érdemben módosítani. Olyan terve, amely összegzi az egész kollektíva ta­­pasztalatait, kezdeményezéseit, tenniakarását. Hogy milliók együttes, összehangolt cselekvé­sével, közelebb kerüljünk né­pünk nagy és lelkesítő céljához, a fejlett szocialista társadalom felépítéséhez. Kovács József Munkáscsaládok Karácsony másodnapján Szabóéknál, az új lakásban Milyen a sorsa, hogyan él egy munkáscsalád — tagjai mi­ként vélekednek a munkáról, jelen gondjairól, saját és gyermekeik jövőjéről, dolgos életükről? Előzmények Fehér és kerek arca van most a világnak, foszlós, pehelykön­­­nyű, mint a frissen sült ünne­pi kalács. Csend honol az üres műhelyekben. Ásít a szürke vas, pihen az esztergagép, a zengő kalapács. Alszik a hegesztőpisz­toly, a hétkónapok kérges te­ngerében elbújt a munka. A munkás meg otthon ül, család­ja körében, homlokán a ráncok kisimulnak. A fenyőfán csillag­­szórót gyújt, tányérjába forró húsleves kerül, gyermekeivel a jövőről beszél ... S felidézi a múltat is, mert hozzátartozik az életéhez, enélkül a jelen sem érthető igazán. Megyek a lakótelep kockahá­zai között, a hó meg-megnyikor­­dul a talpam alatt s Szabó Sán­dorra és családjára gondolok. Az a szürke, esős nap jut az eszembe, amikor Bodor Sándor­ral, a Forgácsoló Szerszámipari Vállalat békéscsabai forgácsoló szerszámgyárának szb-titkárji­­val meglátogattuk őket Békésen. A mezőberényi aszfalttól néhány száz méterre állt a tanya, a körgáton innen, szemben a volt cigányteleppel. Még élénken él bennem a látvány: a piciny szo­­ba, a még kisebb konyha, ahol a két szülő és a négy gyerek élt évek óta. Néztem a vizes, hámló tálakat, a szögre akasz­tott petróleumlámpán a kormos Üveget, a bepárásodott konyha­ajtó üvegén át a gangon a ki­feszített kötélen himbálódzó fe­hérneműket. Az asszony gömbö­lyűdé hasára tette a kezét, mint aki kincset rejteget és csak en­­­nyit mondott: „Most látják, ez a mi otthonunk ”. Emlékszem a szakszervezeti titkár szavaira is: „Sándor so­hasem beszélt a nehéz helyzeté­ről. Tavaly baleset érte, egy láda a lábára esett, amikor meglátogattuk, akkor tudtuk meg, hogy milyen körülmények között él a családjával. Ekkor határoztuk el, segítünk rajtuk.” És most itt vannak Békés­csabán, a József Attila-lakótele­­pen, az L­ 20-as épület egyik földszinti kétszobás lakásában. Két napja költöztek be, s én kíváncsi vagyok, vajon elju­­tott-e már a tudatukig, hogy mi történt velük, hogyan viselik el a boldogságot? Csend van. Valahol lágy zene szól: a rá­dióban a h-moll misét játs­­­szák... Homályban Apu: „Először csak állt és nézett a feleségem, amikor m­egmutat­tam neki a lakást: nézd itt fo­gunk lakni. Bólogatott, nem ta­lált szavakat. Bevallom én is meghatódtam és hirtelen még­­egyszer átéltem eddigi sorso­­mat. Mezőhegyesen születtem harminckilenc évvel ezelőtt. Az apám cselédem tier volt. Az anyám hét gyereket hozott a világra, én voltam a legfiata­labb. Már 12 éves koromban dolgoznom kellett. A felszaba­dulás után nyolc hold földet kaptunk, azon gazdálkodtunk. Aztán 1953-ban elmentem az állami gazdaságba kanásznak. Nagyon szerettem a jószágok­kal bánni, mégis hosszú éveken át gyalogmunkás voltam. Ne­kem mindig a munka nehezeb­bik vége jutott. De nem is bá­nom, hiszen szeretek dolgozni. Csak­ egy dolog izgat: az embe­rekkel szemben kisebbségi ér­zésem van. Úgy érzem, mintha lenéznének. Tudom, hogy nem így van, mégis elővesz olykor. Pedig segítettek Telekgerendá­son, az állami gazdaságban is, ahova 1963-ban költöztünk. Ki­lenc évig borjúnevelő voltam, a végén meg sertésgondozó. Egy