Ország-Világ, 1958. július-december (2. évfolyam, 26-52. szám)

1958-11-26 / 47. szám

Négy arc a Nemzetiben : a drámaíró nem történelemkönyvet ír. S a mindent eldöntő történelmi pillanatokról szólva sem a történések logikáját keresi, hanem embereket, a legnagyobbak és legkiseb­bek közül valókat, akik formálják az időt,­­ akiket az idők formálnak. Ha rájuk talált, tán többet is tett, mintha csak magát a történelmet idézné meg. Ilyenkor születik a mestermű. Mint Trenyov -Ljubov Jarovoljánja, melyet most Major Tamás látványos és lélektanilag alaposan kidolgozott rendezésében mutatott be ismét a Nemzeti Színház. E remek színházi este emlékei között őrizünk négy arcot, amelyekre kiváltképp szívesen em­lékezünk vissza. L­jubov Jarovája már-már klasszikusan hősi alakját Máthé Erzsi jelképpé növeli, anélkül, hogy e szigorúan tiszta nő ember volta meg­kisebbednék. Egyetlen pillanata van e drámá­nak, amelyben mégis inkább asszony, mint har­cos. Egyetlen válságos pillanat. Itt kell bi­zonyítania a színésznek is, hogy a feszesség mögül egy hihetetlen erővel fegyelmezett,­­ visszafojtott szerelem akar feltörni mindunta­lan. Férje, a forradalmárnak indult, s­ fehér terroristává lett Jarovoj hadnagy szerelmi val­lomással akar ismét felesége bizalmába fér­kőzni, hogy kicsalja belőle a forradalom titkát. Az asszony csapdába fut. S az imént még sze­relmes Jarovoj hadnagy különítményeseivel le­tartóztatja Ljubát. Az asszony, akit most ez az új árulás végleg megtörhetne, egyetlen szavá­val, egyetlen gesztusával újra fölénybe kerül. Mintha, azt mondaná: hisz tudtam.. . S mintha e két szóban azt is mondaná örök tanulságul: így lesz asszonynál gyengébb a férfi, ha a ha­zugság szolgálatába áll, s férfinál erősebb az asszony, akinek az igazság kölcsönzi a maga erejét. Nincs ez benne a szövegben. A színész teszi hozzá. Jarovoj hadnagyot Ungvári László ébreszti színpadi életre. A drámának ez az alakja a színésztől majdhogynem a pszichológus ismere­teit igényli. Az egyik pillanatban ott lenn a nézőtéren úgy kell éreznünk, igaz emberi ér­zelmei visszavezetik a tisztességnek már meg­próbált útjára. S a másik percben gonosz esz­mék megszállottját látjuk. E pillanatonkénti érzelmi változással az író még gyűlöltebbé teszi az áruló alakját. A szerep kitűnő mesterre ta­lált. Ungvári László egy rendkívüli és ritka színészi képességgel bír. Elhiteti a pillanatot, de úgy, hogy megérezteti benne a következő — ellentétes — perceket is. Svángya a matróz, a halállal pertu, de az éle­tet valami rendkívüli erővel és természetesség­gel élvező, szerető ember, életszeretet állít a forradalom akit éppen ez az oldalára. Az Ő tartását nem a Sartre-i tétel határozza meg. •­Fordulj szembe azzal a világgal, amelynek nem kellesz.