Ország-Világ, 1958. július-december (2. évfolyam, 26-52. szám)
1958-11-26 / 47. szám
Négy arc a Nemzetiben : a drámaíró nem történelemkönyvet ír. S a mindent eldöntő történelmi pillanatokról szólva sem a történések logikáját keresi, hanem embereket, a legnagyobbak és legkisebbek közül valókat, akik formálják az időt, akiket az idők formálnak. Ha rájuk talált, tán többet is tett, mintha csak magát a történelmet idézné meg. Ilyenkor születik a mestermű. Mint Trenyov -Ljubov Jarovoljánja, melyet most Major Tamás látványos és lélektanilag alaposan kidolgozott rendezésében mutatott be ismét a Nemzeti Színház. E remek színházi este emlékei között őrizünk négy arcot, amelyekre kiváltképp szívesen emlékezünk vissza. Ljubov Jarovája már-már klasszikusan hősi alakját Máthé Erzsi jelképpé növeli, anélkül, hogy e szigorúan tiszta nő ember volta megkisebbednék. Egyetlen pillanata van e drámának, amelyben mégis inkább asszony, mint harcos. Egyetlen válságos pillanat. Itt kell bizonyítania a színésznek is, hogy a feszesség mögül egy hihetetlen erővel fegyelmezett, visszafojtott szerelem akar feltörni minduntalan. Férje, a forradalmárnak indult, s fehér terroristává lett Jarovoj hadnagy szerelmi vallomással akar ismét felesége bizalmába férkőzni, hogy kicsalja belőle a forradalom titkát. Az asszony csapdába fut. S az imént még szerelmes Jarovoj hadnagy különítményeseivel letartóztatja Ljubát. Az asszony, akit most ez az új árulás végleg megtörhetne, egyetlen szavával, egyetlen gesztusával újra fölénybe kerül. Mintha, azt mondaná: hisz tudtam.. . S mintha e két szóban azt is mondaná örök tanulságul: így lesz asszonynál gyengébb a férfi, ha a hazugság szolgálatába áll, s férfinál erősebb az asszony, akinek az igazság kölcsönzi a maga erejét. Nincs ez benne a szövegben. A színész teszi hozzá. Jarovoj hadnagyot Ungvári László ébreszti színpadi életre. A drámának ez az alakja a színésztől majdhogynem a pszichológus ismereteit igényli. Az egyik pillanatban ott lenn a nézőtéren úgy kell éreznünk, igaz emberi érzelmei visszavezetik a tisztességnek már megpróbált útjára. S a másik percben gonosz eszmék megszállottját látjuk. E pillanatonkénti érzelmi változással az író még gyűlöltebbé teszi az áruló alakját. A szerep kitűnő mesterre talált. Ungvári László egy rendkívüli és ritka színészi képességgel bír. Elhiteti a pillanatot, de úgy, hogy megérezteti benne a következő — ellentétes — perceket is. Svángya a matróz, a halállal pertu, de az életet valami rendkívüli erővel és természetességgel élvező, szerető ember, életszeretet állít a forradalom akit éppen ez az oldalára. Az Ő tartását nem a Sartre-i tétel határozza meg. •Fordulj szembe azzal a világgal, amelynek nem kellesz.« Ő nem a kényszerű féligazságok embere: maga keresi azt a világot, amely neki kell. S e szerepben Bessenyei Ferenc a harcos biztonságából, kedélyből is láttá váltó erőből, Svángya az ellenséget babelső világának csodás harmóniáját teremti meg. Csir, a negyedik. A megszállott. A besúgó, aki böjtöl az általa hóhérkézre adottak lelki üdvéért. Rajz János játssza, akiről mostanában már úgy beszélünk, hogy évek óta nem tévedett a színpadon. Most sem téved. Félelmetes és szánalmas, nevetséges és gyűlöletes. Van Gogh rajzolta. Torzs mégis emberi. E négy pompás arc a dráma igazi légkörét varázsolja elénk. Hámori Ottó Inai ái Tívr ! Talán az elmúlt eszten- MALASTANC. Idők ^boldogtalanabb filmje. Nemcsak témája, de a neves lengyel rendező, Kawalerowicz stílusa, aprólékos, lélekelemző modora is rendkívül nyomasztóvá teszi. Meséje hátborzongató: egy építészmérnök lelki sérülésekkel tért vissza fiatal feleségéhez a koncentrációs táborból. A háborúnak már régen vége, új szerelmek, új kapcsolatok szövődnek, de őt még mindig kísértik a láger borzalmai, a vigyorgó SS-legények, akik korbáccsal kényszerítik a foglyokat, hogy a tábori zenekar fülsértő muzsikájára halálra táncolják magukat. Felesége fél tőle, az egészséges emberek iszonyával nézi beteg férjét. A film végig hű marad reménytelen alaphangjához. A mérnök végül is felakasztja magát, de a feleség sem boldog régi szerelmével. Gyászruhás alakjától búcsúzik el a film, ahogy tétován megy át egy kopár, ködös, őszi hangulatú parkon. Súlyos morális problémát vet fel a film: joga van-e a fiatal, szépasszonynak a saját életét élnie, vagy örökre oda láncolta-e sorsa a szerencsétlen emberi roncshoz? Az asszony nem kap felmentést, de a vádlottak padjára sem ülteti a film. A háborút idézi ítélőszéke elé, amely tovább rombol akkor is, amikor a fegyverek elhallgattak. MEGMENTETTEM AZ ÉLETEm rült Louis desaunés-nek, a kitűnő francia színésznek. Sőt, a tehetségét is átmentette ezen a szegény filmen, de magát a filmet mindez nem mentette