istállóból átalakított tanyán lak­tunk, ahol még nappal is állan­dó félhomály volt. Még csak azt sem mondhatom, hogy ros­­­szul éltünk. Megkerestem ha­vonta a 2600—2300 forintot, a feleségem pedig jószágot ne­velt.” Anyu: „Sokat gondolkodom mosta­nában. Jók az emberek, csak eddig nem figyeltünk rájuk. Néha szégyellem is magam mi­atta. Igaz, túlságosan is lefog­lalt bennünket a saját, nehéz sorsunk, ötvenhétben, amikor összeházasodtunk, alig volt va­lamink. A férjem bátyjának­ a portájára építettünk egy kis há­zat, ott húztuk meg magunkat. Én sajnos hamarosan megbe­tegedtem, nem tudok most sem dolgozni. És jöttek a gyerme­keim. Először Mária, őt Juli­ka követte 62-ben, két évre rá Sanyi, hetvenben pedig Jancsi­ka született. Az ötödik gyereket az orvos tanácsára vállaltuk, hátha meghozza nekem is a ré­gen várt egészséget.”’­­ Mária: „Szerettem iskolába járni, jól is tanultam. Mégse fejeztem be az általános iskolát. Tizennégy éves koromban elmentem a csabai téglagyárba cserepet pré­selni. Rettenetesen nehéz mun­ka, de muszáj volt dolgozni, se­gíteni a szüleimen. Igen, most is ott dolgozom, a férjemmel együtt. Egyébként Békésen la­kunk albérletben, amiért­­ 500 forintot fizetünk havonta.” Fényben Apu: „Hetvenkettő őszén eladtam a nyolc hízót, ekkor vettem meg azt a békési tanyát, 20 ezerért. Sivár lakás volt, de legalább közelebb kerültünk a városhoz A forgácsolóba 1973 januárjá­ban kerültem, anyagmozgató­nak. Kilenc forintos órabérrel kezdtem, s ma már 12-őt fizet­nek óránként. Minden évben kapok karácsonyra 600—700 fo­rint gyorssegélyt. A legszebb ajándék természetesen ez a la­kás. Először nagyon féltem tő­le, hogyan tudom én kifizetni azt a rengeteg pénzt? A munka­társaim biztattak, segít a vál­lalat és az állam is. Igazuk lett. A 302 ezer forintból 170 ezret elengedtek. Még a „beugró” több mint 13 ezer forintot is a csabai Városi Tanács fizette be. A vállalat pedig 26 ezer forint kamatmentes kölcsönt adott. A havi részletünk összesen 447 fo­rint lesz. Persze hátra van még a bútorvásárlás, és élni is kell valamiből. A családi pótlékkal együtt összejön úgy 3,5 ezer fo­rint havonta. Úgy gondoltam, hogy szabad időmben nem hor­gászni járok, hanem alkalmi munkát vállalok.” Julika: „Nagyon várlak már testvér­ke. Azt mondták az orvosok Anyunak, hogy mire tavasz lesz, március, a világon leszel már te is. Nekem ez az első igazi karácsonyom, pedig 13 éves va­gyok­ örülni? Nem jó, kevés ez a szó, nem mond el abból sem­mit, amit érzek. Képzeld el: tegnap este kinyitottuk a nagy ablakot, körülöttem vibráltak a lámpák, az ablakok mögött el­húztak egy-egy függönyt, s pi­ros kockák gyúltak a házak homlokán. Ujjongani, visítani szerettem volna, mert égett az a fény, én meg rád gondoltam. Mesélek majd neked ezekről a napokról. Ak­kor már felmeleg­szik a föld, a napsugarak elbúj­nak a fák levelei mögé. Elmon­dom neked azt is, amikor be­nyitottam a fürdőszobába, ho­gyan bámultam a fehér csem­pét, a kádat, a fényes csapokat. Én még nem láttam ilyet soha, életemben. A régi házunkról nem szólok semmit, te úgysem értenéd. Inkább megtanítalak játszani. Házat építünk majd, olyat, amilyenben mi lakunk most, emeleteset. Veszek neked , játékot is, szép nagy babát, vagy inkább tűzoltóautót akarsz? . Gyere, nagyon várlak ember­ke.” Szabó Sándor kikísér a kapu­ig. A család az ablakból ismer­kedik a tájjal, a környezettel. Valóban, innen más a világ... Seres Sándor Jancsika, Apu, Anyu, Julika és Sanyi Julika levelet ír volt osztály­társainak A régi tanya Fotó: Szekeres

Next