« Ő nem a kényszerű féligazságok embere: maga keresi azt a világot, amely neki kell. S e szerepben Bessenyei Ferenc a harcos biztonságából, kedélyből is láttá váltó erőből, Svángya az ellenséget ba­belső világának csodás harmóniáját teremti meg. Csir, a negyedik. A megszállott. A besúgó, aki böjtöl az általa hóhérkézre adottak lelki üd­véért. Rajz János játssza, akiről mostanában már úgy beszélünk, hogy évek óta nem téve­dett a színpadon. Most sem téved. Félelmetes és szánalmas, nevetséges és gyűlöletes. Van Gogh rajzolta. Torz­s mégis emberi. E négy pompás arc a dráma igazi légkörét varázsolja elénk. Hámori Ottó I­nai ái Tívr ! Talán az elmúlt eszten- MALASTANC. I­dők ^boldogtalanabb filmje. Nemcsak témája, de a neves len­gyel rendező, Kawalerowicz stílusa, aprólé­kos, lélekelemző modora is rendkívül nyo­masztóvá teszi. Meséje hátborzongató: egy építészmérnök lelki sérülésekkel tért vis­­­sza fiatal feleségéhez a koncentrációs tá­borból. A háborúnak már régen vége, új szerelmek, új kapcsolatok szövődnek, de őt még mindig kísértik a láger borzalmai, a vigyorgó SS-legények, akik korbáccsal kényszerítik a foglyokat, hogy a tábori zenekar fülsértő muzsikájára halálra tán­colják magukat. Felesége fél tőle, az egészséges emberek iszonyával nézi beteg férjét. A film végig hű marad reménytelen alaphangjához. A mérnök végül is fel­akasztja magát, de a feleség sem boldog régi szerelmével. Gyászruhás alakjától bú­csúzik el a film, ahogy tétován megy át egy kopár, ködös, őszi hangulatú parkon. Súlyos morális problémát vet fel a film: joga van-e a fiatal, szépasszonynak a saját életét élnie, vagy örökre oda láncolta-e sorsa a szerencsétlen emberi roncshoz? Az asszony nem kap felmentést, de a vádlot­tak padjára sem ülteti a film. A háborút idézi ítélőszéke elé, amely tovább rombol akkor is, amikor a fegyverek elhallgattak.­­ MEGMENTETTEM AZ ÉLETEm­ rült Louis de­saunés-nek, a kitűnő francia színésznek. Sőt, a tehetségét is átmentette ezen a szegény filmen, de magát a filmet mindez nem mentette meg. A nagyon kö­zepes filmek szokása szerint elhúnyt. Örök­re. Nem olyan rossz, hogy az ember öklét rázva meséljen róla minden ismerősének, de egyetlen maradandó gondolat, gesztus, ötlet sem teszi emlékezetessé. Azaz, ne le­gyünk igazságtalanok, egy látványos vere­kedési jelenet mégis felvidítja az embert. Egy bárban ripityára törnek mindent, és akkora meggyőződéssel verik kékre-zöldre egymást, hogy öröm nézni. Senki sem úsz­­­sa meg szárazon. A nagyszerű epizódsze­repeiről nevezetes Louis de Funés is kön­­­nyű sérülésekkel kerül kórházba (valószí­nűleg azért, mert elvállalta ezt a szerepet), csak a menyasszonya, Noelle Adam nem jár pórul, minden bizonnyal azért, mert kellemes hangján egy igen kedves dalt éne­kelt e. A scenárium szerzők azonban — sajnos — kimaradtak a pofozkodásból, pedig nekik is járt volna valami. (halasi) Máthé Erzsi A HIUWane női főszereplője: Lucyiu Winnie­ka »Megmentettem az életem« — ez a jelek szerint éppenhogy sikerült Luk de Funés-nak. Mellette Noëlle Adam A Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának negyvenedik évfor­dulója alkalmából a Szolnok megyei és a Szolnok városi pártbizottság ünnepi estet rendezett a szolnoki színházban. A dísz­ünnepség után bemutatták Gergely Sándor »Vitézek és hősök« című háromfelvonás­os drámáját. A színházat zsúfolásig megtöltő közönség nagy szeretettel ünnepelte a Szig­ligeti Színház művészeit és a bemutatón megjelent szerzőt. Képünkön: jelenet a 3. felvonásból Nagy Istvánt (a halálraítélt kommunista Eszter­ág Pál alakítója) és Paál László (őrnagy-hadbíró). MARCEL AYMfI: A faljárt Az ember