meg. A nagyon közepes filmek szokása szerint elhúnyt. Örökre. Nem olyan rossz, hogy az ember öklét rázva meséljen róla minden ismerősének, de egyetlen maradandó gondolat, gesztus, ötlet sem teszi emlékezetessé. Azaz, ne legyünk igazságtalanok, egy látványos verekedési jelenet mégis felvidítja az embert. Egy bárban ripityára törnek mindent, és akkora meggyőződéssel verik kékre-zöldre egymást, hogy öröm nézni. Senki sem úszsa meg szárazon. A nagyszerű epizódszerepeiről nevezetes Louis de Funés is könnyű sérülésekkel kerül kórházba (valószínűleg azért, mert elvállalta ezt a szerepet), csak a menyasszonya, Noelle Adam nem jár pórul, minden bizonnyal azért, mert kellemes hangján egy igen kedves dalt énekelt e. A scenárium szerzők azonban — sajnos — kimaradtak a pofozkodásból, pedig nekik is járt volna valami. (halasi) Máthé Erzsi A HIUWane női főszereplője: Lucyiu Winnieka »Megmentettem az életem« — ez a jelek szerint éppenhogy sikerült Luk de Funés-nak. Mellette Noëlle Adam A Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának negyvenedik évfordulója alkalmából a Szolnok megyei és a Szolnok városi pártbizottság ünnepi estet rendezett a szolnoki színházban. A díszünnepség után bemutatták Gergely Sándor »Vitézek és hősök« című háromfelvonásos drámáját. A színházat zsúfolásig megtöltő közönség nagy szeretettel ünnepelte a Szigligeti Színház művészeit és a bemutatón megjelent szerzőt. Képünkön: jelenet a 3. felvonásból Nagy Istvánt (a halálraítélt kommunista Eszterág Pál alakítója) és Paál László (őrnagy-hadbíró). MARCEL AYMfI: A faljárt Az ember azt hinné, csak elképesztő ötletek (egy szürke nyárspolgár rádöbben arra a tulajdonságára, hogy minden nehézség nélkül át tud hatolni a falakon), frenetikus helyzetek (egy nő arra képes, hogy egyazon időben, különböző helyeken boldogítson különböző férfiakat, úgy, hogy élete alkonyán már 69 000 férfi karjaiban boldog a világ különböző tájain), elgondolkoztatóan szatirikus események (a hatóságok jegyre osztogatják az élettartamot, a gazdagok, persze, a feketepiacon összevásárolják az időjegyeket) — szórtál az olvasó azt hiszi, hogy nincs másról szó, mint efféle elképesztő ötletrakéták egymást követő, élvezetes puffogásáról. De amikor vidáman mosolyogva és szórakozva elérkezik az utolsó két novellához: >*A hétmérföldes csizmádhoz és >*A végrehajtódhoz . Rájön arra, hogy Marcel Aymé minden meghökkentő ötletének hátterében a szív jósága fénylik a szegények iránt és a szellem gyűlölete a kiváltságosok osztálya ellen. Ez a két kis remekmű fényével besugározza és megvilágítja az író többi írásait s magát az írót is. Kivételes eset fordító és az író egyéniségének olyan hibátlan és őszinte találkozása, mint ebben a műben. Bajomi Lázár Endre nemcsak követni és követtetni tudja az írót páratlanul szeszélyes és meghökkentő ötleteinek útján, de azonosul vele nyelvben, fordulatokban, stílusbeli ötletekben, játékosságban, gúnyolódásban és a szív arany derűjében és könnyeiben egyaránt. (Európa Könyvkiadó.) (Sz.) JIRÍ MARÉK: Az Egyenlítőtől délre A Táncsics Könyvkiadó kedvelt Oti kalandoksorozatának egyik legjobb darabjával ajándékozta meg az olvasóközönséget. Persze, az »eredeti« ajándékozó voltaképpen a szerző, Jirí Marek, akinek »Falu a föld alatt« című bányászregénye és a »Virrad már felettünk« novelláskötete nálunk is megjelent. »Az Egyenlítőtől délre« című útikönyvében indonéziai impresszióit és kalandjait írja meg. Méghozzá a bátor humornak, a sokszor megható emberségnek és az éles, jellegzetes ábrázolásnak olyan szerencsés keverékével, amelyhez hasonlót eddig csak az útleírás »klasszikusainál« láttunk. Könyvéből Indonézia embereinek mindennapi életén — ezernyi apró szokásának, ételének, zenéjének, szerelmének és bánatának — leírásán keresztül valóban megelevenedik előttünk az »ezer sziget országa«. Mire az olvasó az utolsó oldalt behajtja, érzi, hogy a napilapok hírrovatainak élén fél-feltűnő »Indonézia« szó ezentúl valami többet — és melegebbet — jelent számára, mint eddig. Az elmondottakon túlmenően van a könyvnek néhány egészen kiemelkedő fejezete, mint a szépséges Mina és vőlegényének már» már ősi legendákat idéző és mégis véresen modern története, vagy a Bali-szigeti gyermektáncosnők tűztáncának lélegzetállító leírása. Miután az élvezet ritkán zavartalan, hadd jegyezzük meg, hogy a borítólapot némileg fantáziátlannak találtuk. S ami nagyobb baj, a 180 oldalas, Indonéziáról szóló kitűnő könyv végére blkkfanyelven írt »kalauzt« csempésztek, amely öt és fél oldalon az Indonéz történelem legutóbbi 450 évének ismertetését kívánná nyújtani — persze hiába. [Ez a néhány keserű csepp azonban nem ronthatja el az ízletes, egzotikus kis lakcímár, amelyet Marek elénk tálal. g —