Ország-Világ, 1959. január-július (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-05-13 / 19. szám
RUFFY PÉTER: ___ Vidolatom! Kirúgatom! Maga tökfej! Pusztuljon innen! A hájtömeg reszketett önnön hatalmától. Cinege kezeit tördelve hátrált: — Igenis, igazgató úr. Ahogy parancsolni tetszik. Pedig semmi különös nem történt, csak annyi, amennyi mindennap. Az igazgató üvöltött, Cinege tűrte. Dél volt. Odakünn suhogott az őszi eső. Az igazgató visszasüppedt székébe, termetes testét helyezgette a gumipárnán s boldog volt, mert a hatalom gonosz boldogságot ad. Cinege görnyedten elhagyta a szobát. — Rongy ember vagyok — gondolta zavarodottan s Salavin jutott eszébe, a francia regényhős, aki egy szép napon úgy érezte, hogy ez nem mehet tovább, odament a hatalmas emberhez és tépni kezdte a füléből a szőrszálakat. — Nem tudnám megtenni — mormolta ritkás fogai között. — Gyenge vagyok és gyáva. Negyvenéves volt, agyoncsapott. Elrongyolta a ~szolgálati viszony«. Kicsi arca volt, tömött bajsza, tömpe keze. Termete alacsony, silány, olyan, hogy meg sem látod, ha felszáll a villamosra. Csak a szemében tüzelt valami parázsló. A villamosnál elsőnek szállhatott volna fel. — Tessék parancsolni — mondta méregtől fojtogatva, mikor maga elé engedett egy szőke magast. **Ki kényszerít arra, hogy magamtól átadjam a helyem?« — töprengett, ahogy futott a villamos. Mert abból az égvilágon semmiféle bonyodalom nem támadt volna, ha elsőnek száll fel. *»Mi kényszerít?« — hánytorgott mérgesen. Soha se tudott első lenni. Sohasem tudott ellentmondani. Mindent feladott, mielőtt még kényszerítették volna rá. Mikor leszállt a villamosról, kocsmacégét csalogatta hívogatóan. Ahhoz, hogy az életet elviseljük, naponta legalább egy liter bor kell — állapította meg bölcselkedve. Az eső hajtotta be vagy reménytelensége? Egy székre esett, rendelt egy fröccsöt. “■Mit néz ez rajtam?« — kérdezte gyanakodva és sunyin a pincér mozdulatait figyelte. Déli két óra volt. A piactéri söntésben vörösorrú fuvarosok ültek és vedelték a bort. Odakünn már zuhogott az eső. Cinege keze pedig, ahogy itta a bort, megállt a levegőben: — Ez engem figyel... — öszszeborzongott, s a poharat úgy tette le, mintha parancsot kapott volna rá. Fel tudott volna ordítani! Ki az az ismeretlen, aki szünet nélkül ordrékat osztogat neki? Pókhasú fuvaros ült vele szemben, elnyűtt bőrkabátban. Mérgesen méltatlankodott: — Micsodaaa? Ezért a pinkáért még pénzt is mernek kérni? **A kocsmát szidja, de rám dühös-« — feszengett Cinege és nyomban ezután fizetett is. — Egy fröccsöm volt — suttogta alig hallhatóan. Mikor felállt, arra gondolt, milyen rongy ember; egyetlen tekintettel ki tudják nézni egy söntésből is. Fájdalmát végtelennek érezte. Az utcán sokáig úgy ment, hogy arcát az eső felé tartotta, s hagyta, hogy paskálja a víz. Vékony, kopott asszony mellett ette meg ebédjét, s délután, mikor az aszszony lement a piacra krumpliért, beszaladt hozzá egy nevetőszemű angyalka, a kislánya. — Apa mesél... apa mesél... — kérlelte a gyerekek üveghangján. Hároméves volt, dúshajú, kerek. A szeme meg csupa várakozás. Cinege ölébe vette, fejét jóleső forrásig öntötte el. Szeme parazsa lobbot vetett, tüdeje kitágult, mesélt. — Apa ma reggel a hídon találkozott a falánk, fekete farkassal. A bestia elállta az útját. -A gyerekedért megyek« — sziszegte. Foga vicsorgott, szőre felborzolódott. Zsákot tartott. -Ebben fogom elrabolni« — mondta. A gyerek ámulva hallgatta. Néha átfutott rajta a borzongató hideglelés. — Soha! — kiáltottam. — S azzal megragadtam a rút, fekete farkast, öszszeroppantottam és a Dunába dobtam — folytatta a mesét. — A Dunádba! — visongott a gyerek s bársonykezével tapsolni kezdett. — Még! Apa még!! Cinege testét meg különös erő járta át. — Délben apa megállt egy hatalmas ember előtt. »Maga szerencsétlen« — mondta a hatalmas ember. Kövér volt, sörtehajú, hólófekete. Olyan, mint a sintér.Kidobom« — üvöltötte. Apának akkor ökölbe szorult a keze, néhány lépést tett előre, és az arcába sújtott. --------------A hatalmas ember visszahőkölt, megtántorodott és elzuhant. A nyomorult! De apa jó, lányom. Lehajolt hozzá, megfogta homlokát, s mikor nyöszörögni kezdett, vízért szaladt. — Még! Még! — kiáltotta a gyerek, mert attól félt, hogy vége. Lihegve folytatta: — Mikor hazajöttem, leütöttem egy szemtelent, mert a villamoson elém tolakodott. Felpofoztam a kalauzt, mert hibásan lyukasztotta a jegyet. Azután összevissza vertem az embereket ... ... Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Keserű asszony állt a küszöbön. Kezében háló, tíz kiló krumplival. — Mamikáám! — zengte a gyerek, s karját nyújtogatta. Az asszony Cinegére nézett. A férfi lesütötte szemét és kicsi fejét félrefordította. A gyerek meg nem értett semmit. A hőst nézte, s lezárt szemhéját nyitogatta. — Apa sír! Apa sír! — kiáltotta azután kétségbeesetten. (Rozsnyai Zoltán rajza) 16 r W A Imm SZULTÁN A SZONDY UTCÁBAN Parádés, nagyszabású színielőadásra készültek a Bajza utcai Iskola tanulói. Evégből kislányom és társnői, a IV/c osztály növendékei,A szultán tyúkszemei című mesejátékot próbálták szerény, de otthonosan berendezett harmadik emeleti lakásomban. Délután, amikor hazamentem, éppen a nagyjelenetnél tartottak, melyben a gonosz Maszrur, a nagyvezír bűne kiderül: tyúkszemnövesztőt adott be uralkodójának. Miután leleplezték, el akarták fogni . Üldözés közben körülkergetik a palota nagy fogadótermében — helyesebben dolgozószobámban. A színműben szereplő kislányok — számszerűit tizenhatan — kitörő örömmel fogadtak s a lelkes tanító néni — a színmű főrendezője, ügyelője, sminkmestere, jelmez- és díszlettervezője, dramaturgja, sőt gyaníthatóan titkos szerzője is — tüstént felszólított, hogy az egyik távollevő beteg kislány helyett, a próba idejére, ugorjak be a szultán szerepébe. Szabadkoztam, hogy erre én teljesen alkalmatlan vagyok, mivel se színjátszói képességem, se szakállam, sőt még tyúkszemem sincs — hiába, máris fejembe nyomták egy selyemesálmát, oldalamra kardot jelképező piszkalét és arcomra kócszakállt kötöttek, s egy kis súgó máris fülemhez ágaskodott és harsány susogással rákezdte: »Állj hát elém, ha mondom, nagyvezír...« S nékem mondani kellett utána a szöveget. Mitagadás, szánalmasan motyogtam, mire leányom, aki a cselszövő Maszrur vezért alakította, odasúgta: -Fenségesebben mondjad, apuka!« Közel két óra hosszáig tartott a próba. Bátran mondhatom, teljes odaadással játszottam a sokrétű szerepet, bár uralkodói méltóság és férfias harag tekintetében — egyes megjegyzések szerint — az eredeti címszereplőt, a kis Anikót meg sem közelítettem. A csalárd Maszrur határozottan restelkedett is miattam és igyekezett mentegetni, mondván, hogy nem volt még időm beleélni magamat a drámai szerepbe. A tanító néni távozása után — hála az ottmaradt kedves kis vendégeknek — még egy drámai utójáték is lezajlott, melynek során csendes, kedves lakásunk csatatérré változott. A bútorok recsegve mozdultak ki helyükből, a rekamlé rugói le-fel rángatóztak, kéziratpapírjaim sirályként repkedtek s a kiömlött tinta, mint hősök elkékült vére sötétlett a padlón. Könyvek potyogtak a magasból és repülő-szőnyeggé alakított kalotai-iszőttesünk zitáltan, gyűrötten omlott le a sarokban. Mint hűséges és buzgó krónikás, herodotosz lendülettel gyorsan meg akartam írásban örökíteni ezt a történelmi ütközetet — ám íróasztalomról lesodort drága töltőtollam célját tévesztett nyílvesszőként mélyen a padlóba fúródva remegett s hasznavehetetlenné vált. Lúdtollat hiába kerestem. Tétlenül vártam hát, fehér csaliméval és sötét aggodalommal homlokomon a ház asszonyának hazatértét ... Nagyjából Így folyt le nálunkA szultán tyúkszeme című klasszikus remekmű emlékezőpróbája, amely nemcsak családunk, de az alattunk lakók és töltőtollam számára is sokáig emlékezetes marad. BARAT ENDRE