azt hinné, csak elképesztő ötletek (egy szürke nyárspolgár rádöbben arra a tulaj­donságára, hogy minden nehézség nélkül át tud hatolni a f­alakon), frenetikus helyzetek (egy nő arra képes, hogy egyazon időben, külön­böző helyeken boldogítson különböző férfiakat, úgy, hogy élete alkonyán már 69 000 férfi karjai­ban boldog a világ különböző tájain), elgondol­­koztatóan szatirikus események (a hatóságok jegyre osztogatják az élettartamot, a gazdagok, persze, a feketepiacon összevásárolják az idő­jegyeket) — szórtál az olvasó azt hiszi, hogy nincs másról szó, mint efféle elképesztő ötlet­rakéták egymást követő, élvezetes puffogásáról. De amikor vidáman mosolyogva és szórakozva elérkezik az utolsó két novellához: >*A hétmér­­földes csizmádhoz és >*A végrehajtódhoz . Rá­jön arra, hogy Marcel Aymé minden meghök­kentő ötletének hátterében a szív jósága fény­lik a szegények iránt és a szellem gyűlölete a kiváltságosok osztálya ellen. Ez a két kis re­mekmű fényével besugározza és megvilágítja az író többi írásait s magát az írót is. Kivételes eset fordító és az író egyéniségének olyan hibátlan és őszinte találkozása, mint eb­ben a műben. Bajomi Lázár Endre nemcsak követni és követtetni tudja az írót páratlanul szeszélyes és meghökkentő ötleteinek útján, de azonosul vele nyelvben, fordulatokban, stí­lusbeli ötletekben, játékosságban, gúnyolódás­ban és a szív arany derűjében és könnyeiben egyaránt. (Európa Könyvkiadó.) (Sz.) JIRÍ MARÉK: Az Egyenlítőtől délre A Táncsics Könyvkiadó kedvelt­­ Oti kalandok­­sorozatának egyik legjobb darabjával ajándé­kozta meg az olvasóközönséget. Persze, az »ere­deti« ajándékozó voltaképpen a szerző, Jirí Ma­rek, akinek »Falu a föld alatt« című bányász­regénye és a »Virrad már felettünk« novellás­­kötete nálunk is megjelent. »Az Egyenlítőtől délre« című útikönyvében indonéziai im­pres­­­szióit és kalandjait írja meg. Méghozzá a bátor humornak, a sokszor megható emberségnek és az éles, jellegzetes ábrázolásnak olyan szeren­csés keverékével, amelyhez hasonlót eddig csak az útleírás »klasszikusainál« láttunk. Könyvéből Indonézia embereinek mindennapi életén — ezernyi apró szokásának, ételének, zenéjének, szerelmének és bánatának — leírásán keresztül valóban megelevenedik előttünk az »ezer sziget országa«. Mire az olvasó az utolsó oldalt be­hajtja, érzi, hogy a napilapok hírrovatainak élén fél-feltűnő »Indonézia« szó ezentúl valami többet — és melegebbet — jelent számára, mint eddig. Az elmondottakon túlmenően van a könyvnek néhány egészen kiemelkedő fejezete, mint a szépséges Mina és vőlegényének már» már ősi legendákat idéző és mégis véresen­­ mo­dern története, vagy a Bali-szigeti gyermek­­táncosnők­­ tűztáncának lélegzetállító leírása. Miután az élvezet ritkán zavartalan, hadd je­gyezzük meg, hogy a borítólapot némileg fan­táziátlannak találtuk. S ami nagyobb baj, a 180 oldalas, Indonéziáról szóló kitűnő könyv végére blkkfanyelven írt »kalauzt« csempésztek, amely öt és fél oldalon az Indonéz történelem legutóbbi 450 évének ismertetését kívánná nyújtani — per­sze hiába. [Ez a néhány keserű csepp azonban nem ronthatja el az ízletes, egzotikus kis lakcí­már, amelyet Marek elénk tálal. g —

Next